Kolos, a tiszta szívű fiú, hajlamos volt azt hinni magáról, hogy a balszerencse árnyéka kíséri. Ha sütött a nap, biztosan rácsorgott egy galamb a fejére; ha épp a legfinomabb süteményt akarta megkóstolni, az biztosan leesett a földre. Mégis, Kolos sosem keseredett el igazán, a mosoly sosem tűnt el az arcáról. Hitt abban, hogy a rossz után mindig jön valami jó, csak észre kell venni.
Egy nap, miközben a padláson porosodó nagyszülői emlékek között kutatott, egy régi, megfakult, de különös térképre bukkant. Nem volt ez akármilyen térkép! A szélei fodrosak voltak, a tintája hol halványodott, hol élénkebb színeket öltött, mintha saját akarata lenne. A címe alig volt olvasható, de Kolos kibetűzte: „Csiribí térkép, a csintalan útmutató”. A fiú szívét megdobogtatta a kincskeresés gondolata. Lehet, hogy ez a térkép hozza el a rég várt szerencséjét? A fő jelölés, egy nagy, piros X, egy távoli, ismeretlen sziget közepén pompázott.
A térkép első útmutatása így szólt: „Ahol a leghangosabb kacaj lakik, ott kezdődik a titok!” Kolos hátára kapta a tarisznyáját, belepakolt egy kis elemózsiát, és elindult. Hamarosan egy tisztásra ért, ahol egy csoport mókus épp diót dobált egymásnak, hatalmas csiviteléssel és kacagással. A térkép eközben furcsán remegett Kolos kezében, és a következő jelzés egy fa odvára mutatott. Kolos benyúlt, és egy fényes, de teljesen értéktelen gombot talált. Kissé csalódottan, de mégis mosolyogva gondolta: „Sebaj, a mókusok legalább jól szórakoztak!”
Ahogy továbbhaladt, a térkép egyre furcsább utakra vezette. Egy rejtett ösvényen haladva, melyről a térkép azt állította, hogy „a szél suttogja a titkokat”, Kolos egy hatalmas, öreg tölgyfa alá ért. Ott egy furcsa látvány fogadta. Egy hatalmas, zöld kalapban feszítő, borostás, de rendkívül esetlen kalóz próbált egy ásóval lyukat ásni a földbe. Mögötte egy papagáj ült a vállán, élénk zöld tollazattal és egy szemtelenül csillogó tekintettel. Ez volt Pipogya kapitány, a balkezes kalóz, és Pityu, a szemtelen papagáj.
Pipogya kapitány éppen egy hatalmas csattanással esett hanyatt, miután az ásója megcsúszott egy gyökérzeten. Pityu a vállán röhögött, és így kiáltott: „Kapitány! Kincs! Egy nagy kupac sár!”
Kolos odalépett. „Jó napot kívánok! Segíthetek?”
Pipogya kapitány felült, és morcosan nézett Kolosra. „Mit keresel itt, te kis taknyos? Ez az én területem! Én keresem a Nagy Kincset!”
„Én is kincset keresek” – mondta Kolos, és megmutatta Csiribí térképet. A térkép eközben izgatottan vibrált, mintha örülne a társaságnak.
Pipogya kapitány elkerekedett szemmel nézte a térképet. „Hohó! Ez nem az a térkép, ami a legendákban szerepel? A Csintalan Útmutató? Azt mondják, csak a legkevésbé szerencsések kezébe kerül, hogy aztán még jobban megtréfálja őket!”
Pityu megerősítette: „És a kapitány pont ilyen! Balszerencsés, mint egy lyukas vödör!”
Pipogya kapitány a papagájra förmedt: „Hallgass el, te tollas csőrű! Nos, fiú, ha már itt vagy, és neked is van egy ilyen tréfás térképed, talán összeállhatnánk. Két balszerencsés talán csinál egy szerencsét!”
Kolosnak tetszett az ötlet. Így hát hármasban indultak tovább. Csiribí térkép következő utasítása így szólt: „Ahol a víz énekel, ott rejtőzik a csillogó titok!”
Eljutottak egy csobogó patakhoz. A térkép egy nagy, lapos kőre mutatott. Pipogya kapitány lelkesen, de ügyetlenül próbálta elmozdítani a követ. Megcsúszott a vizes füvön, beleesett a patakba, és egy nagy fröccsenéssel úszott ki a partra, a kalapja ferdén állt a fején.
„Kincs! Kincs! Egy vizes kalóz!” – rikácsolta Pityu, és majd’ lefordult a kapitány válláról a nevetéstől. Kolos is elmosolyodott, de segített a kapitánynak felállni. A kő alatt egy apró, csillogó kavicsot találtak. „Hát ez nem arany” – mondta Pipogya morcosan.
