Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, de mégis itt a Földön, egy kedves kis házikóban élt Sári, a kislány, akinek a szeme mindig a színeket kereste. A piros pipacsot a búzatáblában, a sárga napraforgót a kert végében, a lila orgonát a kerítés mellett. Sári szívét melengette a sokszínűség, és ha valami szürke vagy fakó volt, arra szinte rá sem nézett.
Egy borongós, esős délutánon Sári éppen az ablakpárkányon ült, és a cseppeket nézte, ahogy lefutnak az üvegen. A felhők nehéz, ólomszínű takaróként borultak az égre, és a táj olyan egyhangú volt, hogy Sári legszívesebben behunyta volna a szemét. Sóhajtott egy nagyot, mert hiányoztak neki a színek. „Bárcsak visszatérne a nap, és vele együtt a szivárvány!” – gondolta.
És ahogy ezt kimondta, mintha a szavai varázserővel bírtak volna, egy pillanatra áttört a napfény a felhők között, és megjelent egy halvány szivárvány az égen. Sári szeme felcsillant. Ám nem ez volt a legkülönlegesebb dolog. A szivárvány lábánál, mintha csak onnan gurultak volna le, három apró, bozontos cicus bukkant fel. Nem akármilyen cicák voltak ezek! Szőrük fénylett, mintha magukba szívták volna a szivárvány színeit.
Az első, egy vörösbarna bundájú, huncut tekintetű kandúr volt, akit Sári azonnal Pöttynek nevezett el, mert a pofiján apró, vörös foltok ékeskedtek. Pötty olyan volt, mint egy eleven lángnyelv: tele energiával, mindig ugrásra készen. A második egy zöld, mint a friss tavaszi fű, hosszúkás testű, elegáns macska volt. Őt Csíknak hívták, mert a farkán zöld csíkok futottak végig. Csík nyugodt és bölcs volt, de a szemeiben ott bujkált a játékosság. A harmadik pedig… ó, az a harmadik! Egy gyönyörű, égszínkék szőrű cicus volt, szelíd, álmodozó tekintettel. Őt Mázlinak keresztelte Sári, mert olyan szerencse volt, hogy ilyen különleges cicával találkozhat. Mázli kékje olyan mély volt, mint a nyári égbolt, és olyan nyugodt, mint a tó vize szélcsendben.
A cicák, miután bemutatkoztak (igen, beszéltek, Sári egyáltalán nem lepődött meg ezen, hiszen tudta, hogy a mesékben minden lehetséges), elmondták Sárinak, hogy ők a Szivárvány Őrzői. Minden színnek megvan a maga cicája, és ők felelnek azért, hogy a színek a helyükön maradjanak a világban. Pötty a pirosért és narancssárgáért, Csík a zöldért és sárgáért, Mázli pedig a kékért és liláért felelt.
Sári attól a naptól fogva a cicákkal élt, és a ház megtelt vidámsággal és színekkel. Pötty fel-alá rohangált, Csík a fák ágain egyensúlyozott, Mázli pedig Sári ölében dorombolt, miközben együtt nézték az ég kékjét vagy a folyó vizét.
Teltek-múltak a napok, hetek, és minden a legnagyobb rendben volt. A világ tele volt színekkel, Sári boldog volt, és a cicák is elégedetten végezték a dolgukat. Aztán egy reggel Sári felébredt, és valami furcsát vett észre. Felhúzta az ablakredőnyt, és… a szíve egy pillanatra kihagyott. Az ég nem volt kék. Egyáltalán nem volt kék! Ahol tegnap még az égbolt mélykékje ragyogott, most egy fakó, szürke, szinte átlátszó üresség tátongott. A tó vize is szürkésen csillogott, mint valami ólomtükör, és a távoli hegyek is elvesztették kék fátylukat. Mintha valaki egyszerűen kivette volna a kék színt a világból.
Sári azonnal Mázlit kereste. Megtalálta a kék cicát a kanapé alatt összegömbölyödve. Mázli bundája is fakóbbnak tűnt, szinte áttetszőnek. Szomorú volt, és a szemei is mintha elvesztették volna élénk kékjüket. Pötty és Csík is ott toporogtak körülötte, aggódva. Pötty türelmetlenül toporzékolt, Csík pedig a fülét húzogatta a mancsával.
„Mi történt?” – kérdezte Sári, és a hangja is remegett a döbbenettől.
„Eltűnt a kék!” – nyávogta Pötty, és a vörös bundája is mintha halványabb lett volna egy árnyalattal. „Nem tudjuk, hova lett, Sári! Mázli a legszomorúbb, ő érzi a legjobban, hogy hiányzik a kék.”
„A kék az ég, a tenger, a béke színe,” – magyarázta Csík komolyan. „Nélküle a világ üres és hideg. A színek ereje az egységükben rejlik. Ha egy hiányzik, az összes többi is szenved.”
Sári odakuporodott Mázlihoz, és megsimogatta a fakó bundáját. „Ne félj, Mázli! Vissza kell szereznünk a kéket! De hogyan?”
„A felhők között van a Színek Forrása!” – mondta Pötty. „Oda kell mennünk! Ott kell lennie a kéknek, vagy legalábbis ott tudjuk visszahozni!”
Azonnal elindultak. Pötty, a vörös cica, hirtelen megnőtt, és a bundája olyan élénken izzott, mint a parázs. Felugrott Sári vállára. Csík, a zöld cica, a feje fölé emelte a farkát, ami hosszú, zöld indává változott. Sári megfogta az indát, és Csík felhúzta őt. Mázli pedig, bár szomorú volt, összeszedte minden erejét, és a kék bundája finoman ragyogni kezdett. Egy apró, puha, kék felhővé változott, ami lassan emelkedett a magasba. Sári felült a puha, kék felhőre, Pötty és Csík pedig mellé telepedtek.
