Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két jóbarát, Máté és Nóra. Máté, a kíváncsi fiú, mindent tudni akart a világról, a felhőktől a hangyákig, de legfőképpen a csillagok érdekelték. Nóra, a leleményes lány, mindig talált megoldást, ha Máté belemerült a gondolataiba, vagy ha valami kalandba keveredtek. Egy forró nyári estén, amikor már a tücskök is rázendítettek a dalukra, a két gyerek a nagymama verandáján ült, és az égboltot figyelte.
– Nézd, Nóra! – suttogta Máté, és apró ujjával az egyik legfényesebb, legszebben ragyogó csillagra mutatott. – Vajon mit rejt az a fénypont? Talán ott laknak az álmok?
Nóra elmosolyodott. – Lehet, Máté. Én csak azt kívánom, bárcsak egyszer eljuthatnánk oda, és megnézhetnénk közelebbről!
És ahogy ezt kimondta, a csillag, amire Máté mutatott, megrázkódott, mintha csak hallotta volna a kívánságukat. Egy hosszú, fényes csóvát húzva lassan ereszkedni kezdett az égből, egyenesen feléjük. Ahogy közelebb ért, már nem is csillagnak látszott, hanem egy apró, áttetsző, ezüstösen fénylő csikónak, melynek sörénye és farka a Tejút szálaihoz hasonlóan csillogott. A lábak helyén apró fénygömbök lebegtek, és a szemei, ó, azok a szemek! Két parányi, sziporkázó csillag volt.
– Szellőnek hívnak! – hallották egy lágy, csilingelő hangot, ami mintha a csikó gondolataiból érkezett volna. – Én vagyok a kívánságcsikó, és elviszlek titeket oda, ahová a szívetek vágyik.
Máté szemei tágra nyíltak. – A csillagok birodalmába? Az álmokhoz?
Szellő bólintott, és megcsörrent a csillagpor a sörényén. Nóra, bár egy pillanatra elkapta a félelem, Máté izgatottságát látva összeszedte bátorságát. – Jól van, Szellő! Készen állunk!
Egy pillanat alatt már Szellő puha, fénylő hátán ültek. Nem volt nyereg, mégis kényelmesen utaztak. A csikó egy apró rugaszkodással felemelkedett a földről, és szelíden, szinte észrevétlenül siklottak felfelé, az éjszakai égbolt felé. Alattuk a házak apró pontokká zsugorodtak, a fák eltűntek, és nemsokára már csak a felhők bársonyos takarója ringatózott alattuk.
A csillagok egyre közelebb kerültek, és már nem is apró pontok voltak, hanem hatalmas, izzó égitestek, melyek körül kisebb csillagocskák keringtek, mint a méhek a kaptár körül. Szellő a Tejút ezüstös szalagján vágtatott, és a gyerekek úgy érezték, mintha egy álomban lennének. Csillagködökön suhantak át, melyek színes fátylakként lengtek a semmiben, és távoli galaxisok millió színeiben pompázó fénye villódzott a szemük előtt. Máté kíváncsian kérdezgetett mindenről, Nóra pedig ámulva figyelte a csodálatos látványt, és közben biztosan tartotta Mátét, nehogy elragadja őket a csillagszél.
Egyszer csak egy hatalmas, fénylő kapu tárult fel előttük. Nem fából vagy kőből készült, hanem tiszta csillagfényből, mely szivárvány minden színében ragyogott. Ez volt a Csillagkirálynő palotájának bejárata. A kapun áthaladva egy varázslatos udvarra érkeztek. Mindenütt apró, táncoló fénybogarak világították meg az utat, és selymesen puha csillagpor borította a földet. A palota falai áttetszőek voltak, és úgy néztek ki, mintha ezer gyémántból faragták volna őket.
A Csillagkirálynő egy trónon ült, melyet a legragyogóbb csillagok ékesítettek. Hosszú, ezüstös haja úgy omlott a vállára, mint a hullócsillagok csóvája, és ruhája a galaxisok ezernyi színében pompázott. Szemei mélyek és bölcsek voltak, mint az éjszakai égbolt, tele megértéssel és szeretettel. Amikor meglátta a gyerekeket, lágyan elmosolyodott.
– Üdvözöllek benneteket, Máté és Nóra! – szólalt meg a hangja, mely olyan volt, mint a legszebb altatódal. – Tudom, miért jöttetek. Szellő elhozta a kívánságotokat. De mielőtt megmutatnám nektek az álmok birodalmát, egy fontos dolgot kell megtanulnotok.
Máté, a kíváncsi fiú, azonnal kérdezett. – Mi az, Fenséges Királynő?
– Az álmok, kedveseim, törékenyek. Mint a pillangószárnyak, vagy a harmatcseppek a reggeli fűszálakon. Gondozni kell őket, óvni, éltetni. Sajnos, egy nagyon fontos álom eltűnt az udvaromból. Az Álom, mely a Reményt hozza. Nélküle sok gyermek a Földön szomorú és kedvetlen. Elbújt, mert úgy érezte, elfelejtették, magára hagyták.
Nóra, a leleményes lány, azonnal megértette. – Elfeledett álmok völgyében van, ugye? Oda kell mennünk érte!
