A falu szélén, ahol a nap sugarai a legvidámabban táncoltak a fűszálakon, és a méhek a legédesebb mézet gyűjtötték, élt két kislány, Dorka és Inci. Dorka olyan volt, mint egy szélvész: lobbanékony, tele energiával, két copfja állandóan ugrált, ha futott, és a szeme is csillogott a huncutságtól. Inci ezzel szemben megfontoltabb, de nem kevésbé játékos volt, mosolya bájosan szelíd, és a szíve tele volt kedvességgel. Legjobb barátnők voltak, elválaszthatatlanok, mégis, mint minden jó barát, imádtak versengeni.
Egy szép, tavaszi reggelen, amikor az ibolyák épp csak kinyitották lila szirmaikat, a falu főterén hatalmas zsibongás támadt. Zsűri bácsi, a falu legidősebb és legbölcsebb lakója, aki hosszú, ősz szakállával és mindig mosolygó szemével olyan volt, mint egy mesebeli tündérkeresztapa, bejelentette, hogy vicces versenyt rendez a gyerekeknek. A díj pedig, nos, arról Zsűri bácsi csak annyit mondott, hogy „édes és meglepetés”.
Dorka és Inci azonnal egymásra néztek. Szemükben felcsillant a versenyszellem. „Én nyerek!” – súgta Dorka, és már rázta is a copfjait. „Majd meglátjuk!” – kacsintott Inci, és elmosolyodott. Mindketten tudták, hogy ez nem akármilyen verseny lesz, hiszen Zsűri bácsi sosem csinált unalmas dolgokat.
Zsűri bácsi, miután a gyerekek izgatottan köré gyűltek, felállt egy kisebb hordóra, és megköszörülte a torkát. „Halló, halló, gyerekek! Ma nem az erő, nem is a gyorsaság lesz a legfontosabb, hanem a móka és a kacagás! Négy próbát kell kiállnotok, és aki a legtöbb pontot gyűjti, azé lesz a fődíj!”
Az első feladat a „krumplifutás” volt. Egy-egy fakanálra kellett tenniük egy burgonyát, és anélkül, hogy leejtenék, végigfutni a kijelölt pályán. Dorka, mint a szél, elszáguldott, de a krumpli folyton lepotyogott a fakanálról. Kacagva szedte fel újra és újra, miközben Inci óvatosan, lépésről lépésre haladt, szinte táncolt a fakanállal, hogy a burgonya a helyén maradjon. Dorka hamarabb ért célba, de Inci kevesebbszer ejtette le a krumplit. Zsűri bácsi mindkettőjüknek tapsolt, és feljegyezte a pontokat.
„Hűha, ez nem is olyan könnyű!” – lihegte Dorka, miközben Inci egy kedves mosollyal kínálta meg egy korty vízzel a kulacsából. „De vicces volt!” – tette hozzá Inci, és mindketten elnevették magukat. Az első próba után még mindig érezni lehetett a levegőben a versenyszellemet, de már egy kis vidámság is vegyült bele.
A második feladat még mókásabbnak ígérkezett: „lufipukkasztás fenékkel”. Két hatalmas, színes lufit tettek le a földre, és a lányoknak úgy kellett kipukkasztaniuk, hogy ráültek. Dorka lendületből vetette magát a lufira, de az csak pattogott alatta, nem akart engedelmeskedni. Inci óvatosabban próbálkozott, hintázva ült rá, de neki sem járt sikerrel. A többi gyerek hangosan nevetett, ahogy a két kislány próbálta legyőzni a makacs léggömböket. Végül Dorka egy nagy ugrással, Inci pedig egy ügyes csavarodással tudta kipukkasztani a lufikat. A pukkanás hangja és a gyerekek nevetése betöltötte a teret. Ez a feladat már teljesen feloldotta a kezdeti feszültséget, és mindketten hangosan kacagtak a saját ügyetlenségükön.
„Jaj, a hasam is fáj a nevetéstől!” – mondta Dorka, miközben Inci segített neki felállni. „Nehéz volt, de milyen mulatságos!” – felelte Inci. A pontok persze még mindig számítottak, de valahogy már nem olyan élesen. Kezdtek rájönni, hogy a közös nevetés sokkal jobban esik, mint a csendes koncentráció.
