Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Nagy Kőris hegy innenső lábánál, ott bújt meg egy aprócska falu, Völgyzug. A neve is elárulta, milyen békésen feküdt a hegy ölelésében. Házai, mint a tyúkanyó köré gyűlt kiscsibék, mind a falu közepén álló terebélyes eperfa felé fordultak, amelynek árnyékában ott állt a falu élete, a vénséges, kövekkel kirakott kút.
Ennek a kútnak a vize nem akármilyen víz volt. Hűvös volt a legforróbb nyárban, és langyos a legcsikorgóbb télben. Azt mesélték róla az öregek, hogy a Nagy Kőris hegy szívéből fakad, és erejével meggyógyítja a beteg testet, felvidítja a szomorú lelket. A völgyzugi emberek szerették a kútjukat, de ahogy az lenni szokott a régóta birtokolt kincsekkel, lassan megszokottá, magától értetődővé vált számukra a jelenléte. A vödrök egyre hangosabban csattantak a kút káváján, a kiömlő vizet hagyták elfolyni a porban, és a reggeli köszönés a kútnak, a halk „Köszönjük, Forrás Apó!”, el-elmaradt.
Aztán egy forró nyári napon történt, hogy a kút vödre kongó ürességgel jött fel a mélyből. Először csak egy kicsit, majd másnap még kevesebbet adott, végül a harmadik napon egyetlen cseppet sem. A falu elnémult. A virágok lekókadtak a kertekben, a madarak rekedten daloltak, és az emberek arcára aggodalom ült. A Nagy Kőris hegy szíve, a gyógyító forrás, elaludt.
A felnőttek tanácstalanul álltak a kiszáradt kút körül, sóhajtoztak és a fejüket csóválták. De két gyerek, Tami és Ármin, nem törődött bele a tehetetlenségbe.
Tami, akinek szemében mindig elszántság szikrázott, és copfja is dacosan lengett a válla fölött, toporzékolt egyet a porban. „Nem állhatunk itt ölbe tett kézzel! Fel kell mennünk a hegyre, és fel kell ébresztenünk a forrást!”
Ármin, aki csendesebb fiú volt, de az esze vágott, mint a borotva, a hegy csúcsát fürkészte. „Az öregek meséiben a forrásnak őrzője van. Nem lesz könnyű dolgunk. De Taminak igaza van, mennünk kell.”
Míg a falu aludt, a két gyerek útnak indult. Tami egy kis vászontarisznyába elemózsiát csomagolt: két almát és egy darabka pogácsát. Ármin egy üres kulacsot akasztott az övére. „Hogy legyen miben hazahoznunk az első vizet” – mondta bizakodva.
Az út meredek volt és fárasztó. A nap égetett, a fák mintha visszatartották volna hűsítő árnyékukat. Ahogy egyre feljebb értek, a megszokott erdei ösvények eltűntek, és már csak a kövek és a szúrós bokrok között kapaszkodhattak. Tami már éppen kezdte elveszíteni a reményt, amikor egy sűrű fenyves szélén megpillantottak valakit.
Egy apró, hófehér szakállú, mohazöld kabátkát viselő manó ült egy gombán, és a cipője orrát piszkálta egy fűszállal. Amikor meglátta a gyerekeket, morcosan felhúzta a szemöldökét.
„Hohó! Hát ti mit kerestek itt fent, ahol a madár se jár? Zavarjátok a hegy csendjét!” – dörmögte.
„Mi vagyunk Völgyzugból” – felelte Tami bátran. „Elapadt a kutunk, és eljöttünk, hogy felébresszük az alvó forrást.”
A manó, aki nem volt más, mint Havas Manó, a hegy őrzője, végigmérte őket. „Felébreszteni? Azt hiszitek, az csak úgy megy, mint egy álmos medvét megzörgetni? A forrás akkor alszik el, ha elfelejtik. Ha nem becsülik meg. Ha hálátlanok hozzá.”
Ármin lépett előre. „Igazad van, Havas Manó. Talán mi, lent a faluban, tényleg elfelejtettük, milyen kincset ad nekünk a hegy. De mi most azért jöttünk, hogy megköszönjük neki, és megkérjük, hogy ébredjen fel.”
A manó dörmögése alábbhagyott. Látta a gyerekek szemében a tiszta szándékot. Bólintott egyet. „Jól van. A szándékotok nemes. De a forrás szívéhez nem vezet kitaposott út. Ahhoz vezető kell.” Azzal füttyentett egyet, egy hangot, ami olyan volt, mint a szél a sziklák között. A sűrűből nesztelenül lépett elő egy őzike. Szemei, mint két sötét, nedves tó, bölcsességet és nyugalmat árasztottak. Nem félt, csak csendesen nézte a gyerekeket.
