A nyári nap melegen simogatta a mezőt, ahol Dani és Lotti éppen bújócskázni játszottak. Dani, a bátor, kissé huncut fiú, és Lotti, a kíváncsi, mosolygós kislány, a falu legöregebb tölgyfája körül kergették egymást. A tölgyfa törzse olyan vastag volt, hogy négy gyerek sem tudta volna körbeérni, és tele volt titokzatos üregekkel, dudorokkal. Az egyik ilyen üreg, amit eddig sosem vettek észre, most valahogy mégis feltűnt. Egy sötét, szűk nyílás volt a gyökerek között, mintha csak rájuk várt volna.
„Nézd, Lotti! Ezt még sosem láttuk!” – kiáltott Dani, és máris közelebb lépett. Lotti, aki mindig óvatosabb volt, de a kalandvágya legalább akkora, mint bátyjáé, követte. A nyílásból furcsa, földes, de mégis édes illat áradt. Egy pillanatig gondolkodtak, aztán Dani megfogta Lotti kezét. „Gyere! Csak egy pillantást vetünk!”
Óvatosan csúsztak lefelé a sötét járaton. A föld puha volt és morzsalékos, de szerencsére nem estek nagyot. Ahogy egyre mélyebbre kerültek, a napfény eltűnt, de valami más vette át a helyét. Halvány, zöldes-kékes fény szűrődött át a falakon, mintha maguk a kövek világítanának. Amikor végre egy tágasabb üregbe értek, elállt a lélegzetük. Nem a föld alatt voltak, hanem egyenesen a mesék birodalmában! A falakat csillogó kristályok borították, amelyek szivárványszínekben pompáztak, és a mennyezetről lógó, hosszú, áttetsző jégcsapokra emlékeztető képződményekről is fény sugárzott. A levegő friss volt és tiszta, mintha valamilyen különleges virág illatozna.
„Hűha!” – suttogta Lotti. „Ez gyönyörű!”
Ekkor egy morgó hang hallatszott a föld alól. „Mi ez a zörgés? Nem lehet egy perc nyugtom sem!”
A gyerekek ijedten összebújtak. Aztán a földből egy fekete, szőrös orr dugta ki magát, majd egy egész fekete test követte. Egy vakond volt az, de nem akármilyen! Kicsit nagyobb volt a megszokottnál, és a bundája olyan selymesnek tűnt, mintha fényesre kefélték volna. Ez volt Mormog, a vakond, a Föld alatti Világ egyik legöregebb és legbölcsebb lakója. A szemei, bár aprók voltak, szikráztak a kíváncsiságtól.
„Na, hát miféle furcsa lények vagytok ti?” – kérdezte Mormog, aki eleinte kissé zsémbesnek tűnt, de a hangjában volt valami barátságos. „A Föld alatti Világba tévedtetek? Itt ritkán járnak a… fényben élők.”
Dani összeszedte a bátorságát. „Mi Dani vagyok, ő pedig Lotti. Nem tudtuk, hogy ez egy titkos átjáró. Csak kíváncsiak voltunk.”
Mormog megenyhült. „Kíváncsiság… az sok bajt okoz, de sok szépet is mutat. Gyere, mutatok nektek valamit. De csendben legyetek, mert a Gombakirályságban lakók nem szeretik a zajt.”
Mormog vezetésével elindultak a kristálybarlangok labirintusában. A vakond hihetetlenül gyorsan mozgott, pedig nem látott, csak a szaglására és a föld rezgéseire hagyatkozott. Elhaladtak hatalmas, csillogó oszlopok, függőlegesen növő stalagmitok és lentről felfelé nyúló sztalaktitok között. A fény hol erősödött, hol halványodott, mintha a barlang maga lélegezne. Végül egy tágasabb, lágyabb fénnyel megvilágított területre értek, ahol a kristályok helyét puha, világító mohaszőnyeg és mindenféle színű és formájú gombák vették át. Hatalmas, ernyős gombák szolgáltak házul, apróbbak pedig lámpásként világítottak az utakon.
„Ez a Gombakirályság!” – súgta Mormog.
