Valahol messze, ahol a tenger kékje találkozik az égbolt végtelenjével, ott terült el egy apró, csendes öböl. Ezt az öblöt Áron, a kíváncsi fiú a tenyerénél is jobban ismerte. Áron nem volt akármilyen fiúcska: szemei mindig csillogtak a tudásvágytól, és a kérdései olyan fürgén pattogtak, mint a tengeri kavicsok a hullámok hátán. Gyakran üldögélt a homokban, Nagyi puha ölében, és hallgatta a régi meséket, amiket a nagyi olyan szépen tudott szőni a szavakból, mint ahogy a tenger szőtte a habfodrokat a partra.
– Nagyi, miért olyan kék a tenger? – kérdezte egy nap Áron, miközben ujjaival a homokba rajzolt. – És miért van, hogy néha olyan szürke? Mintha szomorú lenne.
Nagyi, ráncos, de meleg tenyerével megsimogatta Áron fejét. – Ó, kincsem, a tenger olyan, mint mi, emberek. Van, amikor ragyog a boldogságtól, és van, amikor elborítja a bánat. De a tenger mélye, az tele van titkokkal, amiket csak a tiszta szívűek láthatnak meg.
Áron elgondolkodott Nagyi szavain. A nagyi mindig tudott valami bölcset mondani, ami még hetekkel később is a fejében motoszkált. Az utóbbi időben valóban észrevette, hogy az öböl vize nem olyan áttetsző, mint régen. Mintha valami fátyol borítaná, elrejtve a mélység csillogó kincseit és a színes halacskákat. Ez a homályos víz nemcsak Áronnak tűnt fel. Sirály, a kotnyeles madár, aki a legapróbb morzsát is kiszúrta a partról, és aki a legtitkosabb beszélgetéseket is meghallotta, is méltatlankodott.
– Kra-kra! – kiáltotta Sirály, miközben egy eldobott műanyagpalackra nézett. – Mi ez a rendetlenség? Régen nem volt ilyen! Hogy fogok így halat fogni, ha nem látom őket a koszban? Kra-kra!
Áron hallotta Sirály morgolódását, de most valami más kötötte le a figyelmét. Ahogy a nap lassan lebukott a horizonton, egy halvány, pislákoló fény villant meg a hullámok között, messze bent az öbölben. Olyan volt, mintha egy szikra táncolna a víz alatt, aztán el is tűnt. Áron szeme elkerekedett. Vajon csak a képzelete játszott vele, vagy tényleg látott valamit?
Másnap reggel Áron, a kíváncsiságától hajtva, elindult az öböl felé. Nem vitt magával semmit, csak a nyitott szívét és az éles tekintetét. Lassan sétált a parton, figyelte a hullámokat, a kagylókat, és persze a vizet. A homályos, zavaros víz szomorúan nyaldosta a lábát. A nap melege simogatta az arcát, de a víz hidegnek tűnt, mintha belülről fázna.
Egyszer csak, egy szikla mögött, ahol a víz kicsit mélyebb volt, egy mozgást vett észre. Egy alak lebegett a vízben, alig láthatóan a zavaros homályban. Áron közelebb óvakodott. Ahogy a nap egy pillanatra áttört a felhőkön, megvilágította az alakot, és Áron lélegzete elakadt. Nem hal volt, nem is delfin. Egy lány volt, de nem olyan, mint a többi lány. Deréktól lefelé pikkelyes, uszonyos farka volt, ami – Áron alig hitte el a szemének – halványan izzott. De az izzás olyan gyenge volt, olyan szomorú, mint egy elfeledett szentjánosbogár fénye.
– Szia! – suttogta Áron, félve, hogy megijeszti a különleges lényt. – Ki vagy te?
A sellő meglepetten felkapta a fejét. Szemei olyan mélyzöldek voltak, mint a tenger legrejtettebb zugai, de most fátyolosak voltak a bánattól. Hosszú, tengeri fűre emlékeztető haja lágyan ringatózott körülötte. – Én Lángfény vagyok – mondta a sellő, hangja lágy volt, mint a hullámok suttogása. – A tűzfarkú sellő. De a lángom, ahogy látod, alig pislákol már.
Áron közelebb lépett. – Miért? Mi történt a fényeddel?
Lángfény szomorúan intett a zavaros víz felé. – Ez az öböl… valaha tiszta volt, mint a kristály. A fényem a tenger energiájából táplálkozik, a tisztaságából, az életerejéből. De ahogy a víz egyre zavarosabbá válik a sok szeméttől és a felkavart iszaptól, úgy halványul el a lángom is. Szinte már nem is érzem a tenger pulzálását. Fájdalmas ez nekem, és a tengernek is.
Áron szíve összeszorult. Soha nem gondolta volna, hogy a tengernek is lehetnek érzései, vagy hogy az emberek által eldobott szemét ilyen fájdalmat okozhat valakinek. – De… mit tehetünk? – kérdezte, mert Áron nem az a fiú volt, aki tétlenül nézi a bajt.
Lángfény csillogó szemeiben egy apró reménysugár gyúlt. – Nem tudom. Egyedül tehetetlen vagyok. A mélységben én tudom a legjobban, hol rejtőzik a szennyeződés, de nem tudom mindet a felszínre hozni. A partról meg te nem látod, mi van igazán lent.
