Mélyen a föld alatt, ahol a napfény sosem éri el a sziklák gyomrát, terül el a Kristálybányák csodálatos, rejtett világa. Itt, a föld mélyén, nem a Nap, hanem az Elhamvadó Parázs szolgáltatta a fényt: egy ősrégi, évezredek óta pislákoló csoda, mely meleget és vibráló világosságot árasztott szét a zegzugos járatokban. Ennek a Parázsnak a fénye olyan erővel ragyogott, hogy a bányák falait borító kristályok is életre keltek tőle. Szivárvány színekben pompáztak, hol smaragd zölden, hol rubin vörösen, hol ametiszt lilán tündökölve, táncoló fényfoltokat vetve a törpék szorgos, de vidám mindennapjaira. A Kristálybányákban éltek a törpék, akiknek szakállát a kristálypor ezüstösre festette, és akiknek szívét a Parázs melege töltötte meg dallal és nevetéssel. Boldogan éltek, énekeltek munka közben, és esténként a Parázs legendájáról meséltek, mely szerint amíg az ég, addig a remény is él a föld alatt.
Ám egy borús, vagy inkább sötét napon – mert a föld alatt minden nap azzá vált – a Parázs fénye megfakult, majd egy utolsó, halvány pislákolás után teljesen el is aludt. A Kristálybányákra sötétség borult, olyan áthatolhatatlan, nyomasztó sötétség, amit a törpék sosem tapasztaltak. A kristályok elvesztették ragyogásukat, élettelen, hideg kövekké váltak. A folyosók árnyékba burkolóztak, és a törpék szívébe először költözött be a félelem. A dalok elnémultak, a nevetés elült, és a bányák csendje fenyegetővé, ijesztővé vált. A megszokott utak ismeretlenné váltak, a barátságos barlangok félelmetes üregekké.
Ebben a sötét órában érkezett el Lili tündér a törpékhez. Lili aprócska volt, mint egy harmatcsepp a pókfonálon, szárnyai áttetszőek, mint a legvékonyabb jég, de szíve olyan tiszta és bátor, mint a legfényesebb, érintetlen kristály. Ő volt az egyetlen, aki még tisztán emlékezett a régi fényre, a Parázs melegére, és nem nyugodott bele a sötétségbe. Látva a törpék kétségbeesését, a szemükben tükröződő elkeseredést, elhatározta, hogy visszaszerzi az Elhamvadó Parazsat, bármilyen nehéz is legyen az út.
– Nem maradhatunk tétlenül! – kiáltotta Lili aprócska, mégis csengő hangján, mely valahogy áthatolt a barlangot betöltő csenden. – Vissza kell szereznünk a Parazsat! A fény nélkül a lelkünk is elalszik!
A törpék tanácstalanul néztek egymásra, arcukon az aggodalom mély árnyékával. Ki merészkedne a koromsötétbe, ahol a legendák szerint szellemek és árnyékok leselkednek minden lépésnél? Ki lenne elég bátor, hogy szembeszálljon a láthatatlan veszélyekkel?
Ekkor lépett elő Bront, a törpe kovács. Hatalmas karjai voltak, melyekkel a legkeményebb fémet is formálta, szakálla bozontos volt, mint egy öreg fenyő, és szemei, bár most aggódva pislogtak, mégis elszántságot tükröztek. Kezében a jól ismert, nehéz pörölyét szorongatta, mely eddig csak a kohóban kapott szerepet. – Én jövök! A kovácsok sosem hátrálnak meg a kihívások elől, különösen, ha a fényről van szó, ami a mi munkánkhoz is elengedhetetlen! A pörölyöm utat tör a sötétben, ha kell!
Bront mellé sietett Panka, a törpe gyógyító. Panka apróbb volt Brontnál, de tekintete bölcsességet és nyugalmat árasztott, mint egy csendes erdei tó. Kezei, melyekkel a legfinomabb gyógynövényeket is összegyűjtötte, most remegtek a hidegben, de hangja határozott volt. Kosarában a legfontosabb gyógyfüvek lapultak, és egy apró, pislákoló mécses, melyet a régi időkből mentett meg, és melynek lángja most a legfényesebb pont volt a barlangban. – És én is! Ahol betegség van, ott gyógyítóra is szükség van, és a sötétség a lélek legmélyebb betegsége. Talán a gyógyfüveim segíthetnek az úton, elűzhetik a félelmet, vagy legalábbis a lelkünket melegíthetik a hidegben.