Ekkor egy gyors, suhanó árnyék jelent meg a lábuknál. Egy egér volt, de nem akármilyen! A bundája ezüstösen csillogott, és a füle hegyén apró, világító szőrpamacsok voltak. Ez volt Csipesz, az egér, Mormog legjobb barátja, aki mindig mindenről tudott, ami a Föld alatti Világban történt.
„Mormog, ki hozta a fényhozókat?” – kérdezte Csipesz izgatottan, miközben ide-oda szaladgált. „Látom rajtuk a napfény illatát!”
Mormog bemutatta a gyerekeket Csipesznek. Az egér azonnal megkedvelte őket. „Gyertek, gyertek! Látnotok kell a Gombakirályt! Nagy baj van, még sosem volt ilyen sötét a Gombakirályság!”
Csipesz izgatottan vezette őket a királyi gombához, ami a legnagyobb és legszebben világító gomba volt az egész birodalomban. Az ernyője szinte a mennyezetig ért, és lágy, aranyló fényt sugárzott. Ám most a fény halványabb volt, a színek tompábbak, és a gomba maga is mintha kicsit összezsugorodott volna.
A Gombakirály egy hatalmas, öreg gomba volt, akinek az ernyője régen élénkpiros volt, most azonban fakó narancssárgára változott. Szomorúan ült a trónján, amit csillogó moha és apró, világító bogarak díszítettek. Apró, gombaszerű lények, a gombaemberek, aggódva nyüzsögtek körülötte.
„Üdvözlégy, Mormog, Csipesz!” – mondta a Gombakirály mély, rezonáló hangon. „És kik ezek a… különös vendégek?”
Mormog és Csipesz elmesélték, hogyan kerültek ide Dani és Lotti. A Gombakirály elmosolyodott, de a mosolya szomorú volt. „Talán ti tudtok segíteni nekünk. Nagy bajban vagyunk. A Fénygomba, amely az egész birodalomnak adja a fényt és az életet, lassan hervad. Nem tudjuk, miért. Ha elalszik, az egész Gombakirályság sötétbe borul, és mi is elveszünk.”
Dani és Lotti elszörnyedtek. „Miért hervad el?” – kérdezte Lotti. „Miért nem tudnak segíteni rajta?”
„Mindent megpróbáltunk” – sóhajtott a Gombakirály. „Énekeltünk neki, hoztunk neki friss földet, de semmi. Mintha valami elszívná az erejét.”
Dani elgondolkodott. „A föld alatt minden másképp működik, de talán… talán valami gátolja a Fénygomba növekedését, amit mi, emberek, észrevehetünk.”
„A gyökerei mélyre nyúlnak” – mondta Mormog. „Én is éreztem már furcsa rezgéseket arrafelé, de nem tudtam pontosan meghatározni.”
„Én is láttam már egy furcsa, sötét, kemény dolgot a Fénygomba gyökerei között, amikor élelmet kerestem” – tette hozzá Csipesz. „Mintha egy kőgomba nőtt volna oda, de az nem világított, csak sötét volt.”
„Akkor talán ott a baj!” – kiáltott Dani. „Meg kell néznünk a Fénygomba gyökereit!”
A Gombakirály reménykedve nézett rájuk. „De az egy veszélyes út. A gyökerek között sok a szűk járat, és a sötétség is nagyobb.”
„Nem baj! Segítünk!” – mondta Lotti bátran. Mormog és Csipesz is azonnal felajánlották a segítségüket. Így hát, a négy barát elindult a Fénygomba gyökereihez vezető sötét járatokba.
Mormog elöl haladt, gyorsan ásva az utat a puha földben, ahol kellett. Csipesz a legszűkebb résekbe is befurakodott, hogy felderítse az utat. Dani a kezében tartott egy világító mohadarabot, amit a Gombakirály adott nekik, hogy lássanak, Lotti pedig a bátyja mögött haladt, figyelve minden rezdülésre.
