A kisváros szélén, ahol a házak már suttogva köszöntek a végtelen mezőknek, állt egy apró, kékre festett házikó. Ebben a házikóban lakott Dorka, egy kislány, akinek a haja olyan színű volt, mint a napraforgó szirma, a szeme pedig olyan kíváncsi, mint a fészkéből először kikukucskáló rigófiókának. Dorka nem babázni vagy homokvárat építeni szeretett a legjobban. Az ő legkedvesebb barátai az égen laktak: a csillagok.
Minden este, amikor az édesanyja jóéjt-puszit nyomott a homlokára, Dorka kipattant az ágyból, és az ablakpárkányra kuporodott. Ismerte az összes csillagot. Nevet is adott nekik. Ott volt Pöttyös, a Göncölszekér legkisebb kereke, Ficánka, amelyik mindig hunyorgott, mintha kacsintana neki, és a kedvence, Pislan, egy magányos kis csillag a horizont felett, amelynek a fénye olyan volt, mint egy gyémántcsepp a bársonyos éjszakán.
Egyik este azonban Dorka szomorúan vette észre, hogy Pislan fénye halványabb a szokásosnál. Alig látszott, mintha egy láthatatlan kéz vékony fátylat borított volna rá. Másnap este még bágyadtabban derengett, harmadnapra pedig szinte teljesen eltűnt. Dorka szíve összeszorult. Mi történhetett a kedvenc csillagával? Talán megbetegedett? Vagy elfáradt a sok ragyogásban?
A kislány elhatározta, hogy a dolog végére jár. Kitartó volt, mint a hangya, amelyik tizedszer is megpróbálja felcipelni a morzsát a dombra. Aznap este, amikor az égen megjelent a telihold, Dorka nem aludni tért. Kinyitotta az ablakot, és a holdfénybe suttogta: „Segíts, kérlek! El kell jutnom Pislanhoz!”
És csoda történt. A holdfény ezüstös híddá sűrűsödött, amely az ablakpárkányától egészen az égbolt bársonyáig ívelt. Dorka egy pillanatig sem habozott. Mezítláb lépett a fénysugárra, ami meleg volt és szilárd, mint a nyári föld. Ahogy lépdelt felfelé, a házak apró gyufásdobozokká zsugorodtak, a fák pedig zöld gombostűkké. Hamarosan ott találta magát a csillagok között, egy puha, sötétkék felhő szélén.
Nem messze tőle egy parányi, lebegő szigeten valaki szorgoskodott. Egy tündér volt, akinek ruhája éjfélkék selyemből szövődött, és apró, fénylő porszemek ragyogtak rajta. Haja, mint egy üstökös csóvája, ezüstösen omlott a vállára. A kezében egy hosszú, vékony ecsetet tartott, melynek hegye egyetlen főnixmadár-tollból készült. Előtte egy holdkődarabból faragott palettán aranyszínű és ezüstös festékek ragyogtak.
A tündér éppen egy halovány csillag fölé hajolt, és óvatos, finom mozdulatokkal kente rá a fénylő festéket. Minden ecsetvonás után a csillag egyre erősebben és tisztábban ragyogott. Dorka tátott szájjal nézte a jelenetet.
– Te… te fested a csillagokat? – kérdezte félénken.
A tündér felnézett, és kedvesen elmosolyodott. A szeme olyan volt, mint két apró, fénylő csillag.
– Csillónak hívnak – mondta lágy, csilingelő hangon. – És igen, én vagyok a csillagfestő tündér. Idővel minden csillag fénye megkopik, hiszen a fényüket az álmoknak adják, amiket a Földön álmodnak a gyerekek. Az én dolgom, hogy újra ragyogóvá tegyem őket.
– Akkor Pislant is te tudnád meggyógyítani? – kérdezte reménykedve Dorka. – Ő az én kedvencem, de már alig látom az ablakomból.
– Persze, hogy segítek – bólintott Csilló. – De a munka nagy, és egyedül lassan haladok. Ha van kedved, te is segíthetsz.
Dorka szeme felcsillant. Hogyne lett volna kedve! Csilló odavezette egy másik halovány csillaghoz, ami nem volt más, mint Pislan. Közelről látszott csak igazán, hogy a felszíne fakó és poros, mint egy rég nem használt üveggolyó.
– Mielőtt festenénk, elő kell készíteni – magyarázta a tündér. Átadott Dorkának egy bárányfelhő-darabkát és egy apró tálkát, tele gyöngyként csillogó harmatcseppekkel. – Először is, óvatosan le kell tisztogatni róla a csillagport. Lassan, gondosan, hogy egyetlen porszem se maradjon rajta.
