A Békés Könyvtár nem csupán egy épület volt a város szívében, hanem egy varázslatos kapu is, amelyen át a gyerekek beléphettek a képzelet birodalmába. Falait magas polcok borították, tele ezer meg ezer történettel, melyek mind arra vártak, hogy valaki kinyissa őket. Terka néni, a könyvtár őrangyala, mosolygós arcával és puha, fehér hajával, mindenkit ismert, és pontosan tudta, melyik gyereknek melyik könyv való.
Két különösen lelkes olvasója volt: Bori, a kislány, akinek szeme mindig csillogott a kíváncsiságtól, és Márk, a fiú, akinek a feje tele volt találékony ötletekkel. Ők ketten elválaszthatatlan barátok voltak, különösen, ha olvasásról volt szó. Minden csütörtök délután, iskola után, egyenesen a könyvtárba rohantak.
Volt egy könyv, amit mindennél jobban szerettek. „A Szivárványhíd Tündére” volt a címe, egy régi, vastag kötet, fakó aranyozással a gerincén és egy gyönyörű, csillogó képpel a borítóján. A tündér, aki a szivárványhídon táncolt, mindig mosolygott rájuk, és a történet minden olvasáskor új kalandokkal ajándékozta meg őket.
– Nézd, Márk! – kiáltotta Bori egy csütörtökön, ahogy a szokásos helyük felé szaladtak a mesekönyvek között. – Itt az ideje, hogy újra elolvassuk a Tündért!
De ahogy odaértek a polchoz, ahol „A Szivárványhíd Tündére” pihent, valami nem stimmelt. A hely üres volt. Sehol egy nyom, sehol egy apró szivárványos szárnyfoszlány.
– De hol van? – kérdezte Márk, és a szemöldöke ráncba szaladt. – Biztosan elvitte valaki.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Bori. – Terka néni sosem adná ki ezt a könyvet, ha nem írta volna fel. És mindig van egy kis cédula a helyén.
Terka néni ekkor lépett oda hozzájuk, arcán aggodalom ült. – Látom, ti is észrevettétek – sóhajtotta. – „A Szivárványhíd Tündére” eltűnt. Nyoma veszett. Reggel még itt volt, de most… mintha elnyelte volna a föld. Vagy a könyvtár padlója. Ez a könyv különleges, gyerekek. Nem csupán egy történet. Azt mondják, benne van a könyvtár szíve, és nélküle a többi történet is halványodni kezd.
Bori és Márk összenéztek. Elveszett a könyvtár szíve? Ez nem volt egyszerű ügy.
– Mi meg tudjuk találni! – jelentette ki Bori határozottan. – Ugye, Márk?
Márk bólintott. – Persze! Keressünk nyomokat!
A két barát azonnal nekilátott a kutatásnak. Bori, a kíváncsi, a polc alját, a sarkokat és a réseket vizsgálta. Márk, a találékony, a padlón kereste a lábnyomokat, vagy bármilyen apró jelet.
– Nézd! – kiáltott Bori hirtelen, és egy apró, csillogó pontra mutatott a polc mögött, alig láthatóan. – Ez egy apró, ezüstös csillámpor! Mintha valami tündérszárnyról hullott volna le!
Márk lehajolt, és alaposan szemügyre vette. – És nézd ezt! – mutatott egy alig észrevehető, vékony, színes szálra, ami a csillámpor mellől vezetett tovább, egyre beljebb a polcsorok közé. – Ez egy könyvjelző darabkája! Olyan, mint amiket Terka néni készít a könyvekhez, de ez sokkal élénkebb színű. Mintha maga a szivárvány lett volna.
A színes szál a polcsorok labirintusán át vezette őket, egészen egy eldugott sarokig, ahol egy különös, régi könyvespolc állt. Ezen a polcon sosem láttak könyveket, csak üres helyeket, mintha sosem használták volna.
A színes szál eltűnt az egyik polc mögött. Bori és Márk közelebb léptek. A polcfa mögött valami furcsa fényt láttak pislákolni. Bori óvatosan megérintette a polc hátulját. Nem fa volt az, hanem valami sima, hűvös felület. És nem volt fal, hanem egy ajtó! Egy rejtett ajtó, ami úgy nézett ki, mint egy polc.
