Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egy szép, jószívű leány, akit Hamupipőkének hívtak. Szegénynek nem volt könnyű sorsa. Édesanyja korán elhunyt, édesapja pedig, miután feleségül vett egy hideg szívű asszonyt, szintén eltávozott az élők sorából. Így maradt Hamupipőke a mostohaanyja és annak két elkényeztetett, gonosz természetű lánya, Anasztázia és Drizella kénye-kedvének kiszolgáltatva.
A mostohaanya, Madame Tremaine, sosem kedvelte Hamupipőkét. Szépsége, kedvessége, szelídsége állandóan felbosszantotta. Hamupipőkének kellett minden házimunkát elvégeznie: a padlót súrolni, a tüzet rakni, a konyhát tisztán tartani, a mostohatestvérek szeszélyeit kiszolgálni. Rongyokban járt, arca gyakran piszkos volt a hamutól, ezért is kapta a Hamupipőke nevet. Mégis, a szíve tiszta maradt, mint a forrásvíz, és lelkében ott élt a remény apró szikrája.
Egy napon hír járta be a királyságot: a herceg nagy bált rendez, hogy feleséget válasszon magának. A palota fényesen tündökölt, és minden hajadon meghívást kapott. A mostohatestvérek örömtől sikongattak. Napokon át csak a ruháikról, ékszereikről és arról beszéltek, hogyan hódítják meg a herceg szívét. Hamupipőke is hallotta a híreket, és bár tudta, hogy esélye sincs eljutni a bálba, titkon mégis vágyakozott rá.
– Te, Hamupipőke – szólt a mostohaanya gúnyosan –, gondolod, hogy te is elmehetsz? Nézz magadra! Rongyokban, piszkosan? Inkább segíts a lányaimnak felkészülni!
Hamupipőke nem szólt semmit, csak szomorúan meghajtotta a fejét. Pedig annyira szeretett volna legalább egyetlen estére elfeledkezni a gondokról, és érezni azt a szabadságot, amit a zene és a tánc ígért. Egész nap segített a mostohatestvéreknek, vasalt, fésült, öltöztetett, miközben azok csak civakodtak és panaszkodtak. Amikor végre elindultak a bálba, Hamupipőke magára maradt a hideg, néma házban. Leült a hamu mellé, és fájó szívvel nézte a parázsló tüzet. Könnyek csorogtak az arcán, és azt kívánta, bárcsak egy pillanatra is érezhetné, milyen az igazi boldogság.
Ahogy ott ült és zokogott, egyszer csak fényesség támadt a szobában. Hamupipőke felnézett, és egy kedves arcú, idős asszonyt látott maga előtt, aki mosolyogva nézett rá. Kezében csillogó pálca volt.
– Ne sírj, Hamupipőke! – szólt a tündérkeresztanya lágyan. – Tudom, mire vágysz. Látom a jóságodat, a tiszta szívedet. Én vagyok a tündérkeresztanyád, és azért jöttem, hogy segítsek neked. Megmutatom, hogy a remény nem csupán egy álom, hanem formát ölthet, még ha csak egyetlen éjszakára is.
Hamupipőke hitetlenkedve nézett rá. – De hogyan? Nincs ruhám, nincs hintóm…
– Ne aggódj! – kacsintott a tündérkeresztanya. – Először is, hozz nekem egy sütőtököt, néhány egeret, egy patkányt és hat gyíkot!
Hamupipőke sietve elhozta, amit kért. A tündérkeresztanya elmosolyodott, meglengette varázspálcáját, és a sütőtökből aranyhintó lett, az egerekből hat gyönyörű paripa, a patkányból elegáns kocsis, a gyíkokból pedig inasok. Aztán Hamupipőkére pillantott.
– Most pedig jöjjön a te átalakulásod! – A pálca ismét suhant, és a rongyos ruhák helyén egy csillogó, égszínkék báli ruha jelent meg, melyet ezüst hímzés díszített. Lábán pedig két apró, áttetsző üvegcipellő ragyogott. – De emlékezz, édesem! – figyelmeztette a tündérkeresztanya komolyan. – Az éjféli harangszóval a varázslat megtörik! Akkor minden visszaváltozik! Legyen a legfontosabb, hogy éjfél előtt elhagyd a bált!
Hamupipőke alig kapott levegőt a csodálkozástól és az örömtől. Hálálkodva borult tündérkeresztanyja nyakába, majd beszállt a hintóba, és elindult a királyi palota felé.
