Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de még az Üveghegyen is túl, élt egyszer egy királyi család egy gyönyörű, zöldellő völgyben fekvő birodalomban. A király, bölcs és igazságos uralkodó volt, a királyné pedig olyan kedves, mint a tavaszi szellő. De a legnagyobb kincsük, a szemük fénye, egyetlen gyermekük volt, Anna hercegnő. Anna nem a messze földön híres szépségével tűnt ki, bár arca olyan volt, mint a hajnali harmatcsepp, hanem a szívével. A szíve, mondták sokan, aranyból van, és nem is tévedtek.
Anna hercegnő minden reggel, amint a nap első sugarai áttörtek a palota ablakán, talpon volt. Nem a legfinomabb selyemruháit vette fel azonnal, hanem egy egyszerűbb vászonruhát, és máris indult, hogy valakinek örömet szerezzen. A palota falai között és a falu utcáin egyaránt ismerték lágy lépteit és mosolygós arcát.
Ha a palota kertésze elcsigázottan görnyedt a virágágyások fölött, Anna odalépett hozzá, és megkérdezte: „Jó reggelt, Mester! Miben segíthetek? Talán meglocsolhatom a rózsákat?” És a kertész, akinek a háta már fájt a sok hajolgatástól, boldogan engedte, hogy a hercegnő finom kezével öntözze a legszebb virágokat. Anna nem csak locsolt, hanem beszélgetett is, megkérdezte, hogy van a kertész családja, és a szívből jövő érdeklődés többet ért, mint bármilyen fizetség.
Az istállófiúk, akik a királyi lovakat gondoskodóan ápolták, szintén jól ismerték Annát. A hercegnő gyakran vitt nekik friss almát vagy sárgarépát, és sosem felejtette el megdicsérni a lovak fényes szőrét. „Milyen szépek a paripák! Biztosan sokat dolgoztok értük” – mondta, és a fiúk büszkén húzták ki magukat, mert tudták, hogy a hercegnő szívből jövő szavai őszinték.
A palota falain kívül, a falu szegényebb házaihoz is eljutott Anna jósága. Gyakran sütött a szakácsokkal együtt mézeskalácsot vagy gyümölcsös pitét, amit aztán személyesen vitt el a beteg öregeknek, vagy az árván maradt gyermekeknek. Egyik nap egy nénihez látogatott, aki már annyira gyenge volt, hogy a tűzre sem tudott fát rakni. Anna azonnal segített, begyújtotta a tüzet, majd leült mellé, és mesélt neki a királyi kert legszebb virágairól, amíg a néni arca fel nem derült.
A falu gyermekei, akik a sárban játszottak, imádták Annát. Tudták, hogy a hercegnő mindig meghallgatja őket, ha valami bajuk van, és mindig van nála egy kedves szó vagy egy apró ajándék. Anna sosem nézte le a szegényeket, sosem éreztette velük, hogy ő más, mint ők. Mindenkiben a jót látta, és mindenkihez volt egy kedves szava, egy segítő keze.
A Király és a Királyné büszkék voltak leányukra. Látták, hogy Anna szíve tiszta, és jósága nem csak a családi nevelés eredménye, hanem a lelkéből fakadó, őszinte szeretet. „Aranyszívű a mi Annánk” – mondta gyakran a Királyné, és a Király csak bólogatott, mert tudta, hogy ez az igazság.
Azonban egy napon, a napok egyre forróbbá váltak, és az égbolton egyre kevesebb felhő úszott. A tavaszi eső elmaradt, a nyári záporok sem jöttek. A folyók medre egyre keskenyebbé vált, a patakok elapadtak, és a kutak vize egyre mélyebbre süllyedt. Szárazság sújtotta a vidéket. A fák levelei sárgultak, majd lehullottak, a fű kiégett, és a föld repedezett, mint egy öreg ember ráncos arca.
A falusiak aggodalma egyre nőtt. A termés tönkrement, az állatok szomjaztak. A palotában is nagy volt a gond. A Király rendeleteket adott ki a víztakarékosságról, a katonákat is kiküldte, hogy új forrásokat keressenek, de hiába. A Királyné imádkozott, napestig térdelt a kápolnában, de az ég továbbra is kék maradt, egyetlen esőcseppet sem küldött.
Anna hercegnő szíve megszakadt a látványtól. Hiába próbált segíteni apró jóságokkal, hiába vitt vizet a szomjas állatoknak, hiába próbálta vígasztalni a kétségbeesett embereket. A vizeshordók hamar kiürültek, és a szavak nem pótolták a vizet. Anna érezte, hogy ezúttal valami nagyobbra van szükség, valami olyanra, ami felülmúlja az emberi erőfeszítéseket.