„Ő a vezetőtök” – mondta Havas Manó. „Nem beszél, de mindent tud. Kövessétek, és ha a szívetek a helyén van, elvezet titeket a forrás barlangjához.”
Az Őzike megfordult, és elindult egy olyan ösvényen, amit a gyerekek észre sem vettek volna. Tami és Ármin követték. A kis állat könnyedén, szinte lebegve haladt a kövek és gyökerek között. Amerre járt, mintha a moha zöldebb, a levegő tisztább lett volna. Nem kellett sietniük, az Őzike mindig bevárta őket. Ha megszomjaztak, egy harmattal teli virágkehelyhez vezette őket, ha megéheztek, egy erdei szamócával teli tisztáshoz.
Végül egy sziklafalhoz értek, amelyet sűrű borostyán takart. Az Őzike megállt, és orrával finoman megbökte a zöld függönyt. Ármin, a leleményes fiú, elhúzta a növényt, és egy sötét barlang bejáratát találta mögötte. Hűvös, tiszta levegő áradt ki a nyílásból.
Benn, a barlang közepén egy kőmedence volt, amelyet a természet formált tökéletesre. De száraz volt, mint a falu kútja. A falakról csillogó kristályok nőttek, de a csepegés hangja, a forrás éneke hiányzott. Csupán mély, alvó csend honolt a barlangban.
Tami és Ármin csalódottan néztek körül. „Itt vagyunk, de a forrás alszik. Mit tegyünk?” – suttogta Tami.
Ekkor eszébe jutottak Havas Manó szavai: „A forrás akkor alszik el, ha elfelejtik.”
Ármin a száraz medencéhez lépett. Kinyitotta az üres kulacsot, és a medence peremére tette. „Azért hoztam, hogy megtöltsük” – mondta halkan, mintha a forrásnak magyarázná. „Várni fogunk rád.”
Tami is odalépett. Letérdelt a kő peremére, és behunyt szemmel beszélni kezdett. Nem hangosan, csak suttogva, de a barlang csendje felerősítette a szavait.
„Drága Forrás! Ne haragudj ránk! Köszönjük a vizet, amivel a virágainkat öntöztük. Köszönjük a vizet, amivel az állatainkat itattuk. Köszönjük a hűs cseppeket, amik a homlokunkra hulltak, amikor melegünk volt. Köszönjük az erőt, amit adtál, és a tisztaságot, amivel megmostál minket. Kérlek, ébredj fel! A falunak szüksége van rád. Megígérjük, hogy soha többé nem felejtünk el téged, és minden cseppjét megbecsüljük.”
Ahogy Tami a szívéből jövő hála szavait suttogta, a barlangban valami megváltozott. Egy halk, alig hallható cseppenés hallatszott. Aztán még egy. Ármin izgatottan figyelt. A kőmedence legmélyén, egy hajszálvékony repedésből egyetlen vízcsepp gyöngyözött elő, majd legördült. Utána egy másik, majd egy harmadik. A cseppekből vékony ér lett, az érből csermely, és a csermely hirtelen tiszta, csengő hangon kezdett bugyogni, megtöltve a medencét kristálytiszta, élő vízzel.
A forrás felébredt!
Ármin belemártotta a kulacsot a vízbe, és az megtelt. Tami a tenyerébe fogott a vízből és ivott. Soha életében nem ízlett még neki ennyire a víz. Hideg volt, édes és tele volt a hegy erejével.
Ahogy kiléptek a barlangból, az Őzike és Havas Manó már ott várták őket. A manó szakálla alatt apró mosoly bujkált. „Látjátok? Nem erővel, nem kiabálással, hanem hálás szívvel lehet felébreszteni a természet ajándékait.”
A hazaút már sokkal könnyebb volt. A hegyről lefelé csordogáló víz utat talált magának a régi mederben, és mintha csak a gyerekek lépteit követte volna. Mire leértek a faluba, a nap már éppen felkelt. És a falu közepén csodát láttak: a kút peremén víz csordogált, és a vödör, amit valaki este csalódottan ott hagyott, színültig tele volt.
A falu népe ujjongva sereglett a kúthoz. Tami és Ármin elmesélték kalandjukat. Attól a naptól fogva Völgyzugban minden megváltozott. Az emberek minden reggel egy virágszállal vagy egy kedves szóval köszöntötték a kutat. Soha egyetlen csepp vizet nem pazaroltak el. Megtanulták, hogy a legnagyobb kincsek nem maguktól értetődőek, és a hála az a varázslat, ami életben tartja őket. A forrás pedig azóta is ontja gyógyító vizét, mert tudja, hogy lent a völgyben szeretik és megbecsülik.
