Egyszer volt, hol nem volt, a falu szélén, egy napsütötte kis házban élt Anna, egy tízéves kislány, akinek a képzelete olyan színes volt, mint egy nyári rét virágai. Anna nem szeretett unatkozni, és a legjobb barátja, a festék és az ecset, mindig segített neki elűzni a tétlen órákat. Rajzfüzetei tele voltak sárkányokkal, tündérekkel, beszélő állatokkal és olyan városokkal, amilyeneket még sosem látott senki.
Egy esős délutánon, amikor a szürke ég rányomta bélyegét a hangulatra, Anna a padláson kutakodott. Anyu régi holmijai között turkált, hátha talál valami érdekességet. Egy poros, viharvert fadobozra bukkant, amiből félig kilógott egy furcsa ecset. Nem olyan volt, mint a többi. Fanyele sima, sötét fából készült, és a vége, ahol a sörtéknek kellett volna lenniük, mintha finom, ezüstös porszemekből állt volna össze. Anna sosem látott még ilyet.
– Nahát, ez meg micsoda? – morogta magában, miközben leporolta. – Mintha csillámporból lenne! – Szeme felcsillant. – Ezt ki kell próbálnom!
Lefutott a szobájába, elővette kedvenc vásznát, és egy kis tálkába vizet öntött. Amikor az ecsetet a vízbe mártotta, az ezüstös sörték azonnal életre keltek, és apró buborékok szálltak fel belőle, mintha egy tengeri élőlény lélegezne. Ahogy Anna a festékbe nyomta, az ecset nyele finoman megremegett, és egy apró, csilingelő hangot hallott.
– Üdvöz légy, festőm! – szólalt meg egy vékony, de határozott hang. – Végre valaki, aki méltó arra, hogy a kezembe vegyen!
Anna körülnézett. Senki sem volt a szobában. Csak ő és az ecset.
– Ki beszél? – kérdezte meglepetten, majd elgondolkodva az ecsetre nézett. – Te lennél az?
Az ecset nyele újra megremegett, és a sörteköteg felett, mintha a levegőből materializálódott volna, megjelent egy alig hüvelyknyi, zöld sapkás, kék ruhás kis manó. Szemei olyan csillogóak voltak, mint két apró festékcsepp, és a haja olyan bozontos, mint egy elhasznált ecsetvég.
– Én lennék, persze! Pacni, az ecsetmanó vagyok, a legvarázslatosabb ecsetek lelke! – pödörgette meg pici, láthatatlan bajszát. – És te, kedvesem, most lettél a gazdám. Ez az ecset nem akármilyen. Amit vele festesz, az életre kel a vásznon!
Anna tátott szájjal bámulta a manót, majd az ecsetre pillantott. Pacni elmagyarázta, hogy az ecset a képzelet erejével működik. Minél élénkebben képzel el valamit Anna, annál valóságosabbá válik a festményen.
Anna alig várta, hogy kipróbálja. Először egy piros tulipánt festett. Amint az utolsó szirom is elkészült, a vásznon lévő virág finoman megmozdult, és kinyílt, mintha a napfény melengetné. Illata betöltötte a szobát. Anna szeme elkerekedett a csodálkozástól. Aztán egy kis madarat festett. A madárka felcsiripelt, szárnyat bontott, és tovaszállt a vászon szélén, mintha csak kirepült volna a szobából.
Napokig csak festett és festett. Élő erdőket, ahol a fák susogtak, patakokat, amik csobogtak, és pillangókat, amik táncoltak a levegőben. Pacni, az ecsetmanó ott ült a válla mellett, és lelkesen kommentálta Anna minden egyes ecsetvonását.
Egy délután azonban Anna kissé elunta a megszokott dolgokat. Valami újat, valami különlegeset szeretett volna festeni. Elmerült a képzeletében, és egy apró, bájos kisvárost kezdett rajzolni. Kicsi, színes házacskák, kavicsos utcácskák, egy régi óratorony, ami épp délután kettőt ütött. Apró figurákat festett az utcákra: egy pék, aki friss kenyeret cipelt, egy kislány, aki egy lufit szorongatott, egy öregember, aki a padon üldögélt és olvasott. Ahogy Anna az utolsó simításokat végezte, a vásznon lévő város elkezdett morajlani. Az óratorony harangja valóban megszólalt, a pék hangosabban kiabálta a portékáját, és a lufi finoman lebegett a kislány keze ügyében.
Ekkor azonban valami váratlan történt. Az öregember, aki a padon ült, feltápászkodott, és a vászon széléhez lépett. Apró, reszkető hangon megszólalt:
– Kislányom! Kislányom, segíts rajtunk! Elvesztünk!
Anna megdöbbent. A vászonról beszéltek hozzá! A pék is odalépett, majd a kislány is. Mindannyian sápadtak és ijedtek voltak.
– Nem tudjuk, hol vagyunk! – mondta a pék. – Valami ismeretlen helyre kerültünk. A mi városunk nem ilyen! A mi utcáink nem ide vezetnek!
– A nap sem ott kel fel, ahol szokott! – tette hozzá a kislány, és könnyek gyűltek a szemébe.