Ebben a pillanatban Sirály, aki a közeli sziklán ücsörgött, és minden szót hallott, megszólalt: – Kra-kra! Szép kis helyzet! Egy fiú a partról, egy sellő a mélyből. Miből lesz ebből segítség? Talán majd varázsoltok egy tiszta öblöt a semmiből, mi? Kra-kra!
Áron és Lángfény egymásra néztek. Sirály szavai gúnyosak voltak, de valahogy mégis erőt adtak nekik. – Talán mégis! – mondta Áron határozottan. – Ha összefogunk, talán sikerülhet!
És elkezdődött a munka. Áron a partról gyűjtötte a szemetet: műanyag flakonokat, nejlonzacskókat, régi halászháló-darabokat. Lángfény a mélyben úszkált, és finom, sellő-mágiájával, vagy inkább a tenger áramlatainak ismeretével, óvatosan a part felé terelte az iszapot és a mélyebben rejtőző szennyeződéseket. Nem volt könnyű munka. A víz még mindig zavaros volt, és a fiú keze hamar fáradni kezdett. Lángfény is érezte, hogy ereje fogy, de Áron elszántsága erőt adott neki.
– Figyelj, Lángfény! – kiáltotta Áron. – Ott van még egy nagy zsák! Látod?
– Látom, Áron! – válaszolta Lángfény, és egy finom mozdulattal a farkával, elindította a zsákot a part felé. – Te pedig vigyázz azokra az éles üvegdarabokra! Ne vágd meg magad!
Napokig dolgoztak, reggeltől estig. Sirály eleinte csak gúnyosan nézte őket, aztán lassan elismerés ült ki az arcára. – Kra-kra! Ezek tényleg csinálják! – mondta magának. – Ki hitte volna, hogy egy ember és egy sellő képes erre?
Ahogy a víz egyre tisztább lett, Lángfény fénye is egyre erősebben ragyogott. A halvány pislákolásból egyre élénkebb, meleg narancssárga fény lett, ami beragyogta a víz alatti világot. Áron csodálattal nézte. – Lángfény! A fényed! Gyönyörű!
– Köszönöm, Áron! – mondta a sellő, és most már valódi öröm csillogott a szemében. – Érzem, ahogy a tenger energiája újra átjár. Érzem a tiszta víz lelkét. Ez a te érdemed is!
Miközben dolgoztak, sokat beszélgettek. Áron elmesélte Lángfénynek a part világát: az erdőket, a madarakat, a napsütötte mezőket. Lángfény pedig elmondta Áronnak a tenger mélységeit: a korallkerteket, a csillogó halrajokat, a titokzatos mélytengeri lényeket. Megtudták, hogy bár a világuk nagyon különböző, mindkettő tele van szépséggel és csodával, és mindkettőnek szüksége van a másikra. A partról érkező eső táplálja a tengert, a tenger párolgása pedig az esőt hozza a partra. A két világ elválaszthatatlan.
– Azt hiszem, megértettem – mondta Áron egy nap, miközben a tiszta vízben úszkáló halakat figyelte. – Nekünk, embereknek is meg kell tanulnunk tisztelni a ti világotokat, és nektek is meg kell értenetek, hogy a mi cselekedeteink hatással vannak rátok.
– Pontosan! – felelte Lángfény. – A tisztelet a legfontosabb. Tisztelni egymás világát, és tisztelni a természetet, ami mindkettőnket táplál. A fényem most már olyan erős, mint valaha, de tudom, hogy csak addig marad ilyen, amíg az öböl tiszta marad.
Végül az öböl ragyogott. A víz áttetsző volt, a tengerfenék látszott, a halak vidáman úszkáltak, és Lángfény farka olyan élénken izzott, hogy még a napfényben is látszott a narancssárga-vörös ragyogása. A part és a mélység barátságot kötött. Áron és Lángfény elválaszthatatlan barátok lettek. Áron gyakran lejárt az öbölbe, nemcsak azért, hogy beszélgessen Lángfénnyel, hanem azért is, hogy ellenőrizze, tiszta-e még a víz. És Lángfény is néha felúszott a felszínre, hogy lássa a part szépségét, és figyelje, ahogy Áron játszik a homokban.
Amikor Áron este hazatért, Nagyi már várta. – Látom, a szemedben a tenger csillogása van, kincsem – mondta Nagyi, miközben Áron arcára pillantott. – És a szívedben is. Mesélj, mi történt?
Áron elmesélte Lángfény történetét, a zavaros vizet, a közös munkát, és a sellő visszatérő fényét. Nagyi figyelmesen hallgatta, és mosoly ült az arcán. – Látod, kincsem? – mondta. – A legkülönlegesebb barátságok néha a legnagyobb akadályok leküzdése közben születnek. És a természet, ha törődünk vele, mindig meghálálja. A tenger és a part, az ember és a tengeri lények – mindannyian egy nagy család vagyunk. Ha tiszteljük egymást és a világot, amiben élünk, akkor a fény sosem halványul el. Sem a sellő farkán, sem a mi szívünkben.
Áron a tiszta öbölre nézett, amely már a holdfényben ezüstösen csillogott. Tudta, hogy ez a barátság örökké tart, és a tanulság, amit Lángfénytől és Nagyitól tanult, elkíséri majd egész életében. A tenger mélye és a szárazföld, a rejtett világok és a látható mind összefonódnak, és a mi kezünkben van, hogy ez a kötelék erős és tiszta maradjon.
