Viki egy szép őszi napon épp a nagymamájához indult. Egyedül sétált az erdőszélen, gondolatai messze jártak. Azt gondolta, milyen jó lenne, ha lenne valami különleges képessége, valami, amit csak ő tud, valami titkos kincs, ami mindenre gyógyír. Ahogy így mélázott, egy ismeretlen ösvényre tévedt, ami olyan volt, mintha ezüstszálakkal szőtték volna. A fák levelei nem zöldelltek, hanem ezüstösen csillogtak, és minden egyes levél, minden pocsolya, sőt még az ég is, mintha ezer apró tükör lett volna. Viki belépett a Tükörerdőbe.
Ahogy egyre beljebb haladt, a fák törzse is olyan sima és fényes lett, mint a polírozott üveg. Viki ijedten nézett körül. A saját tükörképét látta mindenütt, de nemcsak azt! Néha egy-egy levélen mintha a félelem villant volna fel a szemében, máskor a kíváncsiság csillogása. Furcsa, gondolta, mintha az erdő a gondolatait, érzéseit tükrözné vissza.
Egyszer csak egy hatalmas, sűrű bozót állta el az útját. Túl magas volt, hogy átlásson rajta, túl tüskés, hogy átmásszon rajta. Viki megijedt. „Mi lesz most?” – súgta, és a tükröződő fák mintha visszhangozni kezdték volna a félelmét. A levelek élesebbnek, a fák sötétebbnek tűntek. De ekkor, a bozót mögül, egy apró, aranyos sörényű oroszlán bukkant elő. Nem volt nagyobb, mint egy nagyobbacska macska, de a tekintete tele volt hévvel.
„Ne félj, Viki!” – mondta az oroszlán, és a hangja olyan volt, mint a friss tavaszi szél. „Én vagyok Bátorság, a kis oroszlánszív! Látom, elakadtál. Gyerünk, próbáld meg!”
Viki meglepődött. „De hogyan? Ez a bozót átjárhatatlan!”
„Semmi sem átjárhatatlan, ha van benned egy kis bátorság!” – felelte Bátorság, és felemelte a mancsát. „Nézd csak, ez a bozót csupán a félelmeidből nőtt ekkorára. Ha nem félsz, máris kisebbnek tűnik.” Ezzel nekilódult, és bár a tüskék megkarcolták a sörényét, elszántan utat tört magának. Viki elgondolkozott. Igaza van! Valóban, ahogy Bátorság nekilódult, a bozót mintha kicsit ritkábbá vált volna. Összeszedte minden bátorságát, és követte az apró oroszlánt. Néhány perc múlva már a bozót másik oldalán álltak. Viki szíve dobogott az izgalomtól, de már nem félelemtől, hanem a diadal örömétől.
„Köszönöm, Bátorság!” – mondta Viki, és megsimogatta az oroszlán sörényét. Bátorság büszkén dörgölőzött hozzá. „Mindig számíthatsz rám, ha szükséged van egy kis lökésre!”
Ahogy tovább haladtak, egy kis tisztásra értek, ahol egy árva, törött szárnyú madárka feküdt a földön. Viki szíve összeszorult. A kis madárka fájdalmasan csipogott, és a tükörerdő fái mintha a madárka szomorúságát visszhangozták volna. Viki legszívesebben elsírta volna magát. Miért van ennyi fájdalom a világban?
Ekkor a tisztás közepén, mintha a levegőből szőtték volna, egy fénylő alak jelent meg. Lágyan ragyogott, mint a hajnali nap, és olyan melegség áradt belőle, mintha ezer ölelés lett volna. „Ne szomorkodj, Viki!” – szólalt meg a fénylény, a hangja olyan volt, mint a csobogó patak. „Én vagyok Jóság, a fénylény. Látom, a szíved tele van együttérzéssel.”
„De mit tehetnék?” – kérdezte Viki. „A madárka fáj, és én tehetetlen vagyok.”
„A legnagyobb segítség a szeretet és a gondoskodás” – mondta Jóság. „Néha egy apró cselekedet is csodákra képes.” A fénylény lágyan megérintette a madárka törött szárnyát. Nem gyógyította meg azonnal, de a madárka azonnal megnyugodott, mintha a fájdalma enyhült volna. Viki is érezte a melegséget, és hirtelen eszébe jutott, hogy a táskájában van egy kis selyemkendője és néhány morzsa. Óvatosan felvette a madárkát, betakarta a kendővel, és adott neki enni. Jóság sugárzóan mosolygott.
„Látod, Viki? A kedvesség ereje határtalan. A madárka most biztonságban érzi magát, és ez a legfontosabb. A gyógyulás idővel jön el.”