A felhő lassan emelkedett, áttört a szürke takarón, és Sári elállt a lélegzete. Fent, a szürkeség felett, egy csodálatos, fehér, vattaszerű világ tárult a szeme elé. Hatalmas, puha felhőhegyek, felhővölgyek és felhőfolyók között utaztak. Néha elsuhantak mellettük apró, csillogó szikrák, mintha a szivárvány töredékei lennének.
„Itt van valahol a Színek Palotája!” – nyávogta Pötty izgatottan. „Érezzük a színek erejét, de a kék ereje nagyon gyenge.”
Ahogy egyre beljebb hatoltak a felhővilágba, egyre szomorúbb lett a táj. A felhők is szürkébbek, fakóbbak voltak, mintha elvesztettek volna valamit. Végül egy hatalmas, üres, szürke csarnokba értek, ami a Színek Palotája volt. A falakon a szivárvány minden színének helye megvolt, de az egyik, a kék, üresen tátongott.
„Itt kell lennie a kéknek!” – mondta Sári. „De hova tűnt?”
Mázli, aki eddig csendesen ült Sári ölében, hirtelen felállt. A szemei megvillantak, és egy halk nyávogással elindult egy sarok felé. Sári és a cicák követték. A sarokban, egy apró, szürke felhőfoszlány mögött, ott gubbasztott a Kék Szín. Nem egy cica volt, hanem egy apró, csillogó, kék fénygömb, ami most szinte teljesen elhalványodott. Mintha szégyenkezett volna, olyan kicsire húzta össze magát.
„Miért bújtál el, Kék?” – kérdezte Sári szelíden. „Miért hagytál minket enélkül a gyönyörű szín nélkül?”
A Kék Szín halványan felcsillant, és egy apró, csilingelő hangon válaszolt, ami csak Sári és a cicák hallottak: „Azt hittem, senkinek sem hiányzom. A piros olyan erős, a zöld olyan vidám, a sárga olyan ragyogó… Én csak egy egyszerű kék vagyok. Azt hittem, felesleges vagyok.”
„Ó, dehogyis!” – kiáltott Pötty, és a bundája felizzott. „Te vagy az égbolt! Te vagy a tenger! Nélküled a világ csak egy szürke folt!”
„Te adod a mélységet, a nyugalmat, a tágasságot!” – tette hozzá Csík, és a zöld indája táncolni kezdett. „Nélküled a többi szín sem lenne olyan szép. Te adsz keretet mindennek!”
Sári lehajolt a Kék Színhez. „Én is nagyon hiányoltalak! Amikor eltűntél, a szívem is szürke lett. A kék a legbékésebb szín, a legnyugtatóbb. Kérlek, gyere vissza!”
Mázli is odament a Kék Színhez, és megdörzsölte a halvány fénygömböt a saját fakó kék bundájával. „Tudom, milyen az, ha az ember azt hiszi, nem elég fontos. De te nagyon fontos vagy! Mi mindannyian fontosak vagyunk, együtt!”
A Kék Szín lassan, nagyon lassan elkezdett ragyogni. Először csak halványan, aztán egyre élénkebben. Mázli bundája is visszanyerte mélykék színét, és a szemei is újra csillogtak.
„Segítsünk neki!” – mondta Sári. Elővett a zsebéből egy apró, képzeletbeli ecsetet. Pötty a vörös szín erejét adta az ecsetre, Csík a zöldet, Mázli pedig a kék saját, visszatérő fényét. Sári felnézett a palota üres kék helyére, és a képzeletbeli ecsettel, a cicák erejével elkezdte „festeni” az üres helyet. Ahogy húzta az ecsetet, a kék szín áradni kezdett a palota falára, majd onnan ki, a felhők közé, és végül le, a világba.
A szürke égbolt lassan átalakult. Először halványkék foltok jelentek meg, aztán egyre nagyobbak, egyre mélyebbek lettek. A felhővilág is visszanyerte ragyogását, és a távoli tó vize is újra az ég kékjét tükrözte.
Amikor az ég újra mélykék lett, és a világ visszanyerte egyensúlyát, Sári és a cicák elégedetten néztek körül. Rájöttek, hogy minden színnek megvan a maga helye és fontossága. Nincs olyan, hogy felesleges szín. A szivárvány ereje a sokszínűségben rejlik, abban, hogy minden árnyalat együtt, harmóniában van jelen. Ha egyetlen szín is hiányzik, a világ sokkal szegényebb, szomorúbb és fakóbb lesz.
A Kék Szín is megértette, hogy pótolhatatlan, és soha többé nem bújt el. Mázli is büszkén viselte a saját színét, tudva, hogy nélküle a világ nem lenne teljes. Sári pedig megtanulta, hogy a szépség a változatosságban rejlik, és minden apró részlet hozzájárul az egész csodájához.
A felhő, amin Sári ült, lassan leereszkedett, és visszavitte őt a házikóhoz. A cicák is újra apróvá váltak, de a szemükben ott csillogott a kaland emléke. A világ újra tele volt színekkel, a nap ragyogott, és Sári tudta, hogy soha többé nem fogja egyetlen színt sem feleslegesnek tartani. Mert minden szín, legyen az piros, zöld, sárga vagy kék, a világ csodájának egy-egy fontos darabkája.
