Réges-régen, egy aprócska falu szélén, ahol a fák koronái az égig értek, és a patakok ezüstös szalagként futottak a kövek között, élt egy kislány, akit Linának hívtak. Lina nem akármilyen kislány volt. Szemei, akár a nyári ég, mindig csillogtak a kíváncsiságtól, és szíve olyan bátor volt, mint egy oroszláné, még ha a testét csak egy törékeny pillangó is mozgatta. Imádta a titkokat, a rejtélyeket, és gyakran elmerült a falut ölelő erdő csendjében, ahol minden fa, minden virág mesélt neki valami újat.
Egy borongós, párás őszi délutánon Lina éppen a kedvenc tisztásán ücsörgött, és a felhőket bámulta, amikor észrevett valami különöset. A távoli hegyek felől, ahol az erdő sűrűsödött, nem csupán a megszokott köd gomolygott. Ez a köd más volt. Mintha egy hatalmas, ezüstös fátyol úszna a levegőben, megfoghatatlanul és hívogatóan. Lina szíve nagyot dobbant. Tudta, hogy ez nem egyszerű köd. Ez egy titokzatos fátyol, ami valami csodát rejt. Bátorsága felülkerekedett minden óvatosságán, és elindult a köd felé.
Ahogy belépett a sűrű, gyöngyházfényű fátyolba, a világ megváltozott. A fák eltűntek, a föld a lába alatt mintha elolvadt volna, és egy lebegő, mesébe illő vár tárult elé. Ez volt a Tündérvár! Tornyai csillogtak, ablakai szivárványszínekben pompáztak, és a falait áttetsző kristályok díszítették. De Lina azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. A vár fényei, amiknek ragyogóan kellett volna tündökölniük, halványodni kezdtek. Mintha egy láthatatlan kéz lassan eloltaná a csillagokat, a Tündérvár színei is fakulni kezdtek, és egy mély, szomorú csend telepedett a levegőbe.
Lina aggódva lépdelt a vár lebegő, virágokkal szegélyezett útján, amikor egy aprócska, harangszavú hang szólalt meg mellette. „Jaj, jajj, jaj! Már megint egy embergyerek! De most nincs időm civakodni, nagy baj van!”
Lina felnézett, és egy tündért látott, aki apró, áttetsző szárnyain lebegett. Haja, akár az aranyfény, szemei, mint két csillogó ékkő. „Én Pille vagyok – mondta a tündér, hangja valóban olyan volt, mint egy apró harangjáték. – És te ki vagy, kislány? Mi szél hozott ide, a Tündérvárba, ahol már a fény is elhagy minket?”
Lina elmesélte, hogyan találta meg a fátylat, és hogy látja, a vár fényei halványodnak. Pille szomorúan bólintott. „Igazad van, Lina. A Tündérvár szíve, a Fénykristály, gyengül. Évszázadok óta táplálja a várat fénnyel és élettel, de most valamiért elapad az ereje. Ha kialszik, a Tündérvár örökre eltűnik a világból, és vele együtt minden tündér, manó és egyszarvú is.”
„De miért gyengül?” – kérdezte Lina. Pille elmagyarázta, hogy a Fénykristályt egy ősi dallam tartotta ébren, egy altatódal, amit a tündérek énekeltek a vár születésekor. De az emberek elfelejtették a dallamot, és a tündérek is, ahogy a világ egyre zajosabb lett. „Talán Morgó, a toronyőr manó tudja a dallam egy részét – mondta Pille. – Ő a legöregebb a várban, de olyan zsémbes, hogy nehéz belőle szót kicsikarni.”
Elindultak a legmagasabb torony felé, ahol Morgó, a zsémbes öreg manó élt. A manó valóban olyan volt, amilyennek Pille leírta. Hosszú, ősz szakálla a földet söpörte, morcos tekintete átszegte a látogatókat, és egy hatalmas kulcscsomó csörömpölt az övén. „Mit akartok megint? Nincs időm csevegésre, a tornyot kell őriznem! Nem látjátok, hogy már alig látok a sötétben?” – dühöngött Morgó, a hangja mély volt és karcos.
Lina azonban nem ijedt meg. Bátor szívvel elmondta Morgónak, hogy miért jöttek, és hogy a Fénykristály megmentéséhez szükségük van az ősi dallamra. Morgó először csak morgott, majd a bajuszát pödrögetve elgondolkodott. „Dallam, dallam… Persze, hogy tudom! De minek az nektek? Már senki sem hisz a régi mesékben, és senki sem énekel. Én is csak azért emlékszem rá, mert annyit hallgattam, míg a tündérek el nem felejtették!” A manó végül elismerte, hogy ismeri a dallam első sorát, de a többit elfelejtette. „Egy tündérkönny, egy emberi szív tisztasága és egy egyszarvú érintése kell ahhoz, hogy a Fénykristály újra ébredjen, és a dallam is teljes legyen” – mondta Morgó, majd egy apró, csillogó kristályt nyújtott át Linának. „Ez egy tündérkönny. Vidd magaddal, hátha segít.”
