Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de mégis itt a szomszédban, egy kedves kis házikóban élt egy Misi nevű kisfiú. Misinek pedig volt egy kutyusa, akit Borinak hívtak. Bori egy aprócska, tarka bundájú kiskutya volt, nagy, kíváncsi szemekkel és egy mindig csóváló farokkal. A szíve azonban annál hatalmasabb volt, tele szeretettel Misi iránt, és tele elszántsággal, ha valami a fejébe vett. Egyetlen dolog volt a világon, amit Bori nagyon-nagyon nem szeretett: a mennydörgés. Mikor az égből jött a mély, morajló hang, Bori azonnal Misi ölébe bújt, remegő testtel, füleit leszorítva, és csak halkan vonyított a félelemtől.
Misi mindennél jobban szerette Borit. Órákig el tudtak játszani a kertben, kergetőztek, labdáztak, és persze Misi mindig eldobta Bori kedvenc játékát: egy puha, élénkpiros labdácskát, aminek egy kis bojt is volt a tetején. Bori imádta a bojtos labdát. Ez volt a legféltettebb kincse, a társa a hancúrozásban, a vigasztalója a szomorú pillanatokban. Misi mindig ügyelt rá, hogy a labda biztonságban legyen, de a természet néha felülírja a legóvatosabb terveket is.
Egy délután, mikor a nyár a legszebb arcát mutatta, hirtelen megváltozott az égbolt. A napfényes kék helyét sötétszürke felhők vették át, és a távolból halk, majd egyre erősödő morajlás hallatszott. Bori azonnal megérezte a bajt. Fülei felálltak, majd leszorultak, ahogy az első, tompa dörgés átszelte a levegőt. Misi éppen a kertben játszott Borival, a bojtos labda éppen a kezében volt, készen az eldobásra.
– Gyere, Bori, rohanjunk be! – kiáltotta Misi, de már késő volt. A szél hirtelen feltámadt, erősen megrázta a fákat, és mintha egy láthatatlan óriás fújt volna, hatalmas porfelhőt kavart. A mennydörgés ekkor már olyan erővel dörgött, hogy az egész ház beleremegett. Bori felsikoltott, és Misihez szaladt, de a szél – a hirtelen támadt, szilaj szél – kicsavarta a bojtos labdát Misi kezéből. Az apró, piros játékszer felkapaszkodott a szél hátán, mint egy apró, piros léghajó, és pillanatok alatt eltűnt a távolban, a szürke felhők felé.
Bori remegve bújt Misi lábai közé, de ahogy a szemeivel követte a labdát, valami megváltozott a tekintetében. A félelem még ott volt, de mellette egy új érzés is ébredt: az elszántság. A bojtos labda! A kedvenc játék! Nem veszítheti el! Misi megpróbálta megnyugtatni, simogatta, de Bori szíve már a labda után dobogott. Felnézett Misire, mintha azt mondaná: „El kell mennem érte!” Misi értette, de a vihar csak erősödött. „Nem mehetsz, Bori, túl veszélyes!” – mondta, és felemelte a kiskutyát, hogy bevigye a házba. De Bori, amint letette, azonnal megindult a kapu felé.
A kiskutya apró lábai szaporán kapkodták a levegőt. A szél még mindig fújt, de már nem olyan vadul, mint az imént. A mennydörgés is elhalkult egy kicsit, de még mindig morajlott a távolban. Bori szíve hevesen dobogott, nem csak a futástól, hanem a félelemtől is. De a bojtos labda képe, ahogy elszállt, erőt adott neki. „Vissza kell szereznem!” – gondolta.
Ahogy az utcán poroszkált, hirtelen egy ismerős hangot hallott. „Na, nézd csak, ki merészkedik ki ilyenkor!” – nyávogta egy jellegzetes hang. Ott ült a szomszéd kerítésén Cirmos, a macska. Cirmos egy hatalmas, fekete-fehér kandúr volt, aki általában magasról nézte le a kutyákat, különösen a kicsiket. Most azonban a szemeiben mintha egy csipetnyi aggodalom, vagy legalábbis meglepetés villant volna.
– Hová rohansz ilyen viharban, te kis bolond? – kérdezte Cirmos, a bajsza rebbenve. – Nem félsz? A mennydörgés még messze van, de jön, jön ám! Én már be is bújtam volna a sarokba, ha a ti bundátok lenne rajtam.
