Kerek erdő közepén, dombok ölelésében bújt meg egy aprócska falu, ahol az ősz nemcsak a természetet, de az emberek szívét is a legszebb színekbe öltöztette. Minden évben, amikor a fák aranyvörös, bíbor és rozsdabarna ruhát öltöttek, és a levegőben fahéjas alma illata szállt, megtartották a nagy őszi ünnepet. Ennek az ünnepnek pedig nem volt párja sehol a világon.
Az ünnep lelke és ceremóniamestere a falu legbölcsebb embere, a hófehér bajuszú, mindig mosolygós Nagypapa volt. Ő tudta, mikor a legédesebb a szőlő, mikor a legropogósabb a dió, és az ő szavára indult meg a szüreti mulatság. Mellette sertepertélt unokája, Lilla, egy vidám, piros csizmás, copfos kislány, akinek a szemében mindig huncut csillogás bujkált. Lilla imádta az őszt: a lába alatt zörgő avart, a nap utolsó, langyos simogatását az arcán, és persze az ünnepet, ami csupa játék és finomság volt.
A falu határában állt egy hatalmas, terebélyes mogyoróbokor, ami idén különösen gazdag termést hozott. A fénylő, barna mogyorószemek csak úgy potyogtak a földre. A bokor környéke azonban nemcsak az emberek, hanem az erdei állatok birodalma is volt. Itt lakott ugyanis Mókus Misi és népes családja. Misi nem akármilyen mókus volt. Ő volt a környék vitathatatlan dióbajnoka. Fürge lábaival úgy száguldott fel a legmagasabb fák tetejére is, mintha csak a földön szaladna, és éles szemével a legrejtettebb zugokban is megtalálta a legszebb termést. Büszkén rázta bozontos farkincáját, ha valaki megcsodálta a télire gyűjtött, tekintélyes méretű kupacát.
Az ünnep napján Nagypapa egy hatalmas, fonott kosárral a kezében sétált Lilla oldalán a nagy mogyoróbokorhoz. „Látod, kicsi Lillám,” – mondta kedvesen – „a természet idén is bőkezű volt velünk. Ebből a sok mogyoróból készül majd a legfinomabb sütemény az ünnepi asztalra. Segítesz nekem összegyűjteni?”
Lilla boldogan bólogatott, és már ugrált is a bokor alá. Kezével serényen kaparta a levelek közül az érett, barna szemeket. Ahogy telt a kosár, a fenti ágakról kíváncsi szempárok figyelték őket. Mókus Misi és a többi mókus rosszallóan csiviteltek. Hiszen ez az ő éléskamrájuk volt! Misi, a dióbajnok, nem tűrhette, hogy valaki csak úgy elhordja az ő kincsét.
Lilla éppen egy különösen nagy és gömbölyű mogyorót talált. Megtörölte a ruhájába, és büszkén mutatta a Nagypapának. Ám abban a pillanatban, ahogy a kosárba akarta tenni, a mogyoró kicsusszant a kezéből, és egyenesen a bokor tövében lévő odú felé gurult. Lilla nevetve utána kapott, de késő volt. Az odúból egy apró mancs nyúlt ki, és hipp-hopp, elkapta a szökevényt.
Lilla felnézett. Az egyik vastag ágon ott ült Mókus Misi, és diadalmasan majszolta a frissen szerzett zsákmányt. A bajsza csak úgy rezgett a büszkeségtől. Lilla nem haragudott meg, sőt, a szemében felcsillant a játékos huncutság. Felkapott egy másik mogyorót, és finoman Misi felé pöckölte. A mogyoró éppen a mókus előtt koppant az ágon.
Misi ezt kihívásnak vette. Villámgyorsan elkapta a felé dobott mogyorót, majd egy másikat pottyantott le, ami Lilla piros csizmája mellett landolt. Ezzel kezdetét vette a nagy mogyorócsata.
Hamarosan a többi mókus is csatlakozott Misihez. Az ágakról csak úgy záporoztak a mogyorók. Lilla nevetve bukfencezett a puha avarban, hogy elkerülje a „lövedékeket”. Aztán egy nagy halom falevél mögé bújt, és onnan dobálta vissza a mogyorókat. A mókusok fürgén ugráltak ágról ágra, cincogtak, csiviteltek, és hihetetlen pontossággal céloztak. Lilla egy nagyra nőtt tököt használt pajzsnak, és egyre ügyesebben dobott vissza.