Anna szíve összeszorult. Először csak a varázslat izgalmát érezte, de most látnia kellett, hogy a képzelete valós problémát okozott. Kétségbeesetten nézett Pacnira.
– Pacni! Mit tegyek? Én csak egy kisvárost festettem!
Pacni, az ecsetmanó most komolyabb volt, mint valaha. – Látod, Anna? A képzelet ereje hatalmas. De a hatalommal felelősség is jár. Amit megfestesz, az nem csak egy kép. Az valóságos lesz azoknak, akik benne élnek. Elhoztad őket valahonnan, és most segítened kell nekik hazatalálni.
Anna elgondolkodott. Hogyan segíthetne? A kisvárosiak a vászonról néztek rá, arcukon a remény halvány sugara. Anna behunyta a szemét. Először is, megpróbálta felidézni, honnan is jöhettek. Milyen volt az otthonuk? Milyen volt az a hely, ahonnan elszakította őket a képzelete?
Eszébe jutott egy régi mesekönyv, amit kiskorában olvasott, egy apró, hegyvidéki falu, ahol a házak teteje piros volt, és a folyó egy vízesésen keresztül zúdult alá. Talán ők onnan jöttek?
– Pacni, ha festek nekik egy térképet, vagy egy utat, az segíthetne nekik? – kérdezte reménykedve.
– Természetesen! – bólintott Pacni. – De pontosnak kell lenned! Gondosan meg kell tervezned, merre vezeti őket az út. Nem hozhatsz létre újabb káoszt!
Anna mélyen a lelkébe nézett. Nem akart többé felelőtlen lenni. Elhatározta, hogy minden tudását és képzelőerejét arra használja, hogy segítsen. Elővett egy újabb ecsetet, és a varázslatos ecsettel elkezdett festeni a vászon szélén. Egy széles, macskaköves utat festett, ami kivezetett a kisvárosból. Az út mentén magas, zöldellő fák álltak, és a távolban egy folyó kanyargott. Aztán óvatosan egy vízesést is megfestett, majd piros tetejű házakat, amik ismerősen festettek a mesekönyvéből.
Ahogy Anna festett, a vászonról a kisvárosiak izgatottan figyelték. Látták, ahogy az út egyre világosabbá válik, ahogy a táj ismerősebbé válik. Az öregember felkiáltott:
– De hiszen ez a Kanyargó-völgy! Ott van a régi malom! Már majdnem otthon vagyunk!
Anna szíve hevesen dobogott. Még nem volt kész. A legfontosabb még hátra volt: egy híd, ami átvezetné őket a folyón, és egy apró, világító jelzőfény, ami megmutatná nekik a pontos irányt a falu felé. Óvatosan, minden ecsetvonásra odafigyelve megfestette a hidat, majd egy apró, csillogó csillagot az égboltra, ami mintha közvetlenül az otthonuk fölött ragyogott volna.
Ahogy a csillag is elkészült, a kisvárosban a hangulat örömbe fordult. A pék megkönnyebbülten sóhajtott, a kislány ugrálni kezdett, és az öregember mosolygott. A vászonról felhangzott a köszönetek kórusa, apró, csilingelő hangokon.
– Köszönjük, Anna! Megmentettél minket! – kiáltották. – Soha nem felejtjük el a jóságodat!
És ahogy az utolsó köszönet is elhangzott, a kisvárosiak elindultak a frissen festett úton. Lépteik könnyedek voltak, arcukon a hazatérés öröme tükröződött. Anna nézte, ahogy egyre távolabb kerülnek, majd eltűnnek a vászon szélén, mintha beléptek volna egy másik világba. A festményen lévő város most békésen állt, üres utcákkal, de a tudattal, hogy a lakói biztonságban vannak.
Anna fáradtan, de boldogan tette le az ecsetet. Pacni a vállán ült, és elégedetten bólintott.
– Látod, Anna? Most már érted. A képzelet ereje csodálatos, de felelősséggel is jár. Minden alkotásod hatással van a világra, még akkor is, ha csak egy vásznon létezik.
Anna mélyen magába szívta a tanulságot. Mostantól minden ecsetvonásnál eszébe jutott a kisvárosiak kétségbeesett arca. Tudta, hogy a varázslatos ecset nagy ajándék, de vele együtt egy nagy feladatot is kapott. Festeni fog tovább, persze, de most már tudta, hogy a kreativitás nem csak öncélú szórakozás, hanem egy eszköz is, amellyel jót tehet, és amellyel vigyáznia kell.
Anyu belépett a szobába. – Mi ez a csend, Anna? Már végeztél a rajzolással? – látta a festményt. – Ez gyönyörű, kislányom! Olyan, mintha élne! – mosolygott Anyu, és Anna tudta, hogy igaza van. A festmény valóban élt, és Anna szíve is élt a tudattól, hogy a képzelete most már nem csak színes, hanem felelősségteljes is.
És Anna, a kreatív kislány, Pacnival, az ecsetmanóval az oldalán, még sok-sok csodát festett, de mindig odafigyelve, hogy alkotásai örömet és harmóniát hozzanak a világba, nem pedig problémákat.