A térkép azonban tovább vezette őket. „Ahol a legmagasabb fa árnyéka a leghosszabb, ott van a következő nyom!” Eljutottak egy hatalmas, vén fához, melynek árnyéka a délutáni napfényben hosszúra nyúlt. A térkép a fa gyökerei közé mutatott. Pipogya kapitány ismét ásni kezdett, de az ásója egy rejtett gyökérbe akadt, és a lendület magával rántotta. Fejjel előre beleesett egy sáros pocsolyába, ami a fa tövében gyűlt össze.
„Kincs! Kincs! Egy sáros kapitány, aki mélyebben van a földben, mint a kincs!” – gúnyolódott Pityu, és a nevetéstől majdnem megfulladt. Kolos ismét segített Pipogyának felkelni. A pocsolya alján egy régi, rozsdás kanalat találtak. „Még mindig nem arany” – sóhajtott a kapitány.
A nap lassan lemenőben volt, és a fiúk, meg a kalóz egyre fáradtabbak lettek. A térkép azonban nem adta fel a tréfálkozást. „Ahol a legédesebb illat száll, ott vár a meglepetés!” – mutatta a következő jelzés. Egy mézeskalács házikóra gondoltak, vagy legalábbis egy virágos rétre. Ehelyett egy ódon, rothadó gyümölcsökkel teli komposzthalomhoz értek, ahol a meglepetés egy csapat dongó volt, akik azonnal támadásba lendültek, amint a kapitány megpróbált közelebb menni. Pipogya fejvesztve menekült, kalapja a földön maradt, és Pityu a vállán sikoltozott: „Kincs! Kincs! Egy kapitány, aki méz helyett dongókat talált!”
Kolos eközben a térképre nézett, ami most már szinte táncolt a kezében, a tintája pedig egyre élénkebb színekben pompázott. Rájött, hogy Csiribí térkép nem aranyat vagy gyémántot ígér, hanem valami egészen mást. Ez a térkép a jókedv és a kaland útja volt.
Az utolsó jelzés így szólt: „Ahol a szív a legmelegebb, ott rejtőzik az igazi kincs.”
A három kincskereső, Pipogya kapitány, Pityu és Kolos, eljutottak egy csendes, eldugott tisztásra, ahol egy virágokkal teli rét terült el. A nap épp lebukott a horizonton, aranyszínűre festve az eget. Kolos leült a fűbe, Pipogya kapitány mellette, Pityu pedig a kapitány válláról a fiú térdére repült. A térkép eközben lassan elhalványult, a tintája teljesen eltűnt, és a papír üresen maradt.
„Hát itt vagyunk” – morogta Pipogya, aki már nem is volt annyira morcos, mint reggel. „Üres kézzel. Még egy rozsdás kanál sincs.”
Pityu, a szemtelen papagáj most meglepően csendes volt.
Kolos körbenézett. A lemenő nap sugarai aranyosan csillogtak a fák lombjain, a virágok illata betöltötte a levegőt, és mellette ült két új barátja. Egy kalóz, aki a morcossága ellenére segítőkész volt, és egy papagáj, aki a gúnyolódásai mögött vicces és hűséges társ volt. Eszébe jutott a sok kacagás, a kalandok, a közös nevetések, még akkor is, ha Pipogya éppen egy pocsolyába esett.
„Dehogy vagyunk üres kézzel, Kapitány!” – mondta Kolos, és szélesen elmosolyodott. „Nézzen csak körül! Nézzen ránk! Az igazi kincs nem arany és gyémánt! Az igazi kincs a jókedv, a közös nevetés, és az, hogy együtt vagyunk! Ez a térkép nem aranyhoz vezetett, hanem barátokhoz és kalandokhoz!”
Pipogya kapitány ránézett Kolosra, aztán Pityura, aki most meleg tekintettel nézett rá. Először csak egy apró mosoly jelent meg a kapitány arcán, majd egyre szélesebb lett. „Hát, fiú, talán igazad van. Soha nem nevettem még ennyit egy kincskeresésen, még akkor sem, ha a zsákmányom csak sár és egy rozsdás kanál volt.”
Pityu, a szemtelen papagáj is megszólalt, de most a hangja tele volt melegséggel: „Kincs! Kincs! A barátság a legnagyobb kincs!”
Kolos rájött, hogy a szerencse nem abban rejlik, hogy aranyat találunk, hanem abban, hogy észrevesszük a szépséget a világban, a jóságot az emberekben, és értékeljük a barátok társaságát. A balszerencséjének hitt események valójában mind ehhez a csodálatos kalandhoz vezettek. És onnantól kezdve Kolos soha többé nem hitte, hogy peches. Sőt, tudta, hogy ő a legszerencsésebb fiú a világon, akinek van egy kalóz barátja, egy szemtelen papagája, és egy emlékezetes kalandja, ami megmutatta neki, hol is rejtőzik az igazi kincs.