A harmadik próba a „vizes váltó” volt. Egy vödör vizet kellett átvinniük egy másik vödörbe, egy lyukas bögrével, egy kis távolságon keresztül. Ez a feladat már türelmet és kitartást igényelt. Dorka eleinte gyorsan szaladt, de a lyukas bögre miatt a víz nagy része elfolyt. Bosszankodva nézte, ahogy a vödre alig telik. Inci lassabban, de egyenletesebben haladt, és bár neki is elfolyt a víz, valahogy kevesebb frusztrációval viselte. Egyszer csak Dorka megállt. „Jaj, Inci, ez olyan nehéz! Azt hiszem, sosem fog megtelni a vödröm!”
Inci, aki épp a saját vödréhez ért, visszafordult. „Ne add fel, Dorka! Gyere, mutatok valamit! Ha így tartod a bögrét, talán kevesebb folyik ki.” Dorka megfogadta a tanácsot, és láss csodát, tényleg kevesebb víz veszett el. Ettől kezdve már nem egymás ellen, hanem egymás mellett dolgoztak. „Gyerünk, Inci, te is ügyes vagy!” – kiáltotta Dorka, amikor látta, hogy Inci is elfáradt. A feladat végén, bár mindkét vödör csak félig volt tele, a lányok arcán nem a bosszúság, hanem az öröm ült. Egymásnak szurkoltak, és ez sokkal jobb érzés volt, mint a csendes versengés.
Zsűri bácsi, aki mindent gondosan figyelt, elmosolyodott hosszú szakálla alatt. Látta, ahogy a versenyszellem átalakul valami sokkal értékesebbé. A gyerekek most már nem a pontokra, hanem a közös élményre figyeltek. A negyedik és egyben utolsó feladat egy „találós kérdés” volt, de nem akármilyen. Zsűri bácsi egy hosszú, kézzel írott papírt tartott a kezében.
„Figyeljetek jól, lányok!” – mondta Zsűri bácsi. „Mi az, ami a legértékesebb kincs a világon, de nem lehet megvenni pénzért? Ami akkor a legfényesebb, ha megosztjuk, és minél többet adunk belőle, annál több marad nekünk?”
Dorka gondolkodott, Inci elmerengett. Először a győzelemre, a díjra gondoltak. De aztán eszükbe jutott a krumplifutás közbeni nevetés, a lufipukkasztás okozta vidámság, és ahogy egymásnak segítettek a vizes váltóban. Eszükbe jutott a jókedv, az egymásnak szurkolás, a közös kacagás.
„A barátság!” – kiáltotta egyszerre Dorka és Inci, és egymásra nézve szélesen elmosolyodtak.
Zsűri bácsi elégedetten bólintott. „Pontosan! A barátság, a jókedv, az egymásnak szurkolás! Ez az igazi nyeremény, amit ma mindketten megnyertetek.”
A falu népe, aki végigizgulta és végigkacagta a versenyt, hangosan tapsolt. Zsűri bácsi elővett egy gyönyörű, díszes kosarat, tele mindenféle finomsággal: mézeskaláccsal, friss gyümölccsel, házi lekvárral és két fényes, arany színű csillaggal. „Ez a tiétek, lányok! Osszátok meg, ahogy a jókedvet és a barátságot is megosztottátok ma!”
Dorka és Inci egymásra néztek. Nem kellett sokat gondolkodniuk. A kosarat félbeosztották, a két csillagot pedig egymásnak ajándékozták: „Ez a te csillagod, mert te vagy a legjobb barátnőm!” – mondta Dorka Incinek. „És ez a te csillagod, mert veled a legviccesebb a verseny!” – felelte Inci, és szorosan megölelték egymást.
A nap tovább sütött, a méhek zümmögtek, de a falu főterén még sokáig visszhangzott Dorka és Inci nevetése. Megtanulták, hogy az igazi győzelem nem az, ha valaki egyedül áll a dobogón, hanem az, ha a szíved tele van örömmel, és van kivel megosztanod a boldogságot. Mert a barátság a legédesebb díj, amit csak nyerhetünk.