Amikor megérkezett a bálba, mindenki elhallgatott. Soha senki nem látott még ilyen gyönyörű teremtést. A herceg azonnal észrevette. Ahogy Hamupipőke belépett a terembe, a herceg nem a ruha csillogását, nem az ékszerek ragyogását látta meg először, hanem a szemében tükröződő jóságot, a mozdulataiban rejlő kecsességet és a szívéből áradó tisztaságot. Odalépett hozzá, meghajolt, és felkérte táncolni. Hamupipőke szíve hevesen dobogott, de elfogadta a felkérést. Az est hátralévő részét együtt töltötték. Beszélgettek, nevettek, és a herceg érezte, hogy soha senkivel nem értette még meg magát ennyire. Hamupipőke elfeledte minden bánatát, és olyan boldog volt, amilyen még soha életében.
A mostohatestvérek irigykedve figyelték a gyönyörű idegent, de fogalmuk sem volt róla, hogy ki lehet ő. A mostohaanya is gyanakodott, de nem tudta mire vélni a hasonlóságot. Az idő azonban repült, és egyszer csak elütötte az első harangszó éjfélt. Hamupipőke szíve a torkában dobogott. Eszébe jutott a tündérkeresztanya figyelmeztetése.
– Elnézést, de mennem kell! – mondta a hercegnek, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, elrohant. A herceg utána szaladt, de Hamupipőke már a lépcsőn volt. Sietségében elvesztette egyik üvegcipellőjét, ami ott maradt a palota lépcsőjén. Mire a herceg leért, a hintó már elrobogott, és eltűnt a sötétségben. Csak az apró, csillogó üvegcipellő maradt utána.
Hamupipőke alig érte el a házat, amikor az utolsó harangszó is elhalt. A hintó tök lett, a paripák egerek, a kocsis patkány, az inasok gyíkok, a gyönyörű ruha pedig ismét rongyos öltözékké változott. Csak az egyetlen üvegcipellő maradt meg a zsebében, mint a varázslat halvány emléke.
Másnap reggel a mostohatestvérek izgatottan mesélték a bálról. – Képzeld, anyám! Egy csodálatos hercegnő volt ott! A herceg csak vele táncolt! – dicsekedett Anasztázia. – De éjfélkor elrohant, és csak egy üvegcipellőt hagyott maga után! – tette hozzá Drizella.
A herceg elrendelte, hogy minden hajadonnak fel kell próbálnia az üvegcipellőt. Azé lesz a felesége, akinek a lábára illik. A palota emberei házról házra jártak a királyságban. Amikor eljutottak Hamupipőke otthonába, a mostohatestvérek tülekedve próbálták fel a cipellőt. Anasztázia túl nagy volt, Drizella túl kicsi, és hiába nyomkodták, tologatták, egyikük lábára sem ment rá. A mostohaanya már éppen elküldte volna a palota embereit, amikor az egyik tiszt megkérdezte:
– Nincs-e még itt más hajadon a házban?
– Ó, csak Hamupipőke – legyintett a mostohaanya –, de ő csak egy cseléd, és sosem járt a bálban. Ráadásul túl piszkos a lába!
– A herceg parancsa szerint minden hajadonnak fel kell próbálnia – mondta a tiszt szigorúan.
Hamupipőke előjött a konyhából. A mostohaanya és a mostohatestvérek gúnyosan nevettek, amikor meglátták. De Hamupipőke leült, és miután letörölte a lábát, könnyedén belecsúsztatta a cipellőbe. Az üvegcipellő tökéletesen illett a lábára, mintha ráöntötték volna. A mostohaanya és a mostohatestvérek döbbenten néztek. Hamupipőke ekkor elővette a zsebéből a másik üvegcipellőt is, és felhúzta azt is. Abban a pillanatban a rongyos ruhái is átváltoztak egy gyönyörű báli öltözékké, éppen olyanra, amilyet a bálban viselt.
A palota emberei azonnal jelentették a hercegnek, hogy megtalálták a bál titokzatos hercegnőjét. A herceg azonnal Hamupipőke házához sietett. Amikor meglátta őt a gyönyörű ruhában, és felismerte benne a bálban megismert leányt, a szíve ujjongott. Nem a drága ruha, nem a rang, hanem a tiszta szívű, kedves leány volt az, akit keresett. A cipellő végül oda került, ahol mindig is a helye volt: Hamupipőke lábára, és vele együtt a sorsa is a helyére került.
A herceg azonnal megkérte Hamupipőke kezét. A lagzi hetedhét országra szóló mulatság volt, és Hamupipőke boldogan élt a herceggel, amíg meg nem haltak. A mostohaanya és a mostohatestvérek pedig megkapták méltó büntetésüket: soha többé nem tehették be a lábukat a királyi udvarba, és el kellett viselniük saját gonoszságuk következményeit. Hamupipőke sosem felejtette el, hogy a jóság, a türelem és a tiszta szív a legnagyobb kincs, és hogy a remény sosem hal meg, még a leghamupipőkésebb időkben sem.