Bori megállt, és felnézett Cirmosra. – A labdám! – vonyította halkan. – Elvitte a szél! Vissza kell szereznem!
Cirmos hunyorított. – A labdád, mi? Hát, ez aztán nagy baj. Láttam ám, amerre ment. Arra, abba az irányba – mondta, és a mancsával bizonytalanul legyintett a távolba. – De ez messze van, és az erdő széléig is eljuthatott. Oda meg már nem merészkednék. Túl sok az ismeretlen szag. De te… te tényleg elindultál érte? Hát, ha már itt tartunk, a bátorság néha a legkisebbek szívében lakozik. Vigyázz magadra, kiskutya!
Bori elképedve hallgatta Cirmost. A macska, aki sosem szólt hozzá ilyen kedvesen! Ez a kis bátorító szó melegség öntötte el a szívét. Továbbment, a szél még mindig a fák ágait táncoltatta. A levegő nedves volt, és a felhők között még mindig ott lapult a mennydörgés fenyegetése. Ahogy beljebb ért a fák közé, a fények árnyékosabbá váltak, és a földön lévő levelek susogása, a faágak recsegése ijesztőnek tűnt. Bori megint érezte a félelmet, ahogy a kis szíve a torkában dobogott. De eszébe jutott Cirmos szava: „a bátorság néha a legkisebbek szívében lakozik.”
Hirtelen egy lágy fuvallat simogatta meg a bundáját. Nem az a szilaj szél volt, ami elvitte a labdáját, hanem egy kedves, barátságos szellő. Mintha suttogna a fülébe. „Ne félj, kis Bori! Én vagyok Szellő, a jólelkű szél. Én nem viszek el semmit, én segítek. Látom, miért jöttél. A bojtos labdád után. Erős a szíved, Bori. Látom a benned lakozó bátorságot. Ne a mennydörgésre figyelj, hanem a szívedre. Az megmutatja az utat.”
Bori körbenézett, de senkit sem látott. Csak a fák lombjai rezdültek, mintha Szellő velük beszélgetne. A puha fuvallat mintha finoman tolta volna előre, egy bizonyos irányba. Bori bízott Szellőben. A félelem még ott volt, egy apró csomóként a gyomrában, de most már nem bénította meg. Szellő szavai megnyugtatták, és erőt adtak neki. Megtanult bízni valaki másban, de főleg önmagában. A labda utáni vágya, és az a kis szikra, amit Cirmos és Szellő ébresztett benne, vezette előre.
Ahogy haladt, egyre mélyebbre jutott az erdő szélén. És ekkor, egy bokor alatt, megpillantotta! Ott volt! A piros bojtos labda, kissé sárosan, de épségben, egy elhajló ág alatt. Bori boldogan ugrott oda hozzá. Megragadta a szájával, és a szíve ujjongott. Sikerült! Sikerült visszaszereznie! A mennydörgés ekkor egy utolsót dörgött, de Bori már csak rámosolygott. Nem félt már tőle. Tudta, hogy a félelem jöhet és mehet, de a bátorság, az igazi bátorság, az ott lakozik a szívében.
A hazafelé vezető út sokkal könnyebbnek tűnt. A szél még mindig fújt, de most már mintha hazatolta volna. A nap is kibújt a felhők mögül, és aranyló fénnyel simogatta a tájat. Misi már a kapuban állt, aggódó arccal. Amikor meglátta Borit, a bojtos labdával a szájában, az arca felderült, és örömtől sugárzó tekintettel szaladt elébe.
– Bori! Megtaláltad! – kiáltotta Misi, és szorosan magához ölelte a kiskutyát. – Te vagy a legbátrabb kiskutya a világon!
Bori boldogan nyalta meg Misi arcát. Tudta, hogy Misinek igaza van. Nem azért volt bátor, mert nem félt a mennydörgéstől – hiszen egy kicsit még mindig félt –, hanem azért, mert a félelme ellenére is elindult, mert a szíve ereje vezette. Megtanulta, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a szív ereje, ami segít szembenézni a félelmeinkkel, és elérni, amit szeretnénk. És attól a naptól fogva, Bori már nem csak egy kiskutya volt, hanem Bori, a bátor kiskutya, akinek a szíve erősebb volt minden viharnál.