Márk megpróbálta kinyitni, de nem mozdult. – Nincs kilincs – mondta. – És nem is látszik rés.
Bori viszont észrevett egy apró bemélyedést a polc felületén, pont ott, ahol a színes szál eltűnt. A bemélyedés egy stilizált könyv alakú volt. – Talán… talán be kell helyezni valamit? – tűnődött.
Ekkor eszébe jutott a könyvjelző darabkája, amit Márk talált. Óvatosan a bemélyedésbe illesztette. A könyvjelző tökéletesen passzolt, és ahogy a helyére került, a polc halkan nyikorgott, és egy apró rés keletkezett rajta. A résből édes, régi papír illata áradt, és a leggyönyörűbb, meleg, aranyfény sugárzott.
– Gyerünk! – suttogta Bori, és Márkkal együtt átléptek a résen.
Nem is egy másik szobába léptek, hanem egy teljesen más világba! A fényes könyvtár eltűnt, helyette egy puha, bársonyos sötétség vette körül őket, tele csillogó betűkkel, amik úgy lebegtek, mint apró tűzijátékok. A levegő tele volt a papír, a tinta és a régi történetek édes illatával. A földön nem szőnyeg volt, hanem puha, selymes papírlapok, amikre minden lépésnél új szavak és mondatok rajzolódtak.
A fák nem fák voltak, hanem hatalmas, összetekert pergamentekercsek, melyekről színes szalagok lógtak. És a legmeglepőbb: apró, élénk színű lények repkedtek körülöttük, csillogó szárnyakkal.
– Élő könyvjelzők! – suttogta Bori ámulva.
Az egyik, élénkpiros könyvjelző odarepült hozzájuk, és vékony hangon megszólalt: – Üdv a Mesék Birodalmában! Ti vagytok azok, akik „A Szivárványhíd Tündérét” keresitek?
– Igen! – mondta Márk. – Ti tudjátok, hol van?
– Nehéz kérdés, kis barátaim – suttogta egy másik, kék könyvjelző. – A Tündérkönyv elvesztette a fő szavát, és anélkül a története nem tud tovább élni. Elbújt, amíg meg nem találják.
Ekkor a levegőben lebegő betűk is elkezdtek suttogni. A, B, C betűk táncoltak, majd összeálltak szavakká: „Pergamen Manó… a könyvek őre… tudja… az utat…”
– Pergamen Manó! – ismételte Bori. – Hol találjuk őt?
A könyvjelzők mutatták az utat. Egy hatalmas, ősi könyvbe, ami úgy nézett ki, mint egy kis házikó, léptek be. A könyv belseje meleg volt és barátságos, tele különleges tárgyakkal: tintatartókkal, tollakkal, apró, tekercselt térképekkel. Egy öreg, ráncos, de barátságos arcú manó ült egy hatalmas könyv tetején. A bőre pergamenre emlékeztetett, a haja pedig úgy nézett ki, mint a régi kéziratok sárgult lapjai. Ő volt Pergamen Manó, a Mesék Birodalmának bölcs őrzője.
– Üdvözöllek titeket, Bori és Márk – mondta Pergamen Manó mély, zengő hangon. – Tudom, miért jöttetek. „A Szivárványhíd Tündére” valóban eltűnt. De nem ellopták. Elrejtőzött. A története elvesztett egy kulcsfontosságú szót, egy olyan szót, ami a tündér erejét adta. Nélküle a könyv nem tudott teljes lenni, és visszahúzódott, hogy megóvja magát.
– Melyik szó az? – kérdezte Márk.
Pergamen Manó elmosolyodott. – Azt nektek kell kiderítenetek. Azt a szót csak tiszta szívvel, kíváncsisággal és találékonysággal lehet megtalálni. Keressétek a „Remény” szót. Azt suttogják a legmélyebb oldalak.
Pergamen Manó adott nekik egy apró, csillogó tintafoltot, ami mutatni fogja az irányt, ha a „Remény” szó közelébe érnek. A könyvjelzők és a suttogó betűk is ígéretet tettek, hogy segítenek.
Elindultak hát a Mesék Birodalmának mélyebb részeibe. Elhaladtak a „Rímek Folyója” mellett, ahol a szavak dalra keltek, és a „Karakterek Erdőjén” keresztül, ahol a mesék hősei és gonoszai aludtak a lapok között.