Egyre mélyebbre és mélyebbre jutottak. A levegő hidegebb lett, és a fény is alig szűrődött be. Végül egy tágasabb üregbe értek, ahol a Fénygomba vastag, erezetes gyökerei tekeregtek, mint valami hatalmas kígyók. De a gyökerek között valami sötét, szív alakú kőre bukkantak, ami szorosan a Fénygomba fő gyökerére tapadt. A kő nem világított, sőt, mintha elnyelte volna a fényt. Ez volt a „Szívkő”, egy parazita ásvány, ami lassan elszívta a Fénygomba életerejét és elzárta a mágikus vízáramlást.
„Ez az!” – kiáltott Csipesz. „Ez az a sötét kő, amit láttam!”
„Ez szívja el az erejét!” – mondta Dani. „De olyan kemény, hogy nem tudjuk elmozdítani.”
Mormog próbálta ásni körülötte, de a kő túl kemény volt a karmaival. Csipesz is próbálta rágcsálni, de a fogai nem fogtak rajta.
Dani ekkor eszébe jutott valami. Elővette a zsebéből az erős, csomós faágat, amit még a felszínen talált, és amit sétabottnak használt. „Ezzel talán megpróbálhatjuk kifeszíteni!”
Lotti is elővette a hajába való erős, rugalmas hajgumiját. „Én meg megpróbálom köré tekerni, hogy jobban meg tudjuk fogni, ha meglazul!”
A négy barát összefogott. Dani óvatosan beillesztette a faágat a Szívkő és a Fénygomba gyökere közé, és lassan, de határozottan feszíteni kezdte. Lotti a hajgumival próbálta stabilizálni a követ, hogy ne csússzon vissza. Mormog a karmaival lazította a földet a kő körül, Csipesz pedig apró, elszáradt gyökérszálakat rágcsált el, amelyek akadályozták a mozgást.
Percekig küzdöttek, izzadtak a föld alatt, de nem adták fel. Aztán hirtelen, egy halk pattanással, a Szívkő meglazult! Dani és Lotti együtt húzták ki a Fénygomba gyökereiről. Ahogy a sötét kő elvált az életerőt adó gyökérről, a Fénygomba azonnal reagált. Egy vibráló fényhullám futott végig rajta, és a gyökerek, majd maga a gomba is, egyre élénkebben kezdett világítani!
A fény elárasztotta az üreget, és a gyerekek, Mormog és Csipesz is örömtől sugárzó arccal néztek egymásra. Győztek!
Visszatérve a Gombakirályságba, a Gombakirály és az összes gombaember ujjongva fogadta őket. A Fénygomba most már teljes erejével ragyogott, élénk színeket varázsolva a birodalomba. A Gombakirály hálásan köszönte meg a segítségüket, és mindenféle csillogó, ehető gombát ajándékozott nekik búcsúzóul, amelyek még a sötétben is fénylőek voltak.
„Soha nem felejtjük el a bátorságotokat és a kedvességeteket!” – mondta a Gombakirály. „Ti tanítottátok meg nekünk, hogy néha a legváratlanabb helyről érkezik a segítség, és hogy a csapatmunka ereje mindent legyőz.”
Mormog és Csipesz vezették vissza Danit és Lottit a felszínre, egy másik, kevésbé feltűnő járaton keresztül. Búcsúzóul megígérték, hogy egyszer még visszatérnek, és Mormog megígérte, hogy gyakrabban fogja ellenőrizni a Fénygomba gyökereit.
Amikor kibújtak a földből, a nap már lenyugodni készült, és az ég narancs-lila színekben pompázott. A falu messziről aprónak tűnt. A zsebükben lévő világító gombák meleg fényt árasztottak, emlékeztetve őket a különleges kalandra.
Dani és Lotti egymásra néztek, és elmosolyodtak. Ez egy titok volt, ami csak az övék, Mormogé és Csipeszé. Megtanulták, hogy a világ tele van csodákkal, és hogy a bátorság, a kíváncsiság és a barátság erejével még a legnagyobb problémákat is meg lehet oldani. És azt is, hogy még a föld alatt is élnek olyan lények, akiknek szükségük van a segítségünkre, és akikkel együtt sokkal erősebbek vagyunk.
