Volt egyszer egy völgyecske, ahol a domboldalon, mint egy ősi mesemondó, állt Benedek, a szélmolnár büszke malma. Benedek nem akármilyen molnár volt. Nemcsak a lisztet őrölte, hanem a széllel is beszélt. Hosszú, őszülő szakálla volt, és olyan mély ráncok szántották az arcát, mint a völgyet ölelő patak medrét. Szemei azonban mindig vidáman csillogtak, kivéve, ha a malomlapátok lustán álltak, mert akkor elkomorodott. A malom zúgása, a frissen őrölt liszt illata, és a falusiak elégedett mosolya volt az ő élete.
A völgy másik fontos lakója, sőt, mondhatni, a legfontosabb, a Bolondos Szél volt. Ő nem volt más, mint egy hóbortos szélkisasszony, aki hol lágyan simogatta a mezőket, hol pajkosan megborzolta a fák lombjait, hol pedig egészen vadul táncolt a dombok között. Senki nem látta őt, de mindenki érezte a jelenlétét. Benedekkel különleges viszonyban volt. Ő mozgatta a malomlapátokat, ő szállította a magokat a földekre, és ő ringatta álomba a falu gyermekeit. Cserébe Benedek mindig köszönetet mondott neki, és sosem feledkezett meg a szélirányjelző olajozásáról, hogy a szélkisasszony könnyedén foroghasson.
A falu központjában, a templom árnyékában állt Böske néni péksége. Böske néni, a pékmester, minden reggel friss kenyérrel és foszlós kaláccsal várta a falusiakat. A pékség illata messzire szállt, és mindenki tudta, ha Böske néni kemencéje gőzölög, akkor Benedek malma is szorgosan dolgozik. A gyerekek, a falu legvidámabb lakói, pedig imádták a szeles napokat. A dombtetőre hordták a papírsárkányaikat, és boldogan eregették őket az ég felé, figyelve, ahogy a Bolondos Szél játékosan táncoltatja őket a magasban.
Egy idő után azonban valami megváltozott. A Bolondos Szél egyre hóbortosabbá vált. Hol olyan erősen fújt, hogy Benedeknek alig sikerült megfékeznie a malomlapátokat, és a liszt szinte szétrepült a zsákokban, hol pedig alig pöffent egyet-kettőt, és a malomlapátok lustán álltak, mintha elfelejtettek volna forogni. Benedek először csak legyintett, mondván, a szélkisasszony éppen rossz napot fogott ki. De aztán egyre gyakrabban fordult elő, hogy a szél csak bolondozott. Egyik napról a másikra eltűnt, vagy éppen az ellenkező irányba fújt, mint ahogy Benedeknek szüksége lett volna rá.
– Ejnye, Szélkisasszony! – kiáltott fel Benedek egy reggel, mikor a malom ismét állt. – Mi ütött magába? Hol van a megszokott, dolgos fújás? A liszt elfogy a zsákokból, Böske néni várja a friss őrleményt, a gyerekek meg éhesen néznek a pékség felé! Kérem, legyen egy kicsit komolyabb!
A Bolondos Szél, aki éppen egy völgy alatti bokor leveleit borzolta, meghallotta Benedek szavait. Egy pillanatra megállt, mintha elgondolkodott volna, aztán egy dühös fuvallattal visszavágott:
– Komolyabb? Én, a Bolondos Szél, legyek komolyabb? Én, aki szabadon repülök, táncolok, és a világ minden szegletébe eljutok? Te meg itt parancsolgatsz nekem, Benedek, mintha a rabszolgád lennék! Én nem a te malmodért élek, hanem a saját kedvemre! Ha nem tetszik, keress magadnak másik szelet!
Azzal a Bolondos Szél dacosan elfordult, és napokig alig pöffent egyet. A malomlapátok mozdulatlanul álltak, mint két óriási, álmos kar. A völgyre csend telepedett, olyan csend, ami nem volt megszokott. Böske néni pékségében is alig volt mozgás. A kenyér elfogyott, a kalácsok hiányoztak, és a falusiak szomorúan néztek Benedek malmára. A gyerekek is elkedvetlenedtek. A friss kenyér illata helyett a por szagát érezték, és a sárkányok sem repültek az égen.
Benedek egyre mogorvább lett. Próbálkozott mindennel. Kérlelte a szelet, énekelt neki, még a szélkakas tollait is megtisztogatta, de a Bolondos Szél hajthatatlan volt. Makacsul hallgatott, vagy ha megjelent, csak annyira fújt, hogy a fák levelei alig rezdültek, mintha gúnyolódott volna a molnáron.
Egy szép, napos délután, mikor már sok napja nem őrölt a malom, a falu gyerekei úgy gondolták, megpróbálják szerencséjüket. A szél ugyan nem fújt erősen, de talán éppen elég lesz a sárkányoknak. Előkerültek a színes, papírból készült sárkányok, a sárga, a piros, a kék és a zöld, és a gyerekek, mint megannyi vidám pillangó, futottak fel a dombra. Felengedték a sárkányaikat, amelyek lassan, lomhán emelkedtek a magasba, mintha ők is éreznék a szél hiányát.