„Egy egyszarvú érintése? De hol találunk egyszarvút?” – kérdezte Lina. Pille szeme felcsillant. „Harmatcsillag! Ő a vár őrzője, a Fénykristály lelkének tükre. Ha ő is gyengül, akkor nagy a baj. Ő tudja, hogyan juthatunk el a kristályhoz, és talán az ő érintése ébreszti fel a dallamot a szívedben.”
Elindultak a vár legrejtettebb, legvirágosabb kertjébe, ahol a legendák szerint Harmatcsillag, a hófehér egyszarvú pihent. A kert is fakulóban volt, a virágok lehajtották fejüket, és a szökőkutak alig csobogtak. Egy hatalmas, ezüstös fűzfa alatt feküdt Harmatcsillag, a csillogó szarva már alig pislákolt. Szeméből szomorúság sugárzott.
Lina óvatosan közelített. Tudta, hogy az egyszarvúak csak a tiszta szívűekhez engedik közel magukat. „Harmatcsillag – suttogta Lina. – Kérlek, segíts nekünk! A Fénykristály haldoklik, és vele együtt a Tündérvár is.” Az egyszarvú lassan felemelte a fejét, és mélyen Lina szemébe nézett. A kislányban nem volt félelem, csak tiszta, határtalan jóság és elszántság. Harmatcsillag lassan felállt, és a szarvát Lina homlokához érintette. Abban a pillanatban Lina szívében felcsendült egy dallam, egy olyan ősi, gyönyörű ének, ami mintha az idő kezdete óta ott rejtőzött volna benne. Morgó első sora tökéletesen beleolvadt ebbe a dallamba.
„Ez az! Ez a Fénykristály altatódala!” – kiáltott fel Pille örömében. „Harmatcsillag, kérlek, vigyél minket a Fénykristályhoz!”
Harmatcsillag intett a fejével, és máris indultak. A vár legmélyebb, legtitkosabb kamrájába vezette őket, egy olyan helyre, ahol a falak is kristályból voltak, és a levegőben érezni lehetett a mágia erejét. A kamra közepén egy hatalmas, pulzáló kristály állt, de a fénye már csak alig pislákolt, mint egy utolsó gyertyafény. A Fénykristály volt az.
Lina tudta, hogy most jött el a pillanat. Mély levegőt vett, és énekelni kezdett. Hangja tiszta volt és lágy, mint a hajnali harmat, mégis erős, mint a szél. Az ősi dallam, amit Harmatcsillag ébresztett fel a szívében, betöltötte a kamrát. Pille aprócska tündérhangon csatlakozott hozzá, és még Morgó is elmorzsolt egy könnycseppet, és alig hallhatóan dúdolni kezdte az első sort.
Ahogy Lina énekelt, a tündérkönny, amit Morgó adott neki, elkezdett fényleni a kezében, majd elolvadt, és a Fénykristályba áramlott. A kristály halvány fénye erősödni kezdett, először csak pislákolt, majd egyre fényesebben ragyogott. A kamra falai megteltek szivárványszínekkel, a levegő megtelt élettel és melegséggel. A Fénykristály lüktetni kezdett, és minden egyes lüktetéssel a Tündérvár halványuló fényei visszatértek, erősebben, mint valaha.
Lina énekelt, míg ereje engedte, és amikor az utolsó hang is elhalt, a Tündérvár újra teljes pompájában ragyogott. A virágok kinyíltak, a szökőkutak újra csobogtak, és a levegő megtelt a tündérek boldog nevetésével. Harmatcsillag szarva újra csillogott, és Morgó arcán is egy halvány mosoly jelent meg.
Lina megölelte Pillét, és megköszönte Harmatcsillagnak. Morgó is elmorzsolt egy „Köszönöm, kislány!”-t, ami nála a legnagyobb dicséretnek számított. A ködfátyol lassan eloszlott, és Lina visszatért a saját világába, de már nem volt ugyanaz a kislány. Szívében ott élt az ősi dallam, és tudta, hogy a bátorság, a tiszta szív és a remény ereje képes csodákat tenni, még a legmélyebb sötétségben is. Megtanulta, hogy a fény sosem alszik ki teljesen, amíg van, aki hisz benne, és van, aki meri felébreszteni a szívével.
