Volt egyszer, hol nem volt, egy aprócska városban, ahol mindenki ismerte Ferkót, a ciklámen színű szandált. Ferkó nem volt ám egy közönséges lábbeli; minden nap valami izgalmas kalandba keveredett. Egy hűvös nyári reggelen, amikor a napocska még csak bátortalanul bújt ki a puha felhők mögül, Ferkó elhatározta, hogy ma száguldani fog!
„Ma megmutatom mindenkinek, hogy egy szandál is lehet igazi hős!” – gondolta magában Ferkó, és izgatottan topogni kezdett a járdán. De mivel Ferkó a tökéletes száguldásra vágyott, úgy döntött, hogy segítséget kér legjobb barátjától, Nyuszikától. Nyuszika, a puha, fekete-fehér csíkos fülekkel büszkélkedő kisnyúl, már reggel óta vidáman ugrált a közeli réten.
„Nyuszika! Nyuszika!” – kiáltotta Ferkó lelkesen, amilyen hangosan csak tudott. – „Segíts nekem, hogy én legyek a leggyorsabb szandál az egész városban!”
Nyuszika kíváncsian fordította felé hosszú füleit. „Hogy gondolod ezt, Ferkó? Én sokkal nagyobb vagyok nálad, nem is férnél a hátamra, de azért szívesen segítek!” – válaszolta barátságosan.
Ferkó büszkén megpöckölte a szandálja sarkát. „Ha összefogunk, és megfejtjük a száguldás titkát, senki sem állíthat meg minket!” – jelentette ki határozottan.
Nyuszika egy pillanatig elgondolkodott, majd hirtelen felkiáltott: „Megvan! Ferkó, ahhoz, hogy igazán gyors legyél, meg kell tanulnod ugrani! A lassú szandálok csak a földön csúsznak-másznak, de az igazi száguldók a levegőben repülnek!”
Ferkó lelkesen rábólintott, hiszen ez volt élete első komoly edzése. Figyelte Nyuszika csodálatos ugrásait, és rájött, hogy ha ő is elengedné magát, talán ő is képes lenne hasonlóra.
Egész nap szorgalmasan gyakorolták a száguldást és az ugrást. Eleinte Ferkónak nem igazán ment. Első ugrásánál a réten csak egy apró gödörbe pottyantak, ami Ferkó vékony talpát meg is zsibbasztotta egy kicsit. A szandál olyan hirtelen suhant át a levegőn, hogy az összes közeli állat odagyűlt, hogy megnézze, mi történik.
„Nézzétek csak!” – kiáltotta Ferkó büszkén, mintha legalábbis a Holdra repült volna. – „Itt a száguldó szandál! Szinte szárnyaltam!”
A hír Ferkó ugrásáról futótűzként terjedt el a városban, és a gyerekek hamarosan mind a rét szélére sereglettek.
„Nézzétek, nézzétek! Mekkora ugrás volt!” – kiabálta Kati, a játékos kiskutya, aki éppen arra sétált.
„Ügyes vagy, Ferkó! Te vagy a szandálok királya!” – tette hozzá Nyuszika, és egy újabb magas ugrással bizonyította saját tehetségét.
A nap végén, ahogy a nap lenyugodott, Ferkó és Nyuszika leültek pihenni egy öreg tölgyfa alá. Ferkó, barátja bíztatásának köszönhetően, nemcsak egy száguldó szandálnak, hanem egy igazi hősnek érezte magát. Mindketten jóízűen nevettek a nap vicces pillanatain, és boldogan gondoltak a közös kalandra.
Így vált Ferkó, a ciklámen színű szandál legendává a városban. Mindenki megtanulta, hogy nem az a fontos, hogy milyen gyorsan száguldunk, hanem az, hogy milyen örömmel és barátsággal vágunk bele a közös kalandokba.
Estére az egész város tudta: a száguldás néha csak egy ugrásnyira van, és egy kis baráti támogatás éppen elég ahhoz, hogy a legmerészebb álmunk is valóra váljon.