Egy este, amikor a nap már lebukott a horizonton, és a falu csendben, reménytelenül aludt, Anna nem tudott nyugodni. Fáradtan, de elszántan felkereste a Falu Öregjét. Az Öreg, akinek a haja már hófehér volt, és a szeme sokat látott, a kunyhója előtt ült, és a csillagos eget nézte.
„Öregem” – szólalt meg Anna halk hangon. „Nem bírja a szívem látni a népünk szenvedését. Nincs valami, amit tehetnénk? Valami régi titok, valami elfeledett tudás?”
Az Öreg lassan felnézett, ráncos arcán mély gondolatok tükröződtek. „Ó, hercegnő” – mondta mély hangján. „A legendák mesélnek egy elfeledett forrásról, mely mélyen a hegyek gyomrában rejtőzik. Azt mondják, csak a legtisztább szívű ember találhatja meg, és csak az nyithatja meg, akinek a szíve annyira tiszta és önzetlen, hogy nem önmagáért, hanem mindenkiért dobog.”
Anna szíve hevesen vert. „Hol van az a forrás? Mutassa meg az utat, Öregem! Elmegyek, és megkeresem!”
Az Öreg megrázta a fejét. „Az utat nem mutathatom meg, hercegnő. Az út magától fog vezetni, ha a szíved elég erős. De figyelmeztetlek: az út nehéz és próbákkal teli. Sokaknak nem sikerült.”
Anna nem tétovázott. Másnap hajnalban, mielőtt a nap felkelt volna, egy kis batyuval a kezében elindult a hegyek felé. Senkinek sem szólt, csak a szíve hívta, és a népéért érzett szeretet hajtotta. A száraz, köves úton lépkedett, a tüskés bokrok tépték a ruháját, a forró szél égette az arcát. De Anna nem érezte a fáradtságot, csak a reményt, hogy megtalálja a forrást.
Napokig vándorolt, éhezett és szomjazott, de a lelke rendíthetetlen maradt. Végül, egy eldugott völgyben, ahol a fák is már csak csupasz ágaikat meresztették az ég felé, rátalált egy régi, mohos kőre. A kő alatt a föld kiszáradt, repedezett volt, de Anna érezte, hogy itt van valami. Letérdelt, és a tenyerét a porba fektette. Szívében egyetlen gondolat élt: „Bárcsak lenne víz! Bárcsak segíthetnék a népemen!”
És ekkor, a csoda megtörtént. Először csak egy apró, nedves folt jelent meg a repedezett földön. Aztán egyetlen csöpp víz gurult ki a kő alól, majd még egy, és még egy. A cseppek patakká nőttek, a patak pedig egyre erősebb, tisztább vízsugárrá változott. A víz aranylóan csillogott a hajnali fényben, mintha folyékony napfény ömlött volna a földre. A száraz föld azonnal magába szívta a nedvességet, és ahol a víz elhaladt, ott azonnal friss, zöld fű sarjadt, a fák levelei kibomlottak, és a kiszáradt virágok újra kinyíltak.
Anna könnyezve nézte a csodát. Nem magáért, hanem a népéért. A szeretet, ami a szívében égett, arannyá változtatta a világot körülötte. A forrás vize nem csak a földet táplálta, hanem a lelkeket is. Az aranyló víz lefolyt a völgybe, patakká, majd folyóvá duzzadt, és hamarosan elérte a falut.
Amikor a falusiak meglátták a hegyek felől érkező, aranylóan csillogó víztömeget, először nem hittek a szemüknek. Aztán örömtől kiáltva rohantak a folyóhoz, és a Király és a Királyné is odasietett. Látták, hogy a víz nemcsak tiszta, hanem valami különleges, életteli ragyogás is van benne. És ott állt Anna, a folyóparton, fáradtan, de boldogan, arca sápadt volt, de szeme fényesen ragyogott.
A Király azonnal megértette, mi történt. Megölelte lányát, és elmondta: „A te aranyszíved hozta vissza az életet a birodalomba, édes Annám! A te önzetlen szereteted nyitotta meg a forrást, melyet az idők feledésbe merítettek.”
A forrást elnevezték „Anna Aranyszíve Forrásának”, és a birodalom soha többé nem szenvedett vízhiánytól. A föld újra termékeny lett, a fák gyümölcsökkel teltek meg, és az emberek szíve is megtelt hálával és örömmel. Anna hercegnő továbbra is segített apró jóságokkal, de most már tudták, hogy az ő szíve a legnagyobb kincs, ami aranyozza be az egész világot. Mert a valódi gazdagság nem az aranyban rejlik, hanem a jóságban, a szeretetben és az önzetlenségben, ami képes a legnagyobb csodákat is véghezvinni.
