Nani és Olivér, a két elválaszthatatlan barát, imádták a tengert. Nani, a göndör fürtű, énekes kedvű kislány, mindig magával vitt egy apró kagylót, amelybe ha belefújt, dallamos hangot adott ki. Olivér, a bátor és éles eszű fiúcska, sosem indult el a tengerre iránytűje és egy kis, faragott fahajó nélkül. Egy napsütéses délelőtt, miközben a part mentén játszadoztak, egy különösen hívogató hullám ragadta magával őket. Nevetve kapaszkodtak egymásba, de a hullám erősebb volt, mint gondolták, és mire észbe kaptak, egy ismeretlen, parányi szigeten találták magukat.
A sziget gyönyörű volt: pálmafák ringatóztak, hófehér homok borította a partot, és a tenger a legkülönfélébb kékeszöld árnyalatokban pompázott. Nani azonnal elkezdett énekelni egy vidám dalt, Olivér pedig felmérte a terepet. Ám hamar feltűnt nekik valami furcsa. Az időjárás pillanatok alatt változott. Egyik percben lágy szell simogatta az arcukat, a következőben már orkán erejű szél tépte a fákat, majd megint csend lett, mintha mi sem történt volna.
„Ez aztán a szeszélyes időjárás!” – kiáltotta Olivér, miközben a fejéről lerepülő sapka után kapott. Nani nevetve bólogatott, de a szemében aggodalom tükröződött. „Hogyan jutunk haza, ha a szelek így csintalankodnak?”
Ahogy teltek a napok, a gyerekek egyre jobban megismerték a sziget titkát. Két különös szél lakott itt, akik mintha saját akarattal rendelkeznének. Ott volt Bóra, a déli szél, aki erős és makacs volt. Amikor jókedve volt, lágyan fújt, és segített a felhőknek utat találni, de ha valami nem tetszett neki, dühösen süvöltött, és hatalmas hullámokat korbácsolt. Aztán ott volt Mistral, a csintalan északi szél, aki sosem tudott egy helyben maradni. Hol a homokot kavarta fel játékosan, hol Nani haját borzolta össze, hol pedig Olivér fahajóját rángatta a vízen. Mistral imádta a huncutságokat, de néha túlzásba vitte, és az apró csínytevésekből hamar nagy kalamajka kerekedett.
A gyerekek hamar rájöttek, hogy a szelek hangulata irányítja a szigetet. A hajósok messziről elkerülték ezt a helyet, mert sosem tudhatták, mikor csap le rájuk egy hirtelen vihar, vagy mikor áll el teljesen a szél, otthagyva őket a nyílt vízen. Nani és Olivér próbáltak jelezni a távoli hajóknak, de a szelek hol ellökdösték a füstöt, hol pedig elvitték a hangjukat. Csalódottak voltak, de nem adták fel.
„Valamit tennünk kell!” – mondta Nani egy este, miközben a hullámok morajlását hallgatták. „A szeleknek meg kell tanulniuk békében élni egymással, különben soha senki nem juthat biztonságban el ide, vagy innen el.”
Olivér elgondolkodott. „De hogyan tanítunk meg szeleket bármire is? Nincsenek fülük, hogy halljanak, és nincsenek szájuk, hogy beszéljenek.”
„De éreznek!” – válaszolta Nani, és a szívére tette a kezét. „Érzik a hangulatunkat, a félelmünket, és talán a szeretetünket is. És hallják a zenét! Emlékszel, hogy a kagylóm dallama néha megnyugtatja még a viharos szelet is?”
Másnap reggel Nani elővette a kagylóját, és elkezdett énekelni. Egy lágy, ringatózó dallam volt, olyan, mint egy altató. Először Bóra, a déli szél, csak morcosan fújt, mintha azt mondaná: „Ezt hallgassam? Nekem dolgom van!” Mistral pedig, a csintalan északi, megpróbálta elvinni Nani hangját, de a kislány kitartott. Olivér is csatlakozott hozzá. Nem énekelt, de ritmusosan tapsolt, és a partra sodródott ágakból egy apró dobot készített.
A gyerekek napokon át énekeltek és ritmusoztak. Néha elkeseredtek, mert a szelek mintha meg sem hallották volna őket. Bóra olykor dühösen süvöltött, és felborzolta Nani haját, Mistral pedig nevetve kapta fel Olivér dobot, és elvitte a tengerre. De ők nem adták fel. Nani énekelt a türelemről, a békéről, és arról, hogy milyen jó együtt dolgozni. Olivér pedig a ritmusával mutatta meg, milyen szép, ha mindenki egy ütemre mozog.
Lassan, nagyon lassan, a szelek viselkedése megváltozott. Először csak Bóra ereje enyhült. A dühös fújások helyett mély sóhajok hallatszottak tőle, mintha elgondolkodna a dalon. Aztán Mistral is abbahagyta a huncutságokat. Érdeklődve figyelte Nani énekét, és mintha megpróbálta volna utánozni a ritmust. Eleinte ügyetlenül fújt, hol gyorsabban, hol lassabban, de a gyerekek türelemmel igazították. „Lassabban, Mistral, lassabban! Mint a hullámok, amik lassan érnek partot!” – mondta Nani. „Erősebben, Bóra, de ne dühösen! Csak annyira, hogy a vitorlák megteljenek!” – tette hozzá Olivér.
Egy reggel csodálatos dolog történt. Amikor Nani énekelni kezdett, és Olivér dobolt, Bóra és Mistral is egy ritmusra kezdett fújni. Bóra erejével, de lágyan tolta a levegőt, Mistral pedig játékosan, de egyenletesen terelgette. A pálmafák lágyan ringatóztak, a hullámok nyugodtan csapkodtak a parton, és a tengerfelszín sima volt, mint egy tükör. A szelek megtanultak együtt táncolni, együtt lélegezni, Nani dala és Olivér ritmusa szerint.
Nem sokkal ezután egy hajó jelent meg a horizonton. A kapitány, aki jól ismerte a sziget hírét, meglepődve látta, hogy a szelek most békésen fújnak, és biztonságos utat biztosítanak. A hajó könnyedén kikötött, és Nani és Olivér boldogan szálltak fel rá. Mielőtt elindultak volna, Nani utoljára megfújta a kagylóját, és egy búcsúdalt énekelt. A szelek, Bóra és Mistral, mintha megköszönték volna a dalt, lágyan fújtak, és segítettek a hajónak elindulni.
A gyerekek hazatértek, de sosem felejtették el a szeszélyes szelek szigetét. A sziget pedig azóta is békésen pihent a tengeren, mert Bóra és Mistral megtanulták, hogy az együttműködés és a harmónia sokkal szebb és hasznosabb, mint a csintalankodás és a veszekedés. A hajósok pedig azóta is hálásan emlékeznek Nani és Olivér türelmére és dalára, amely megváltoztatta a szelek szívét. Mert a legvadabb erőket is meg lehet szelídíteni kedvességgel, türelemmel és egy szívből jövő dallal.
