Ahol a Kerek Erdő dombra kerekedik, és a Kristály-patak ezüst szalagként csillan meg a napfényben, ott állt egy aprócska ház. Falai mézeskalácsszínűek voltak, kéményéből pedig nem füst, hanem vidám pitypangbóbiták szálltak a szélben. Ebben a házikóban élt két jó barát, Lili és Bence.
Lili leleményes lány volt, az a fajta, akinek az agya mindig valami újdonságon járt. Zsebeiben kincseket őrzött: egy fényes kavicsot, egy madártollat és egy darabka térképet, amire még csak egyetlen csillagot rajzolt fel. Bence bátor fiú volt, szíve pedig akkora, mint egy dinnye. Nem félt sem a sötét erdőtől, sem a legmagasabb fa megmászásától, sem a morgós sün morgásától. A legjobb barátjuk pedig nem lakott velük a házban, hanem a ház melletti öreg tölgyfa legfelső ágán kuporgó, vattacukor-puhaságú felhőn. Ő volt Szellő, a kicsi, jókedvű sárkány. Pikkelyei a tavaszi ég kékjében pompáztak, és ha tüsszentett, apró, szivárványszínű szikrák pattogtak ki az orrából. Szellő nem tüzet okádott, mint a mesebeli nagy rokonai, hanem langyos, illatos szellőt lehelt, aminek olyan illata volt, mint a frissen kaszált fűnek és a nyári zápornak.
Egy verőfényes délutánon Lili a fűben feküdt, és a lustán úszó bárányfelhőket bámulta. – Milyen lehet ott fent? – sóhajtott fel. – Vajon a felhőknek van térképük? Vajon a szeleknek vannak ösvényeik?
Bence, aki épp egyensúlyozott a patakparti köveken, felkapta a fejét. – Biztosan! És egyszer felmegyünk és megrajzoljuk őket! – kiáltotta elszántan.
Ekkor egy lágy fuvallat simogatta meg az arcukat, és Szellő landolt közöttük egy halk pukkanással. – Én segítek! – csivitelte vékony hangon. – Az én leheletem elég erős, hogy felemeljen titeket!
Lili szemében szikra gyúlt. Kipattant a fűből, és elővette a zsebéből a félig üres térképet. – Nem csak úgy repülünk! – jelentette ki. – Építünk egy szélhajót! Egy igazi, felhőkön utazó kalózhajót!
A terv megszületett, és a munka azonnal elkezdődött. Lili volt a tervezőmérnök. Fűzfaágakból rajzolta meg a hajótest vázát, ami könnyű, mégis rugalmas volt. Bence, a bátor kivitelező, felmászott a legmagasabb, legfürgébb fűzfákra, hogy a legjobb ágakat vágja le. A hajó vitorlája Lili nagymamájának régi, foltos lepedőjéből készült, amit Bence anyukája mosott hófehérre és illatosra. Köteleket a kert végében növő vadszőlő indáiból fontak, a kormányt pedig egy lapos, sima kőből faragták.
Szellő volt a hajtómű. Próbaképpen belefújt a vitorlába, ami azonnal kidagadt, mint egy óriási lufi. A kis sárkány boldogan bukfencezett a levegőben. A hajót elnevezték Pitypangnak, mert épp olyan könnyűnek és szabadnak képzelték, mint a szélben szálló bóbitákat.
Eljött a nagy nap. A Pitypang ott állt a dombtetőn, orrával az ég felé meredve. Lili a kormányhoz állt, kezében a térképpel és egy darabka szénnel. Bence a hajó orrában foglalt helyet, hogy őrködjön. Szellő vett egy mély levegőt, apró mellkasa kitágult, majd egy hosszú, meleg, folyamatos fuvallatot lehelt a vitorlába.
A Pitypang megremegett, majd lassan, méltóságteljesen elemelkedett a földről. A házikó egyre kisebb lett, a patak ezüst fonállá vékonyodott, az erdő pedig zöld takaróvá zsugorodott. Hamarosan elérték a felhőket. Puha, párás pamacsok között siklottak, amelyek hűvösen simogatták az arcukat. A világ elcsendesedett, csak a szél halk suttogását és Szellő vidám prüszkölését lehetett hallani.
