Valahol, ahol a Fűzes-patak lustán kanyarog a rétek között, s a parti fűzfák bólogató vesszői a víz tükrét simogatják, élt egy kislány, akit Jankának hívtak. Janka nem volt hangos, nevetgélős kislány, inkább csendes és figyelmes. Szíve olyan volt, mint egy puha fészek, amelyben minden bajba jutott apró lény menedékre lelhetett. Legjobb barátja a folyópart volt, annak minden titkával, neszezésével és lakójával együtt.
Gyakran üldögélt egy öreg fűzgyökér kényelmes odvában, lábát a hűs vízbe lógatva, és hallgatta Szittyát, a nádi békát. Szittya nem volt egy közönséges brekegő. Bölcs volt és megfontolt, a hangja mélyen dörmögött, mintha maga a folyó iszapja mesélne.
– Brekeke, Janka! – kuruttyolta egy napon. – Ma nyugtalan a víz. Érzem a bajszomon, ahogy rezdül a levegő. Valami nincs rendjén.
Janka is érezte. A madarak halkabban csiviteltek, a szitakötők sem táncoltak oly vidáman a tavirózsák felett. Ahogy a nádas sűrűjébe pillantott, valami furcsa, természetellenes csillanást látott. Nem a napfény játéka volt a vízen, nem is egy bogár páncélja. Közelebb lépett, óvatosan, nehogy megriasszon bármit is. Akkor hallotta meg a halk, kétségbeesett pittyegést.
A sáslevelek között, egy tekergőző, vékony zsinór fogságában vergődött egy madárka. De nem akármilyen madár! A tolla a legtisztább ég kékjében és a legmélyebb tenger smaragdjában játszott, a hasa pedig, mint a lemenő nap narancsa. Jégmadár volt, a folyó ékköve.
– Ó, te szegény kicsi Csillan! – suttogta Janka, mert ismerte őt. Látta már sokszor, ahogy nyílegyenesen a vízbe vágódik egy apró halért, majd diadalmasan felröppen, cseppeket szórva szét a szárnyával. Most azonban az egyik szárnya természetellenesen állt, és a madárka szeme félelemmel telt meg.
– Brekeke! Vigyázz, Janka! – figyelmeztette Szittya a partról. – Csőre hegyes, mint a bicska! A félelem rossz tanácsadó.
De Janka nem félt. Lassan leguggolt, és halk, dúdoló hangon beszélni kezdett a madárhoz. Elmesélte neki, milyen gyönyörű, és hogy a folyó nem lenne ugyanaz nélküle. Keze lassan, milliméterről milliméterre közeledett. A jégmadár egy pillanatra megmerevedett, de Janka szemében nem látott ártó szándékot, csak végtelen sajnálatot. Hagyta, hogy a kislány óvatos ujjai kibogozzák a damilt, ami mélyen a szárnyába vágott.
A szabadítás hosszú percekig tartott. Mikor az utolsó hurok is lekerült róla, Csillan megpróbált felröppenni, de a sérült szárnya cserbenhagyta. Janka a tenyerébe vette a reszkető madárkát, és hazasietett vele. Egy régi cipősdobozt kibélelt a legpuhább mohával, vizet tett mellé egy kagylóhéjban, és gyógyfüvekből, amiket a nagymamájától tanult, borogatást készített a duzzadt szárnyra.
Napokig ápolta Csillant. Minden reggel friss vizet és apró bogarakat hozott neki, és csendesen mesélt neki a folyóparti életről, amíg a madárka lassan erősödött. Egy hét múltán Csillan már toporgott a doboz szélén, és a szárnyát próbálgatta. Egyik reggel, mikor Janka kinyitotta az ablakot, a jégmadár egyetlen, erőteljes csapással a levegőbe emelkedett. Tett egy kört a ház felett, mintha búcsúzna, majd mielőtt elindult volna a folyó felé, egyetlen, égszínkék tollpihe, mely a napfényben ezernyi színben játszott, lehullott és lágyan Janka tenyerébe ereszkedett.
Janka a szívéhez szorította a tollat. Nem volt az közönséges tollpihe. Ahogy megérintette, bizsergés futott végig a karján, és olyan könnyűnek érezte magát, mint a pitypang bóbitája. A szíve megtelt egy furcsa, sosem érzett vággyal: látni akarta a világot, ahogy Csillan látja.
– Bárcsak én is repülhetnék, csak egy pillanatra! – suttogta, és a toll a kezében felragyogott.