Lili örömmel nézett rájuk. Tudta, hogy együtt, e két hűséges szívvel, bármilyen akadályt leküzdhetnek. Együtt indultak hát el, Lili, a tündér, Bront, a kovács, és Panka, a gyógyító, a sötétbe vezető úton, hogy visszahozzák a fényt a Kristálybányákba.
Az út mélyen a föld alá vezetett, olyan járatokon keresztül, melyek eddig mindig ragyogtak, most azonban fekete szájukkal tátongtak, mintha valami hatalmas szörny nyelte volna el a fényt. A kristályok, melyek eddig szivárvány színekben pompáztak, most élettelen, szürke kövekként meredeztek, hidegen és üresen. A törpék óvatosan lépkedtek, Bront elől haladt, kezében nehéz pörölyével, mely most nem acélt formált, hanem utat mutatott a tapintható sötétben. Panka mögötte lépkedett, kosarában gyógyfüvekkel és az apró, pislákoló mécsessel, melynek halvány lángja táncoló árnyékokat vetett a falra. Lili a levegőben lebegett előttük, apró fénygömböt tartva, mely alig világított, de mégis reményt adott, egy aprócska fénypontot a végtelen sötétben.
Ahogy egyre mélyebbre hatoltak, a levegő hidegebbé és nehezebbé vált, mintha maga a sötétség sűrűsödött volna meg körülöttük. Furcsa hangok szűrődtek be a sötétből: suttogások, suhanások, távoli cseppek koppanása, melyek mintha léptekké váltak volna, mintha valami láthatatlan lény leselkedne rájuk minden sarkon.
– Mi lehet ez a furcsa zörej? – kérdezte Bront, markában megszorítva pörölyét, mely most nem a dicső munkát, hanem a védelmet szolgálta. – Mintha a falak is suttognának ellenünk.
– A legendák szerint a ködből született lények, a kópék szeretnek játszadozni a sötétben, különösen, ha az emberek félnek – suttogta Panka, miközben egy marék szárított kakukkfüvet szórt a mécses lángjára, hogy elűzze a rossz szellemeket és a félelmet. A kakukkfű illata pillanatokra megtörte a dohos levegő egyhangúságát, és egy kis nyugalmat hozott.
És valóban, nem sokkal később egy furcsa, gomolygó árnyék jelent meg előttük, mintha a sötétség maga öltött volna alakot. Nem volt semmi konkrét formája, csak egy sűrű, szürke ködfolt, melynek közepén két csillogó, kópé szem villant. Ez volt Ködpöfögő, a kópé szellemlény, aki imádta a sötétséget és a zavart, és a Parázs kihunyása óta a bányák vitathatatlan ura lett.
– Hova, hova, kis fénybogarak? – susogta Ködpöfögő, hangja mintha a falakról visszhangzott volna, megtévesztően hol innen, hol onnan érkezett. – Nincs itt semmi látnivaló, csak a sötétség örök birodalma, ahol a félelem uralkodik!
Ködpöfögő nem volt gonosz, csak pajkos és iszonyúan magányos. Imádta megtréfálni azokat, akik a sötétbe merészkedtek, és a Parázs eltűnése óta még jobban élvezte a hatalmát, hiszen most már tényleg ő volt a sötétség ura, akitől mindenki félt. Először csak suttogott és árnyékokat vetett, melyek szörnyekké nőttek a falakon, majd egyre merészebbé vált. Utakat torzított el, falakat mozgatott a szemük előtt, és rémisztő illúziókat teremtett. Egyszer egy hatalmas kőgörgeteget gurított eléjük, melyről azt hitték, elzárja az utat, máskor a járatokat olyan szűkké tette, hogy alig fértek el, és a klausztrofóbia kezdte eluralkodni rajtuk. Aztán hirtelen mélységes szakadékokat teremtett a semmiből, vagy a földet tette ingoványossá a lábuk alatt.
