Luca egy forró nyári délutánon, amikor a nap sugarai táncoltak a fűszálakon, és a méhek álmosan zümmögtek a virágok körül, elindult a rétre. Nem egyedül ment. Hűséges barátja, Pötty, a katicabogár, apró lábaival szorgosan mászott Luca vállán. Pötty minden kalandban elkísérte Lucát, és bár nem tudott beszélni, apró antenna-rezdüléseivel, vagy egy-egy aprócska mozdulatával mindig kifejezte, mit gondol.
Luca imádta a rétet. Százféle virág nyílt ott, illatuk keveredett a levegőben, és a szellő suttogva mesélt a távoli hegyekről. De a legkedvesebb kincsei a pitypangok voltak. Nem is annyira a sárga virágok, hanem a fehéren pamacsoló, érett pitypangok, amelyek várva várták, hogy valaki kívánságot súgjon nekik, és szétfújja pihéiket a szélbe.
Azon a délutánon Luca egy különösen szép, kerekded pitypangra bukkant. Olyan volt, mint egy apró, fehér bolyhos labda, tele ígéretekkel. Leült a fűbe, Pötty óvatosan átmászott a kezére, és kíváncsian figyelte. Luca mélyen beszívta a rét illatos levegőjét, majd a pitypanghoz hajolt. Becsukta a szemét, és elkezdett kívánságokat súgni a puha pihékre, mintha apró titkokat osztana meg velük.
„Azt kívánom, bárcsak minden nap lenne egy finom, krémes csokoládétortám!” – súgta először, és egy nagy fújással útjára engedett néhány pihét. A pihék, ahelyett, hogy tovaszálltak volna, mintha apró, fénylő csillagokká változtak volna a levegőben, és egy pillanatra megálltak Luca feje felett, mielőtt eltűntek volna a messzeségben.
Luca szeme elkerekedett a csodálkozástól. Pötty is megállt a kezén, és a kis katicabogár antennaszálaival tapogatózva jelezte, hogy ő is látja a különös jelenséget. Luca izgalma egyre nőtt. „Ez fantasztikus!” – gondolta. – „Működik a varázslat!”
A következő kívánság jött: „Azt kívánom, bárcsak lenne egy saját, pici tó a kertünkben, tele színpompás halakkal!” Újabb fújás, újabb apró csillagpihék repültek el. Luca egyre bátrabb lett, és a kívánságok csak úgy záporoztak a szájából. „Azt kívánom, bárcsak mindig nyár lenne, és sosem jönne a hideg ősz!” „Azt kívánom, bárcsak lenne egy kis erdei manóházam a fák között!” „Azt kívánom, bárcsak tudnék repülni, mint a madarak!”
A pitypang hamarosan kopasz lett, de Luca feje felett egyre több apró, fénylő csillag szikrázott, mint egy parányi tejút. Ám ahogy a kívánságok száma nőtt, valami furcsa dolog történt. A csillagok nem szálltak el tisztán és rendben, hanem mintha egymásba gabalyodtak volna, összeakadtak, és furcsa, kusza fénygombolyaggá váltak Luca feje felett.
És a varázslat is elkezdett furcsán működni. Hirtelen egy hatalmas, krémes csokoládétorta jelent meg Luca előtt, akkora, hogy alig fért volna be az ajtón. De nem volt tányér, sem villa, és a torta elkezdett szétfolyni a napon, ragacsos masszát képezve a fűben. Luca orrát csípős hangyák lepték el, akik azonnal megérezték az édességet.
A kert végében megjelent egy pici tó. De nem volt benne hal. Helyette, a „mindig nyár legyen” kívánságnak köszönhetően, a tó vize hamarosan elpárolgott, és csak egy száraz, repedezett mélyedés maradt, benne néhány fonnyadt vízinövénnyel. A manóház is ott volt, de olyan pici volt, hogy Luca be sem fért volna, és a tetőn egy csapat szarka veszekedett a csillogó díszeken.
A legrosszabb az volt, hogy Luca hirtelen furcsa könnyedséget érzett, mintha valóban repülni tudna. De nem tudta irányítani, csak lebegett kissé a föld felett, és ettől szédülni kezdett, és félt, hogy leesik. A kívánságok, amik olyan csodásnak tűntek, most inkább bosszantóvá, sőt, veszélyessé váltak.
„Jaj, Pötty, mi történt? Miért ilyen kusza minden?” – kérdezte Luca kétségbeesetten. Pötty, aki addig egy fűszálra kapaszkodva figyelte a káoszt, most Luca ujjára mászott, és apró antennáival megérintette a kislány arcát, mintha azt mondaná: „Túl sok, túl gyorsan, Luca.”
És éppen ekkor, ahogy a délutáni szellő lágyan végigsöpört a réten, egy gyönyörű, áttetsző alak jelent meg Luca előtt. Szellő tündér volt az, a rét őrzője, akinek haja a napfényben szikrázott, és ruhája ezer virágsziromból szőttnek tűnt. A hangja olyan volt, mint a lágy szél suhogása a falevelek között.
„Látom, kedves Luca, hogy a pitypangok varázslatos ereje téged is megérintett” – mondta Szellő tündér mosolyogva, de szemeiben aggodalom csillogott. „De a kívánságok olyanok, mint a vékony selyemszálak. Ha túl sok szálat fonunk egyszerre, és nem figyelünk a mintára, könnyen kusza gombolyaggá válnak. Látod, a fejed fölött lévő fénygombolyag pont ilyen.”