És akkor csoda történt. Janka lába elemelkedett a földről. Először csak lebegett, mint egy szappanbuborék, aztán ahogy a szellő megkapta, emelkedni kezdett. A házak apró kockákká zsugorodtak, a fák zöld pamacsokká váltak. Alatta kanyargott az ezüstösen csillogó Fűzes-patak, mint egy égboltról leejtett selyemszalag. A szél a hajába kapott, és Janka nevetett a boldogságtól. Ilyen szabadnak még sosem érezte magát!
De ahogy a folyó fölé ért, a madártávlat nemcsak a szépséget mutatta meg. Új szemszögből látta a dolgokat. Megpillantott egy tőkésréce-családot, ahol a fiókák a túlsó parton rekedtek, mert egy kidőlt faág elzárta az útjukat az anyjukhoz. Látta azt is, hogy a folyó egyik kanyarulatában egy csomó szemét, műanyag palackok és zacskók gátat építettek, és a víz alig tudott tovább csorogni, a gyönyörű sárga tavirózsák pedig hervadozni kezdtek az állóvízben.
És akkor észrevett valami mást is. A folyó legtisztább, legmélyebb részén, ahol a forrás vize a legerősebben tört fel, a fény megfakult. Általában ott táncolt a víz felett Zsendül, a folyó tündére, akinek nevetése olyan volt, mint a víz csobogása, és akinek jelenlététől a fű zöldebb, a virág illatosabb volt. Most azonban Zsendül alig látszott, ereje megfogyatkozott, mintha egy láthatatlan burok fojtogatná.
Janka megértette. A szemétgát nemcsak a vizet fogta vissza, hanem a folyó életerejét is. Zsendül azért gyenge, mert a folyója beteg.
A varázslat kezdett gyengülni. A toll fénye halványodott, és Janka lassan, egy pitypang magjának lágyságával visszaereszkedett a földre, pontosan a fűzfa alá, ahol Szittya várt rá tágra nyílt szemekkel.
– Brekeke! Janka! Te… te repültél! – kuruttyolta hitetlenkedve.
– Nincs időnk csodálkozni, Szittya! – mondta Janka eltökélten. – Segítenünk kell!
Először a récecsaládhoz siettek. Janka minden erejét összeszedve arrébb görgetett egy kisebb ágat, éppen csak annyira, hogy a pelyhes fiókák libasorban átúszhassanak az anyjukhoz, aki hálásan hápogott feléjük.
Aztán a szemétgáthoz mentek. Janka nem habozott. Beleállt a hűs vízbe, és egyesével kezdte kihordani a palackokat, a zacskókat, a partra sodort limlomot. Szittya a maga módján segített: brekegésével odahívta a többi békát, és együtt toltak arrébb egy-egy könnyebb gallyat. A munka nehéz volt és piszkos, de Janka nem adta fel. Ahogy az utolsó palackot is kihúzta, a víz felszabadultan zúdult tovább, mintha fellélegzett volna.
Abban a pillanatban a folyó közepe felragyogott. A víz felett, erőre kapva és tündökölve, megjelent Zsendül, a folyó tündére. Haja olyan volt, mint a zöldellő hínár, a szeme, mint két tiszta vizű forrás. Halk csobogáshoz hasonló hangon így szólt:
– Köszönöm, Janka. Te nemcsak a vizet szabadítottad ki, hanem engem is.
– Csillan tolla segített – mondta a kislány szerényen. – A magasból láttam meg, hol van a baj.
Zsendül elmosolyodott, és a mosolyától apró hullámok fodrozódtak a vízen.
– A jégmadár hálája különleges ajándékot adott neked. De tudd, Janka, a toll nem szárnyakat adott, hanem látást. Megmutatta, hogy minden mindennel összefügg. A madár sérülése, a gát a vízen, a récék bajba jutása és az én gyengeségem mind egyazon történet részei. A segítő szív nemcsak azt gyógyítja, ami előtte van, hanem azt is, amit még nem is lát.
Janka megértette. A varázslat nem a repülésben rejlett, hanem abban, hogy észrevette a nagyobb képet. Attól a naptól fogva még jobban vigyázott a folyóra és annak minden lakójára. Többé nem volt szüksége varázstollra, hogy lásson. Elég volt a szíve, ami megtanulta, hogy az igazi együttérzés nem áll meg egyetlen megmentett madárkánál, hanem kiterjed az egész világra, ami körülvesz minket.
És ha valaki ma a Fűzes-patak partján jár, láthat egy kislányt, aki egy öreg béka társaságában a vizet kémleli. Felette pedig néha átsuhan egy égszínkék és narancs csoda, egy jégmadár, aki egyetlen csillanással köszönti azt, aki megmentette őt, és cserébe megtanította látni a világot.