Lili bátorsága azonban nem ingott meg. – Mi nem hátrálunk meg! – kiáltotta, apró termete ellenére is hatalmas elszántsággal. – A fényre van szükségünk, és visszaszerezzük!
Bront előhúzott egy kisebb vésőt és a pörölyét, és nekiesett a „kőgörgetegnek”, ami Ködpöfögő trükkje volt, és persze csak illúzió. Átütötte, és mögötte feltárult a továbbvezető út. – Ez csak egy ködtrükk volt! – morogta, de hangjában már nem volt félelem, csak elszántság. – De a mi eltökéltségünk valóságos, és a pörölyöm nem ismeri a félelmet!
Panka pedig a gyógyfüveiből készített kenőcsöt kent a szemük alá, ami segített nekik tisztábban látni a ködben, és átlátni Ködpöfögő legrafináltabb illúzióin is. – A szívünkben lévő fény erősebb, mint bármilyen árnyék – mondta Panka, miközben a mécses lángja meg-megrebbent a gyógyfű illatától, mely elűzte a rossz gondolatokat.
Ködpöfögő dühös lett, hogy trükkjei nem hatnak. Még sosem találkozott ilyen kitartó utazókkal. Megpróbálta elválasztani őket. Vastag ködfalakat emelt Bront és Panka közé, Lili pedig a levegőben lebegve próbált utat találni. A suttogások felerősödtek, kétségeket ültetve el a szívükbe: „Soha nem találjátok meg… Egyedül vagytok… Fel kell adnotok…”
– Ne féljetek! – kiáltotta Lili, apró fénygömbje erősebben pislákolt a kezében. – Hallom a hangotokat! Tartsunk össze!
Bront a pörölyével ütött a falra, Panka pedig énekelni kezdett egy régi törpe dalt, mely a reményről és az összetartásról szólt. A hangok áthatoltak a ködön, és Lili vezette őket, apró fénygömbjével a kezében, míg újra egymásra nem találtak. A közös kiáltások és dalok elűzték a kétségeket, és a ködfalak is eloszlottak.
Ködpöfögő egyre jobban meglepődött. Ezek a lények nem csak, hogy nem féltek, hanem még erősebbek lettek a kihívásoktól. A kópé szellem először érezte magát egy kicsit magányosnak és csalódottnak. A játéka elvesztette a varázsát, ha a játékosok nem félnek, és a sötétség sem volt már olyan érdekes, ha nincs senki, akit megijeszthetne benne.
Végül egy hatalmas, üres barlangba értek, melynek közepén egy alig pislákoló, halványvörös pont látszott. Az Elhamvadó Parázs volt az, de ereje szinte teljesen elenyészett, csak egy utolsó, gyenge szívverésként lüktetett a föld mélyén. Mellette, egy szikla mögött megbújva, ott ült Ködpöfögő, és szomorúan nézte a Parazsat. A ködfolt most kisebb volt, halványabb, mintha ő is elvesztette volna erejét a fény hiányában.
– Te csináltad ezt? – kérdezte tőle Lili, hangjában szomorúság, nem vád. – Te vettél el tőlünk mindent?
Ködpöfögő megrázta gomolygó fejét. – Nem! Én csak szeretem a sötétet. Amikor elaludt, akkor lettem igazán erős, és akkor éreztem magam fontosnak. De most… most már unalmas. Nincs senki, akit megtréfálhatnék, mert mindenki fél, vagy elmegy. És a sötétben még a tréfa sem olyan vicces.
Panka odalépett hozzá. – Tudod, Ködpöfögő, a fény nem csak a játékot teszi lehetővé, hanem a nevetést és az örömöt is. A sötétben az ember elfelejti, milyen jó együtt lenni, milyen jó látni egymás arcát, és milyen jó, ha nem kell félni.
Bront pedig, a maga nyers módján, de mégis kedvesen, felajánlotta: – Ha segíted, hogy visszahozzuk a fényt, akkor a Kristálybányákban újra lesznek nevető törpék, akiket tréfálhatsz. Csak most már ne ijeszd halálra őket, mert akkor megint eltűnnek a nevetések!