A Bolondos Szél, aki éppen a falu fölött pihent egy felhőcske árnyékában, megpillantotta a sárkányokat. Először csak mosolygott magában, hiszen a gyerekek pajkossága mindig jókedvre derítette. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, úgy gondolta, egy kicsit megvicceli őket. Egy apró, de hirtelen fuvallattal meglökte az egyik sárkányt, aztán még egyet, és még egyet. A sárkányok, mint a részeg pillangók, ide-oda repültek, majd hirtelen, egy váratlan mozdulattal, mindannyian a mozdulatlan malomlapátok közé gabalyodtak. A zsinórok összekuszálódtak, a papír elszakadt, és a színes sárkányok tehetetlenül lógtak a malomlapátokon, mint szomorú, elhagyott lepkék.
A gyerekek felkiáltottak. Először csak meglepetten, aztán szomorúan. A legkisebb, Juliska, sírni kezdett. Benedek, aki éppen a malom előtt ült, és a szélkakas mozdulatlan állását figyelte, felkapta a fejét. Meglátta a kusza sárkányokat, és a síró gyerekeket. A szíve összeszorult. Felrohant a malomhoz, és megpróbálta leszedni a sárkányokat, de azok olyan magasan voltak, és annyira összegabalyodtak, hogy nem érte el őket. Hiába nyújtózkodott, hiába próbálta egy hosszú bottal elérni, nem ment. A sárkányok csak szomorúan himbálóztak a malomlapátokon.
A Bolondos Szél, aki a felhő alól figyelte a jelenetet, látta a gyerekek könnyeit, Benedek tehetetlenségét. A szíve, ami eddig dacosan kemény volt, hirtelen meglágyult. Eszébe jutott, milyen örömmel eregették a gyerekek a sárkányaikat, milyen boldogan nevetgéltek, amikor ő játszott velük. Eszébe jutott Benedek is, aki mindig hálás volt a segítségéért. Rájött, hogy a makacssága nemcsak Benedeknek, hanem az egész falunak ártott, még a gyerekeknek is.
– Szélkisasszony! – kiáltott fel Benedek, felnézve az égre, mintha tudta volna, hogy a Bolondos Szél ott van. – Kérem, segítsen! A gyerekek sárkányai! Nem tudom leszedni őket! Kérem, egy apró fuvallattal, csak egy apróval, hogy elérjem!
A Bolondos Szél mélyen felsóhajtott, és egy lágy, simogató fuvallattal megmozdította a malomlapátokat, de csak annyira, hogy Benedek kényelmesen elérje a sárkányokat. Benedek óvatosan, egyenként leszedte a kusza zsinórokat, kiszabadította a papírsárkányokat. Néhányuk ugyan szakadt volt, de a gyerekeknek ez sem számított. Boldogan kapták el a kezükből a megmentett játékokat, és a sírásból hirtelen hangos nevetés lett.
– Köszönöm, Szélkisasszony! – mondta Benedek hálásan, és felnézett az égre. – Hálás vagyok a segítségéért.
A Bolondos Szél egy pillanatra habozott. Aztán egy mély sóhajjal, ami végigfutott a völgyön, hirtelen elhatározta magát. Rájött, hogy a szabadság nem csak a hóbortos kedvből áll, hanem a felelősségvállalásból és az együttműködésből is. Benedeknek igaza volt. A malomnak szüksége van rá, a falunak szüksége van a malomra, és mindenkinek szüksége van egy megbízható szélre.
A Bolondos Szél először egy lágy, egyenletes fuvallattal megsimogatta a malomlapátokat. A lapátok lassan, méltóságteljesen forogni kezdtek, mintha felébredtek volna hosszú álmukból. Aztán a szél egyre erősebben, de mégis egyenletesen fújt, és a malom elkezdett zúgni, mint egy elégedett óriás. A liszt újra ömlött a zsákokba, a malomkerekek vidáman forogtak.
Böske néni, meghallva a malom zúgását, azonnal felkiáltott örömében. – Hál’ istennek! – mondta, és már rohant is Benedekhez a friss lisztért. Hamarosan újra szállt a kenyér és a kalács illata a völgyben, és a gyerekek is boldogan ették a friss péksüteményeket.
A Bolondos Szél megtanulta a leckét. Rájött, hogy a vidámság és a rend nem egymás ellenségei, hanem éppen ellenkezőleg: együtt a legerősebbek. Benedek is tanult. Megértette, hogy a széllel nem lehet parancsolni, de meg lehet kérni, és meg lehet érteni a hóbortjait. Attól a naptól kezdve Benedek és a Bolondos Szél békében éltek egymással. A szél hol lágyan simogatta a malomlapátokat, hol erősebben fújt, de mindig egyenletesen és megbízhatóan. Benedek pedig sosem feledkezett meg a hálaadásról, és gyakran mesélt a gyerekeknek a Bolondos Szélről, mint egy jó barátról.
Így lett a völgyben újra rend és vidámság. A malom zúgott, a kenyér illata szállt, a gyerekek sárkányai pedig szabadon repültek az égen. Mindez Benedek, a szélmolnár és a Bolondos Szél, a hóbortos szélkisasszony barátságának köszönhetően, akik rájöttek, hogy a legnagyobb erő az összefogásban rejlik.