– Most! – kiáltotta Lili. – Rajzoljuk meg a szelek útját! – Bence kiáltásokkal jelezte, merről fúj a szél, Lili pedig fürgén húzta a vonalakat a papírra. Berajzolták a „Suttogó Fuvallat” lusta kanyarulatait, a „Vidám Forgószél” kacskaringós ösvényét és a „Délibáb Hozó” egyenes, meleg áramlatát. Térképük egyre gazdagabb lett, egy titkos, láthatatlan világot tárt fel előttük.
Ahogy egyre magasabbra emelkedtek, a táj megváltozott. A barátságos bárányfelhőket tornyosuló, szürke felhővárak váltották fel. A levegő hirtelen csípőssé vált, és a szél már nem suttogott, hanem süvített. A távolban sötétlila villámok cikáztak.
– Vihar közeleg! – mondta Bence komoran. – Forduljunk vissza!
– Várj! – szólt Lili, és a távolba mutatott. Egy magányos, vihar tépte faóriás nyúlt az ég felé. A legmagasabb, legvékonyabb ágán egy madárfészek egyensúlyozott, benne apró, kitátott csőrű fiókákkal, akik kétségbeesetten csipogtak. Az anyamadár sehol sem volt, bizonyára elriasztotta a közeledő égzengés.
– Meg kell mentenünk őket! – vágta rá Bence habozás nélkül. – A vihar lesodorja őket!
A Pitypangot vadul dobálta a szél. Lili a frissen rajzolt térképét tanulmányozta. – Ott! Látod azt a csendesebb áramlatot a két viharos között? Szellő, oda kell irányítanod minket!
A kis sárkány bólintott. Bár ő is félt egy kicsit a dörgéstől, barátaiért és a pici madarakért bármit megtett volna. Koncentrált, és leheletét pontosan abba az irányba fújta, amit Lili mutatott. A szélhajó engedelmeskedett, és besiklott a viszonylag nyugodt légi folyosóra.
Ahogy közeledtek a fához, egy hatalmas, szakállas arc formálódott ki a felhőkből. Szemei villámokból voltak, hangja pedig olyan mély volt, mint a mennydörgés. – KIK MERÉSZELIK MEGHÁBORGATNI BIRODALMAMAT? – dörögte a Felhőmester.
Bence egy pillanatra megdermedt, de aztán összeszedte bátorságát. – Mi vagyunk, az égbolt vándorai! – kiáltotta a szélbe. – És nem háborogtatni jöttünk, hanem segíteni!
Lili a fészek felé mutatott. – Uram, a te viharod elpusztítja azt az otthont! Kérünk csak egy percnyi békét, hogy megmenthessük a fiókákat!
A Felhőmester arca elkomorult, majd végignézett a kis hajón, a bátor fiún, a leleményes lányon és a levegőt fújó apró sárkányon. Látta a kezükben a térképet, a szelek tiszteletteljes rajzolatát. Tekintete megenyhült. – A bátorság és a jóság mindig utat talál a birodalmamban – morajlott a hangja, már sokkal szelídebben. – Legyen hát! De siessetek!
A Felhőmester egy intésével a süvítő szél szelíd fuvallattá csendesedett a fa körül. Bence kihajolt, és óvatosan, két kézzel emelte le a fészket az ágról. A fiókák elhallgattak, és odabújtak a meleg tenyerébe. Amint a fészek biztonságban volt a hajón, a szél újra feltámadt, de most már nem ellenségesen, hanem segítőn, mintha haza akarná tolni őket.
A visszaút gyors volt. Ahogy leereszkedtek a viharfelhők alatti békés világba, a nap újra kisütött. A Pitypang lágyan landolt a dombtetőn, pontosan ott, ahonnan elindultak.
A fészket a kert legvédettebb bokrában helyezték el, és nem sokkal később megérkezett a kétségbeesetten keresgélő madármama is, aki hálás csiviteléssel köszönte meg a segítséget.
Este, a házikó előtt ülve, a három jó barát a csillagos eget nézte. Lili kiterítette a térképet. Már nem volt üres. Tele volt a szelek titkos ösvényeivel, és a közepére egy apró madárfészket rajzolt. Rájöttek, hogy a legnagyobb kaland nem csupán a felhők fölé emelkedni, hanem észrevenni azokat, akiknek segítségre van szükségük. Megtanulták, hogy a leleményesség, a bátorság és egy jó barát meleg lehelete nemcsak szélhajót tud a magasba emelni, hanem a jóságot is képes elröpíteni bárhová, még a legádázabb vihar közepébe is. És attól a naptól fogva tudták, ők valóban az égbolt vándorai, akiknek a térképe nemcsak a szeleket, hanem a szíveket is ismeri.