A Csillagkirálynő bólintott. – Pontosan. De ahhoz, hogy megtaláljátok és visszahozzátok, két dologra lesz szükségetek: bátorságra és kedvességre. A völgy nem veszélyes, de szomorú. Az elhagyott álmok ott gyűlnek össze, és a Remény Álma is félénk lett. Csak a tiszta szív, a kedves szó és a rendíthetetlen bátorság képes visszahozni a fényét.
Máté és Nóra összenéztek. Kicsit megijedtek, de a Csillagkirálynő biztató tekintete erőt adott nekik. Szellő is megértette a feladatot, és óvatosan felemelte őket a hátára. A palotától távolabb, az udvar végén egy sötétebb, árnyasabb ösvény vezetett lefelé. Ez volt az Elfeledett Álmok Völgye.
Ahogy beléptek, a fények tompultak, és a csillagpor helyett puha, szürkés köd ült a földön. Halvány, alig pislákoló fényecskék lebegtek a levegőben – ezek voltak az elfeledett álmok, melyek várják, hogy valaki újra gondoljon rájuk. Néhányan szomorúan suhantak el mellettük, mások összezsugorodva pihentek a ködben. Máté érezte, ahogy a szomorúság egy halvány fátyla rátelepszik a szívére. De eszébe jutott a Csillagkirálynő szava: bátorság.
– Nézzétek! – suttogta Nóra, és egy apró, alig látható fénypontra mutatott, ami egy szikla mögött rejtőzött. – Talán az az!
Szellő óvatosan odasétált. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a fény tényleg egy álom. De nem olyan, mint amilyet elképzeltek. Ez az álom kicsi volt, összegömbölyödve feküdt, és alig pislákolt. Mint egy elhagyott kiscica, úgy remegett.
Máté óvatosan leszállt Szellő hátáról. – Szia, álom! – mondta lágyan. – Ne félj! Nem bántunk.
Az álom azonban nem mozdult. Máté kíváncsisága arra késztette, hogy közelebb hajoljon. – Miért bújtál el? Miért vagy ennyire szomorú?
Nóra ekkor eszébe jutott valami. A nagymamája mindig azt mondta, hogy a szomorúságra a legjobb orvosság a kedvesség és a melegség. Eszébe jutott egy altatódal, amit a nagymamája énekelt neki, amikor kicsi volt, és félt a sötétben. Lágyan, lassan dúdolni kezdte. A dallam a levegőbe szállt, és mintha a köd is eloszlott volna körülöttük. Nóra hangja tele volt szeretettel és megnyugvással.
Ahogy Nóra énekelt, az álom lassan, nagyon lassan elkezdett kibontakozni. Először csak egy apró szárnyacska, majd egy másik, aztán az egész teste. Ahogy a dal egyre jobban betöltötte a völgyet, az álom egyre nagyobbra és fényesebbre nőtt. A szürke fátyol eltűnt róla, és csillogó, szivárványszínű glóriával a feje körül, mint egy ragyogó pillangó, felemelkedett a levegőbe. Ez volt az Álom, mely a Reményt hozza, erősebb és fényesebb, mint valaha.
Máté és Nóra a szívük mélyén érezték a boldogságot és a büszkeséget. Sikerült! A bátorság, hogy belépjenek a szomorú völgybe, és a kedvesség, amivel közeledtek az álomhoz, meghozta gyümölcsét.
Szellő vidáman felnyerített, és ők hárman a most már ragyogó Álommal együtt visszaindultak a Csillagkirálynő palotájába. A Királynő elragadtatva fogadta őket. – Látjátok, kedveseim? Az álmoknak szükségük van ránk. Szükségük van a bátorságra, hogy merjünk nagyot álmodni, és a kedvességre, hogy gondozzuk, tápláljuk őket, még akkor is, ha néha elrejtőznek a félelem vagy a szomorúság elől. Ti visszahoztátok a Reményt a világba!
A Csillagkirálynő udvarában nagy ünnepséget rendeztek. A fénybogarak még fényesebben táncoltak, a csillagok még ragyogóbban pislákoltak, és az Álom, mely a Reményt hozza, boldogan lebegett a terem közepén, mindenkit megajándékozva a melegséggel és a bizakodással. Máté és Nóra megtanulták, hogy a legnagyobb kincsek nem a csillagokban, hanem a szívükben rejlenek.
Amikor elérkezett az idő, hogy hazatérjenek, Szellő halkan búcsút intett nekik, és visszavitte őket a Földre. Óvatosan letette őket a nagymama verandáján, ahol elindultak. A levegő még mindig hűvös volt, és a csillagok még mindig ragyogtak az égen, de most már másképp néztek rájuk. Látták bennük a Csillagkirálynő mosolyát, Szellő játékos szemeit, és az Elfeledett Álmok Völgyének leckéjét.
Máté és Nóra sosem felejtették el az utazásukat. Attól a naptól kezdve mindig nagy gonddal ápolták a saját álmaikat, és emlékeztek rá, hogy minden álomnak szüksége van egy kis bátorságra, hogy elinduljon, és sok-sok kedvességre, hogy valóra váljon. És ha néha, egy-egy borús napon elfelejtődni látszottak az álmok, ők tudták, hogy egy kedves szó, egy bátor lépés, vagy akár egy régi altatódal is képes visszahozni a fényt a sötétségbe. Mert az álmok, ahogy a Csillagkirálynő mondta, törékenyek, de a bátorság és a kedvesség erejével bármire képesek.