Viki boldogan simogatta a madárkát. „Köszönöm, Jóság! Eszembe juttattad, milyen jó érzés segíteni.”
A háromfős csapat – Viki, Bátorság és Jóság – tovább indult. Az erdő egyre szebbnek tűnt, a tükröződések tisztábbak, világosabbak voltak. De nemsokára egy széles, gyors folyóhoz értek. Híd nem volt, és a víz túl sebes volt az átkeléshez. Viki sóhajtott. „Most mi lesz? Soha nem jutunk át!”
Bátorság már ugrálva kereste a legkeskenyebb pontot, Jóság pedig a vízben úszó faleveleknek segített partra sodródni. De a folyó nem akart engedni. Viki egyre türelmetlenebb lett. „Ez reménytelen!” – kiáltotta. „A nagymamám biztosan aggódik már!”
Ekkor egy lassan mozgó árnyék jelent meg a folyóparton. Egy hatalmas, öreg teknős volt, akinek a páncélja olyan volt, mint a folyóban lévő kavicsok, és a szeme tele volt ősi bölcsességgel. „Siess lassan, Viki!” – mondta a teknős, a hangja mély és nyugodt volt, mint a folyó morajlása. „Én vagyok Türelem, a teknős. Látom, elvesztetted a türelmedet.”
„De hát miért kellene türelmesnek lennem? Ez a folyó nem mozdul!” – panaszkodott Viki.
„Mindennek eljön az ideje” – felelte Türelem. „A folyó sem maradhat örökké ilyen. Figyeld a vizet, figyeld a köveket. A megoldás ott van, csak meg kell várni.”
Viki eleinte toporzékolt volna, de Türelem nyugodt jelenléte és szavai lassan megnyugtatták. Leült a folyópartra, és figyelni kezdte a vizet. Bátorság is leült mellé, és Jóság is melengette őket a fényével. Perceken át, aztán hosszabb ideig csak ültek. És ekkor, ahogy Viki egyre nyugodtabb lett, észrevett valamit. A folyó közepén, a víz alatt, hatalmas kövek voltak, amik apály idején kilátszottak. Ha várnak egy kicsit, a vízszint lassan csökkenni kezd, és a kövekre lépkedve átjuthatnak.
„Nézzétek!” – kiáltotta Viki. „Ott vannak a kövek! Át tudunk menni rajtuk, ha a víz apadni kezd!”
Türelem bólintott. „Pontosan, Viki. A türelem nem tétlenség, hanem okos várakozás. Segít meglátni a rejtett utakat.”
És valóban, néhány további türelmes perc múlva a vízszint annyit apadt, hogy a köveken biztonságosan átlépkedhettek a folyó túlsó partjára. Viki szíve tele volt hálával. Bátorság segített neki átugrani a nagyobb rések felett, Jóság pedig lágyan ragyogott, biztosítva, hogy minden lépésük tiszta legyen. Türelem pedig utolsóként, bölcsen lépkedett át, mintha az egész folyó az ő hatalmában állt volna.
A folyón túl az erdő már nem volt tükörerdő. A fák levelei zöldelltek, a madarak daloltak, és Viki felismerte az utat. Nem kellett sok idő, és már a nagymamája házának kéménye is látszott a fák között.
„Hazaértem!” – kiáltotta Viki boldogan.
Megfordult, hogy megköszönje a társainak, de Bátorság, Jóság és Türelem már nem voltak ott. Csak a fák suttogása hallatszott, és a nap meleg sugara simogatta az arcát. Viki elszomorodott, de aztán eszébe jutott, amit az erdő tükrei mutattak. A félelem, a szomorúság, a türelmetlenség mind az ő érzései voltak. És a bátorság, a jóság, a türelem is. Mindig is benne laktak, csak eddig nem tudta, hogyan hívja elő őket.
A nagymamája házához érve Viki már nem érezte magát elveszettnek vagy különleges képességek nélkül. Érezte, hogy a legnagyobb kincs, amit keresett, nem valami külső dolog, hanem mindvégig benne lakott. A saját bátorsága, ami segített neki átjutni az akadályokon. A jósága, ami megmutatta neki, hogyan segítsen másokon. És a türelme, ami képessé tette őt arra, hogy várjon, és meglássa a megoldást.
Viki belépett a nagymamája meleg otthonába, és egy nagy öleléssel köszöntötte őt. Tudta, hogy bár a Tükörerdő messze van, a benne rejlő kincsek mindig vele maradnak, hogy segítsék őt az élet útján. És ez a tudás sokkal többet ért, mint bármilyen arany vagy drágakő.