A tintafolt néha erősebben, néha gyengébben vibrált. Bori kíváncsisága vitte előre. Minden fát, minden lebegő betűt megvizsgált. Márk találékonysága segített nekik, amikor egy „Találós Híd” állta útjukat, és csak egy helyes megfejtéssel engedte át őket. A híd kérdése: „Mi az, ami akkor is velünk van, ha minden elveszett, és új erőt ad a folytatáshoz?”
Márk gondolkodott. – Ez valami érzés, valami belső erő lehet.
Bori felkiáltott: – A Remény! Az az, ami akkor is velünk van, ha minden elveszett!
Ahogy kimondták a szót, a híd áttetszővé vált, és átengedte őket.
Egyre mélyebbre hatoltak. A tintafolt egyre erősebben csillogott. Végül egy hatalmas, sötét, de gyönyörű könyvhöz értek, melynek borítója zárva volt. Ez volt „A Szivárványhíd Tündére”, de most szomorúnak, tompának tűnt.
– Itt van! – suttogta Bori. – De hogyan nyitjuk ki?
Ekkor a levegőben lévő betűk újra suttogni kezdtek: „A főszó… a borítóra… írjátok…”
Bori és Márk egymásra néztek. Márk megnézte a tintafoltot. A folt most már egyértelműen a „Remény” szót formázta.
Bori óvatosan felemelte a kezét, és mintha egy láthatatlan tollal írna, lassan, nagy betűkkel elkezdte rajzolni a „Remény” szót a könyv borítójára. Márk is csatlakozott hozzá, és együtt fejezték be a szót.
Ahogy az utolsó betű is a helyére került, a könyv borítója finoman felizzott. A szivárványhíd tündére a borítón újra mosolyogni kezdett, és a könyv lassan, magától kinyílt. Belülről meleg, lágy fény áradt, és a lapok között ott táncolt a hiányzó „Remény” szó, apró szivárványszínekben.
A gyerekek óvatosan a lapok közé csúsztatták a „Remény” szót. Ahogy a szó a helyére került, a könyv belsejéből egy lágy dallam csendült fel, és a lapok maguktól elkezdtek forogni, mintha a történet újra életre kelt volna. A tündér a borítón felragyogott, és a könyv újra a régi, boldog önmaga lett.
Pergamen Manó, aki ekkorra már megjelent mellettük, elégedetten bólintott. – Látjátok, gyerekek? A könyveknek is szükségük van a gondoskodásra és a szeretetre. Ha egy történetből hiányzik a Remény, az egész világ szomorúvá válhat. Ti visszaadtátok a könyvnek az erejét.
A könyvjelzők boldogan csiviteltek, a betűk pedig örömtáncot jártak. Bori és Márk elköszöntek Pergamen Manótól és a Mesék Birodalmától. Pergamen Manó egy apró, csillogó könyvjelzőt adott nekik ajándékba, ami mindig emlékeztetni fogja őket a kalandra.
Visszatértek a titkos polc ajtón át. Amikor kiléptek, ismét a Békés Könyvtárban találták magukat. A polc, ahol „A Szivárványhíd Tündére” állt, már nem volt üres. A könyv ott pihent a helyén, ragyogóbbnak és boldogabbnak tűnt, mint valaha.
Terka néni, aki aggódva várta őket, amikor meglátta a könyvet, könnyes szemmel ölelte meg őket. – Hát itt vagy! – suttogta, és megsimogatta a könyv borítóját. – Tudtam, hogy visszatérsz!
Bori és Márk mosolyogtak. Nem mondták el Terka néninek a Mesék Birodalmáról, a könyvjelzőkről és Pergamen Manóról. Tudták, hogy ez az ő titkuk, az ő különleges kalandjuk.
Attól a naptól kezdve Bori és Márk még nagyobb tisztelettel néztek a könyvekre. Tudták, hogy minden kötet egy élő dolog, tele varázslattal, ami csak arra vár, hogy valaki kinyissa, és gondoskodjon róla. És azt is megtanulták, hogy a kíváncsiság, a találékonyság és a remény ereje bármilyen elveszett történetet visszahozhat az életbe. A Békés Könyvtár pedig újra a legboldogabb hely lett a városban, tele mesékkel és mosolyokkal.