Dorka nekilátott. A felhődarab puha volt, a harmat hűvös. Először csak gyorsan áttörölte volna, de Csilló megállította.
– Lassabban, kedvesem. Minden zugot, minden apró mélyedést érj el! A gondosság a legfontosabb. A csillagok érzik a törődést.
Dorka vett egy mély levegőt, és újra kezdte. Most már sokkal figyelmesebben, türelmesebben mosta és törölgette a csillagocskát, amíg az makulátlanul tiszta nem lett. A munka hosszúnak tűnt, de amikor végzett, Pislan felszíne már magától is finoman derengett.
– Nagyon ügyes vagy! – dicsérte meg Csilló. – Most jöhet a festés. De ez a legnehezebb része. Ez a festék nem akármilyen. Csak akkor ragyog igazán, ha türelemmel és szeretettel visszük fel. Minden ecsetvonás egy-egy szép gondolat, egy-egy apró öröm legyen. Ha sietsz, ha kapkodsz, a fény nem tapad meg rajta.
Csilló egy kisebb ecsetet adott Dorka kezébe, és belemártotta az aranyszínű festékbe. Dorka izgatottan húzott egy csíkot Pislan oldalára. A csík felvillant, majd azonnal el is halványult.
– Ó! – szontyolodott el. – Nem működik!
– Ne csüggedj! – mosolygott a tündér. – Csak túl gyors voltál. Próbáld meg újra! Csukd be a szemed, és gondolj valami nagyon szépre! Arra, amitől a szíved is ragyogni kezd.
Dorka behunyta a szemét. Eszébe jutott a kiskutyája, ahogy a farkát csóválva szalad felé. Eszébe jutott édesanyja ölelése, a frissen sült kalács illata, és a nyári zápor utáni szivárvány. Lassan, szinte lebegve húzta az ecsetet a csillag felszínén, miközben ezekre a szép dolgokra gondolt. És láss csodát! Ahol az ecset járt, ott a festék vakítóan, melegen és tartósan kezdett fényleni.
Ebben a pillanatban egy mély, dörmögő hang szólalt meg mögöttük:
– Látom, segítőd akadt, kedves Csilló!
Dorka megfordult, és egy hatalmas, jóságos arcot látott. A Hold bácsi volt az, az égbolt felügyelője, akinek ezüstös szakálla lágyan omlott a felhőkre. Szemei bölcsen és kedvesen csillogtak.
– Dorka nagyon kitartó kislány, Hold bácsi – felelte Csilló. – Épp most tanulja meg a csillagfestés legnagyobb varázslatát.
– És mi az? – kérdezte Dorka kíváncsian, miközben egy újabb, boldog gondolattal teli ecsetvonással ajándékozta meg Pislant.
Hold bácsi elmosolyodott, és a mosolya bevilágította az egész égboltot.
– Az, drága gyermekem, hogy a legfényesebb ragyogáshoz nem elég a varázsfesték. Ahhoz türelem kell, és gondoskodás. A kapkodás csak pislákoló fényt szül, de a lassú, szeretettel végzett munka adja a csillagok valódi, soha ki nem alvó tüzét.
Dorka és Csilló együtt dolgoztak tovább. A kislány már nem sietett. Élvezte minden mozdulatot. Minden ecsetvonásba beletette egy kedves emlékét, egy vidám pillanatát. Amikor végeztek, Pislan úgy ragyogott, mint még soha. Fénye meleg és barátságos volt, és Dorka tudta, hogy ebben a fényben benne van az ő szíve is.
Eljött a búcsú ideje. Csilló egy aprócska kagylóhéjba tett egy csepp aranyfestéket, és Dorka tenyerébe helyezte.
– Ezt vidd magaddal! Ha türelemmel és gondossággal érintesz meg vele bármit, az egy kicsit fényesebb lesz.
Dorka megköszönte, és Hold bácsi ezüstös hídján visszasétált az ablakpárkányára. Bebújt az ágyába, és mire elaludt, az égen ott ragyogott Pislan, fényesebben, mint valaha, és mintha vidáman kacsintott volna le rá.
Másnap reggel Dorka, amikor a virágait locsolta, egy cseppet tett a hervadó muskátli levelére. Nem történt semmi azonnal. De Dorka türelmesen gondozta tovább, és pár nap múlva a muskátli új, erőteljes hajtást hozott.
Attól a naptól fogva Dorka mindent másképp látott. Tudta, hogy a legszebb dolgok az életben – egy virág, egy barátság, vagy egy fényesre suvickolt cipő – mind-mind türelemmel és gondoskodással válnak igazán ragyogóvá. És ha este felnézett az égre, és látta a tündöklő csillagokat, elmosolyodott, mert tudta a titkukat: a szeretet a legfényesebb festék a világon.