Ködpöfögő meglepődött. Senki sem beszélt még vele így. Mindig csak elkerülték, vagy féltek tőle. Megérezte a törpék és Lili őszinte szándékát, a szívükben égő meleg fénysugarat.
– Segítek – mondta halkan, hangja most már nem volt visszhangzó és ijesztő, hanem inkább bizonytalan. – De hogyan? A Parázs hideg, mint a tél szíve, és az én ködöm csak tovább oltaná.
Lili a Parázs elé térdelt, és apró kezeit a halványan parázsló szikrák fölé tartotta. A szívében lévő remény és szeretet, a tiszta, tündérfény áramlott át rajta, és egy apró, csillogó sugár tört elő belőle, mely beleolvadt a Parázsba, mintha egy éhes láng nyelte volna el.
Panka elővett egy marék különleges gyógynövényt, melyet a föld legmélyebb pontjain gyűjtött, és melyekről azt tartották, hogy magukba szívták a Földanya melegét és életerejét. Óvatosan a Parázsra szórta őket, miközben egy ősi dalt énekelt, mely a gyógyításról és az újjászületésről szólt, és melynek dallama betöltötte a barlangot. A gyógynövények illata édesen szállt fel, és a Parázs körül a levegő melegebbé vált.
Bront pedig, a maga erejével, a pörölyét a Parázs körüli sziklába ütötte, melyből tiszta kristálypor hullott rá, mint apró, fénylő csillagok. – A föld ereje is itt van! – morogta, miközben a pörölye minden ütésével a törpék munkájának, verejtékének és kitartásának erejét adta hozzá. – A mi munkánk, a mi életünk is a fény része!
És ekkor csoda történt. Lili reménye és tiszta lelke, Panka bölcsessége és gyógyító ereje, valamint Bront ereje és kitartása egyesült. A Parázs lassan, de biztosan újra éledezni kezdett. Először csak egy apró lángocska, majd egyre nagyobb, melegebb fénysugár tört elő belőle. A barlang megtelt fénnyel és meleggel, és a Parázs újra teljes erejével ragyogott, mint egy apró nap a föld gyomrában. A kristályok újra szikrázni kezdtek, és a barlang falai meleg, hívogató fénnyel teltek meg.
A Parázs fénye elindult a járatokon keresztül, visszatérve a Kristálybányákba. A törpék, akik a sötétben, reménytelenül várakoztak, először csak egy halvány pislákolást láttak a távolban, majd egyre erősebb, meleg fényt, mely elűzte az árnyékokat, és visszahozta a színeket a kristályokba. Örömtől és megkönnyebbüléstől hangos kiáltásokkal fogadták Liliéket, akik a fényben úszva érkeztek meg. A kristályok újra ragyogni kezdtek, élénk színekben pompáztak, és a bányákban ismét felcsendült a dal és a nevetés.
Ködpöfögő, aki most már nem volt olyan magányos, Liliékkel tartott. A Parázs fénye enyhébbé tette őt, és bár továbbra is szeretett tréfálni, már nem ijesztgette a törpéket, hanem inkább vicces alakzatokat öltött, melyeken a gyerekek mulathattak, és örömmel kergetőzhettek vele. A kópé szellem rájött, hogy a nevetés és a játék sokkal szórakoztatóbb a fényben, mint a magányos ijesztgetés a sötétben.
Lili, Bront és Panka hősként tértek haza. Nem csak a fényt hozták vissza, hanem a reményt és a hitet is, hogy együtt, összefogva, bármilyen sötétséget és nehézséget le lehet győzni. A bátorságuk, az eltökéltségük és az, hogy nem adták fel, példát mutatott minden törpének.
Az Elhamvadó Parázs újra táplálta a föld alatti fények szívét, és a Kristálybányák boldogabban ragyogtak, mint valaha. És minden törpe, minden tündér és még Ködpöfögő is megtanulta, hogy bármilyen sötét is az út, bármilyen nagy is a félelem, a fény, ami a szívünkben ég – a bátorság, az összefogás, a szeretet és a remény – mindig hazatalál. Mert a legmélyebb sötétségben is ott lakozik az a parányi szikra, melyet ha táplálunk, képes elűzni minden árnyékot, és utat mutatni a fény felé.