Luca elszégyellte magát. „Én csak… én csak annyi mindent szerettem volna” – suttogta.
„Értem én, gyermekem” – válaszolta a tündér. „De a kívánságok ereje nagy, és felelősséggel jár. Meg kell tanulnod szépen kérni, és meg kell tanulnod lemondani is, ha látod, hogy egy kívánság nem tesz jót neked vagy a világnak. Minden egyes csillagpihe egy gondolat, egy vágy. Ha kusza, a valóság is azzá válik.”
„Mit tegyek?” – kérdezte Luca, szemei megteltek könnyel. „Nem akarom, hogy minden ragacsos legyen, és hogy a tó kiszáradjon, és hogy a manóházon civakodjanak a szarkák!”
Szellő tündér gyengéden megfogta Luca kezét. „Légy türelmes, és gondold át minden egyes kívánságodat. Melyikre van igazán szükséged? Melyik az, ami valóban örömet okozna, és nem ártana másnak? És melyik az, amiről el tudsz engedni, mert rájöttél, hogy nem is olyan jó, mint amilyennek tűnt?”
A tündér a feje feletti fénygombolyagra mutatott. „Vedd elő egyenként a kívánságokat, mint egy fonalat. Ha el akarsz engedni egyet, mondd ki hangosan, hogy lemondasz róla, és miért. Ha meg akarod tartani, fogalmazd meg újra, szépen, pontosan, és gondosan.”
Luca mélyet sóhajtott. Pötty a vállán bátorítóan megcsiklandozta a nyakát. Luca becsukta a szemét, és elkezdett gondolkodni. A csokoládétortával kezdte.
„A csokoládétorta… igen, finom, de ez túl sok, és ragacsos. Lemondok a hatalmas csokoládétortáról. Inkább csak egy kis kocka csokit szeretnék, ha éhes leszek, és azt is majd csak vacsora után.” – Ahogy ezt kimondta, a hatalmas, ragacsos torta lassan elhalványult, és a hangyák is elszállingóztak. Helyette, a fűszálak között, egy apró, csillogó csokiszelet jelent meg, pont akkora, mint amire Luca gondolt.
Aztán jött a tó. „A kiszáradt tó… Nem szeretném, hogy a növények elpusztuljanak. Lemondok az örök nyárról és a kiszáradt tóról. Azt kívánom, hogy a nap és az eső váltakozzanak, ahogy szoktak, és a kertünkben is legyen egy kis madáritató, amiből a halak is ihatnak majd, ha egyszer lesznek.” – A tündér mosolyogva bólintott. A kiszáradt mélyedés lassan megtelt tiszta vízzel, és apró halacskák kezdtek úszkálni benne. A napfény lágyabbá vált, és egy pici, ezüstös felhő jelent meg az égen, ígérve a jövőbeni esőt.
„A manóház… túl pici, és a szarkák veszekednek rajta. Lemondok a manóházról. Inkább építek magamnak egy nagy, kényelmes kuckót a kertben, ahol Pötty is elfér, és a szarkákat is meg tudom majd etetni, hogy ne civakodjanak.” – A manóház eltűnt, és Luca máris elképzelte a kuckót, amit majd építeni fog. A kép tiszta és boldog volt.
Végül a repülés. „A repülés… Félelmetes volt, és nem tudtam irányítani. Lemondok arról, hogy repüljek. Inkább azt kívánom, hogy a képzeletem repítsen el távoli vidékekre, és hogy éjjelente álmodhassak a felhők felett.” – A szédítő érzés eltűnt, és Luca a földön érezte magát, de a szíve könnyű volt, tele kalandos álmokkal.
Ahogy Luca egyenként untangle-elte a kívánságait, a feje feletti kusza fénygombolyag lassan feloldódott. A csillagpihék, amik megmaradtak, most tisztán, szépen ragyogtak, mindegyik egy-egy átgondolt, szívből jövő kívánságot képviselt. Olyan volt, mintha a rend és a béke költözött volna vissza a rétre.
Szellő tündér elégedetten mosolygott. „Látod, Luca? Nem az a fontos, hogy minél többet kívánj, hanem az, hogy jól, átgondoltan kívánj. A valódi boldogság gyakran az egyszerű dolgokban rejlik, és abban, hogy tudjuk, mi az, ami igazán fontos számunkra. És néha lemondani valamiről, az a legnagyobb ajándék, mert helyet ad valami jobbnak, valami igazibbnak.”
Luca hálásan nézett a tündérre. „Köszönöm, Szellő tündér. Sosem felejtem el a leckét.”
A tündér bólintott, majd egy lágy szellőfuvallattal, mintha csak a rét illatává vált volna, eltűnt. Luca egyedül maradt a réten, Pöttyel a vállán, de már nem volt egyedül a zavarodottságával. A rét újra békés volt, a nap lenyugodni készült, és a levegő friss, tiszta illatú volt.
Luca felállt. A kis csokiszeletet óvatosan zsebre tette, a halas tavat elégedetten nézte, és már alig várta, hogy holnap elkezdje építeni a kuckóját. Megtanulta, hogy a kívánságok hatalmas erővel bírnak, de a legnagyobb erő abban rejlik, ha okosan és szívvel használjuk őket. És néha, a legszebb kívánság az, amit nem is mondunk ki, csak épp hálát adunk azért, amink már van.