A játékos csata célja lassan megváltozott. Már nem is az volt a fontos, hogy eltalálják egymást, hanem az, hogy kinek sikerül a legtöbb mogyorót a saját térfelére gyűjteni. Lilla a nagy tölgyfa egyik oldalán kezdte halmozni a zsákmányát, míg Mókus Misi a másikon építette a saját mogyoróhegyét. A falu népe közben köréjük sereglett, és mosolyogva figyelték a nem mindennapi küzdelmet.
A nap már lemenőben volt, arany fényével vonta be a tájat, amikor a csata alábbhagyott. Lilla és Mókus Misi lihegve álltak a saját, immár hatalmasra nőtt mogyorókupacuk mellett. Mindketten győztesnek érezték magukat. Lilla büszkén méregette a saját halmát, Misi pedig diadalmasan ugrált az övé tetején, farkát zászlóként lengetve.
Ekkor lépett oda hozzájuk a bölcs Nagypapa. Nem szólt egy szót sem, csak végignézett a két gyönyörű mogyoróhalmon, majd a két elfáradt, de boldog „hadvezéren”.
„No,” – szólalt meg végül szelíd, meleg hangon – „látom, nagy csata dúlt itt. És mindketten győztetek. Gyönyörű kincset gyűjtöttetek. De mondjátok csak, mit ér a kincs, ha csak ülünk rajta és őrizzük?”
Lilla elgondolkodott. Ránézett a hatalmas mogyoróhegyre. Igaz, hogy ő gyűjtötte, de mit kezdjen vele egyedül? Ennyi mogyorót még évek alatt sem tudna megenni. Felnézett a fára, ahol Misi ült a saját halma tetején. A kis mókus tekintetében is valami hasonló gondolat tükröződhetett. Hiába volt övé a dióbajnoki cím, a győzelem íze valahogy mégsem volt olyan édes, mint remélte.
Nagypapa folytatta: „Tudjátok, az ünnep nem a győzelemről szól. Hanem arról, hogy együtt vagyunk, és megosztjuk egymással azt, amink van. Ez a sok mogyoró nem Lilla kincse, és nem is Misié. Ez a mi közös kincsünk. És tudjátok, mivé válhat ez a két különálló kupac, ha összeadjuk?”
Lilla és Misi kíváncsian néztek rá.
„A világ legfinomabb mogyorós süteményévé!” – mondta Nagypapa, és huncutul megpödörte a bajszát. „Amiből mindenkinek jut, embernek és mókusnak egyaránt.”
Lillának felcsillant a szeme. Ez sokkal jobban hangzott, mint egyedül őrizni a mogyoróhegyet. Odasétált a kupacához, felmarkolt egy nagy adag mogyorót, és áttette Misi halmához. Mókus Misi egy pillanatig habozott, majd megértette. Boldog cincogással ő is elkezdte a saját kincsét Lilla halma felé tolni, míg a két kupac egyetlen, hatalmas, dicsőséges mogyoróheggyé nem olvadt össze a fa alatt.
A falusiak tapsoltak, a többi mókus pedig örömében csivitelve ugrált az ágakon. A csata véget ért, és béke köttetett. Mindenki segített a nagy kosárba gyűjteni a közös kincset, amit aztán elvittek Nagymama konyhájába. Hamarosan isteni illatok szálltak a házból: a pörkölt mogyoró és a sülő tészta édes, meleg párája bejárta az egész falut.
Amikor elkészült a hatalmas tepsi mogyorós sütemény, Nagypapa levágta az első, legnagyobb szeletet, és egy tányérkára tette. De nem Lillának adta, hanem letette a nagy tölgyfa tövébe.
Pár perccel később Mókus Misi és családja már ott is termett, és jóízűen majszolták a nekik szánt finomságot. Lilla a Nagypapa mellett állva a saját süteményét ette, és nézte a vidám mókusokat. A szíve tele volt melegséggel. Rájött, hogy a közös lakoma és a barátság sokkal, de sokkal több örömet ad, mint bármilyen egyedül aratott győzelem.
Attól a naptól fogva Lilla és Mókus Misi a legjobb barátok lettek. És a faluban még sokáig mesélték a nagy mogyorócsata történetét, ami megtanította mindenkinek, hogy a győzelem édes ugyan, de a megosztott finomság és a barátság mindennél édesebb.
