Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő, ahol a fák olyan magasra nőttek, hogy a leveleik közé a napfény alig tudott bevilágítani. Az erdő mélyén élt egy kis oroszlán, akit Olivérnek hívtak. Olivér nem volt egy átlagos oroszlán, mert a szívében mindig kételyek élték, hogy ő elég bátor.
Egy napon, mikor Olivér éppen a barátaival, a tündéri Zsuzsannával és a huncut Tóbiással játszott, híre érkezett a környékről. A bölcs öreg baglyot, aki az erdő legidősebb lakója volt, nagyon megszomorította valami. Váratlanul eltűntek a csillagok az égről, és a fák elkezdtek suttogni. A gyerekek elhatározták, hogy megkérdezik a baglyot, mit tehetnek.
Amikor odaértek a bölcs Bagolyhoz, Olivér kimondta: „Öreg Bagoly, miért vagy ilyen szomorú?”
A Bagoly szemei csillogtak a fájdalmától. „Kedves gyerekek, a csillagok eltűntek, mert a Bátorság Szörnyetek rabolta el őket. Csak a legbátrabb szívű lény tudja visszahozni őket.”
Olivér szívében remény ébredt. „Ki az a Bátorság Szörnyeteg, és hogyan hozhatjuk vissza a csillagokat?” kérdezte izgatottan.
„A Bátorság Szörnyeteg a Ködös Hegyekben lakik. Ha el akartok menni hozzá, előbb meg kell találnotok a három bátorságpróbát. Az első próba az a Sötét Folyó, ami tele van ijesztő árnyakkal. A második a Fekete Barlang, ahol a legnagyobb félelmeitek laknak. A harmadik pedig a Szívbátorító Híd, ami csak a bátorsággal épül fel” – mesélte a Bagoly.
Olivér szíve hevesen dobogott. Egy része félt, de egy másik része tudta, hogy barátai mellett nem lehet olyan nehéz a feladat. „Hát menjünk!” kiáltotta határozottan. Tóbiás és Zsuzsanna is beleegyeztek, így együtt vágtak neki a kalandnak.
Az első bátorságpróba a Sötét Folyón várt rájuk. Amikor odaértek, a folyó vize sötét és zavaros volt, olyan ijesztő árnyakat mutatott, hogy Olivér szíve majdnem megállt.
„Nézd, Olivér, te vagy a legnagyobb köztünk. Te át tudsz menni” – mondta Zsuzsanna bátorítóan.
Olivér mély levegőt vett, és elhatározta, hogy nem hátrál meg. Lépésről lépésre átlépte a folyót, és ahogy ment, úgy az ijesztő árnyak egyre inkább eltűntek. „Látjátok, nem is olyan ijesztő!” kiáltotta, és a barátai boldogan követték őt.
A második bátorságpróba a Fekete Barlang volt. Amint beléptek, a barlang sötétje mindent elnyelt. Olivér szíve újra megugrott, de ekkor már tudta, hogy nem egyedül van.
„Ha valaki megijed, merjük együttesen kiabálni!” javasolta Tóbiás. És így is tettek. A kis oroszlán, a tündér és a huncut mókus hangosan kiabáltak, és a barlangban rejlő félelmek lassan összeomlottak. Az iszonyú árnyképek feloldódtak, és Olivér bátorsága növekedett.
„Egyre bátorabban érzem magam!” mondta Olivér magabiztosan. A barlang végén találtak egy sziklába vájt üzenetet: „A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a félelmek legyőzése.”
Már csak egy próba állt előttük – a Szívbátorító Híd. Amikor odaértek, látták, hogy a híd csak fényképekből állt, és ahhoz, hogy megépüljön, bátorság kell.
„Hogyan tudjuk megépíteni?” kérdezte Zsuzsanna.
„Talán a legbátrabb emlékeink segíthetnek” – válaszolta Olivér. Mindenki sorra mesélni kezdte a legnagyobb félelmét és azt, hogyan győzték le. Ahogy beszéltek, a híd elkezdett megépülni, szikrázó csillagokkal. Végül, mikor a híd teljesen elkészült, Olivér elsőként lépett át rajta.
Amikor a híd végére értek, óriási fény villant fel, és a Bátorság Szörnyeteg megjelent ehhez.
„Megjöttetek, hogy visszahozzátok a csillagokat?” kérdezte a szörnyeteg.
Olivér határozottan bólintott. „Igen, elhoztuk a bátorságot, hogy ezt megtegyük!”
A Szörnyeteg mosolygott, és a csillagok szépen visszatértek az égre. Olivér és barátai szívében boldogság és büszkeség volt.
Otthon, az erdőben mindenki tudta, hogy a legkisebb oroszlán, olaszul, a bátorság próbatételeiből tanulva lett a legnagyobb hős. Olivérnek köszönhetően a csillagok fényesen ragyogtak még sokáig, és minden este, amikor felnéztek az égre, emlékeztek arra, hogy a bátorság csak egy szívverésnyire van tőlük.
Így lett végül Oroszlán Olivér az erdő hőse, aki a bátorság próbáján át nemcsak őt, hanem barátait is megtanította a félelmeik legyőzésére.
Vége







