A dombok ölelésében, ahol a fű zöldebb, mint bárhol máshol, és a patak vize kristálytisztán csörgedezett, élt egy fiú. Bálintnak hívták, és pásztorfiú volt a javából. Nem volt nála nagyobb legény a környéken, ha arról volt szó, hogy a nyájat terelje, vagy éppen egy eltévedt bárányt keressen a sűrű erdő szélén. Hűséges társa, Bodza, a juhkutya, mindig a nyomában járt, bozontos farkát csóválva, éber szemmel figyelve a juhokat. Bálint szíve tiszta volt, mint a forrásvíz, és gyakran ült a dombtetőn, furulyázott magának, a madaraknak, meg a szélnek, ami meséket súgott a fülébe a távoli tájakról. Furulyája azonban csak egyszerű nádfurulya volt, melynek hangja szép, de semmi különös varázserővel nem bírt.
Egy napon, amikor a nap már lemenőben volt, és az ég narancs-lila színekben pompázott, Bálint egy eltévedt báránykát keresett a sűrű erdőben. Bodza elől szaladt, a szimatát követve. Ahogy egy tisztásra értek, ahol a holdfény ezüstös csíkot rajzolt a fák közé, Bálint megpillantott egy különös lényt. Egy aprócska, csillogó ruhás tündér ült egy mohos kő tetején, és keservesen sírdogált. Szárnyai, melyek száz színben játszottak volna, most ernyedten lógtak, és arcát apró könnycseppek mosták. Bodza halk vakkantással jelezte, hogy ő is látja a furcsa jelenséget, de Bálint egy kézmozdulattal csitította.
– Mi bánt, kedves tündér? – kérdezte Bálint halkan, nehogy megijessze a törékeny lényt. – Talán segíthetek?
A tündér, akit Hanga tündérnek hívtak, felnézett, és csillogó szemeivel Bálintra pillantott. – Ó, jóságos pásztorfiú! Elvesztettem a varázspálcám, és nélküle nem tudok visszajutni a Tündérdombra! Ráadásul a szívem is olyan nehéz, mint egy kő, mert a tündérvilágban is sok a viszály, a harag, és a szívek egyre keményebbé válnak.
Bálintnak nem kellett több. Elindult, és alaposan átkutatta a tisztást, a bokrokat, a fűszálakat. Bodza is segített, szaglászott a földön, és hamarosan, egy borostyánnal benőtt fa tövében, meg is találta a tündér apró, csillogó pálcáját. Hanga tündér örömében felkiáltott, és boldogan vette át a varázseszközt.
– Hálám örökké üldözni fog, Bálint! – mondta a tündér, és szárnyai újra ezer színben pompáztak. – Látom, milyen tiszta a szíved, és milyen segítőkész vagy. Ezért cserébe én is adok neked valamit. – Elővett egy különös, fényesen csillogó furulyát, melynek anyaga olyan volt, mint a holdfénybe mártott ezüst. – Ez a Csodatévő Furulya. Nem csupán gyönyörű dallamokat játszik, hanem képes a szíveket megjavítani. Ahol harag, szomorúság vagy viszály dúl, ott a hangja békét és megértést hoz. De vigyázz, Bálint! A legnagyobb varázslat nem a furulyában rejlik, hanem abban, ahogyan használod. Csak akkor működik igazán, ha előbb meghallgatod egymást, a másik fájdalmát, örömét, vágyait. Csak akkor tudja a furulya a szíveket újra összehangolni, ha a te szíved is nyitott, és figyel.
Bálint ámulva vette át a furulyát. A hideg fém azonnal felmelegedett a kezében, és mintha apró dallamok rejtőztek volna benne. Hanga tündér még egyszer mosolygott, aztán egy szempillantás alatt felszállt, és eltűnt a csillagos ég felé. Bálint és Bodza még sokáig néztek utána, aztán lassú léptekkel hazaindultak, a Csodatévő Furulya pedig ott pihent Bálint zsebében.
Másnap reggel Bálint alig várta, hogy kipróbálja az ajándékot. A dombtetőn ült, és óvatosan ajkához emelte a furulyát. A hangja olyan tiszta és édes volt, mint a méz, és olyan lágy, mint a selyem. A madarak elhallgattak, a juhok békésen legeltek, és még Bodza is lefeküdt mellé, csukott szemmel hallgatva a dallamot. Bár a zene gyönyörű volt, Bálint nem érezte, hogy bármilyen szívet megjavított volna. A furulya egyszerűen csak szépen szólt.
A faluban azonban sok volt a gond. Pista bácsi, a pék, és Juli néni, a varrónő, már hónapok óta viszálykodtak egy elferdült kerítés miatt. Szavaik élesek voltak, mint a kés, és a szívük tele volt haraggal. Bálint elhatározta, hogy rajtuk próbálja ki a Csodatévő Furulya erejét. Odament a két ház közé, és elkezdett furulyázni. A dallam lágyan áramlott a levegőben, mint a tavaszi szellő. Pista bácsi és Juli néni is kihajoltak az ablakon, hallgatták a zenét. Először megnyugodni látszottak, de aztán Pista bácsi csak annyit morgott: – Szép, szép, de a kerítésem még mindig ferde! – és becsapta az ablakot. Juli néni pedig vállat vont, és elfordult. Bálint csalódottan tette le a furulyát. A zene nem oldotta meg a problémát.
Este, amikor a csillagok már ragyogtak az égen, Bálint újra a dombtetőre ment. A furulya súlyosnak tűnt a kezében. Elgondolkodott Hanga tündér szavain: „Csak akkor működik igazán, ha előbb meghallgatod egymást…” De hogyan? Ő csak furulyázott, nem beszélt senkivel.
Másnap Bálint elhatározta, hogy másképp csinálja. Először Pista bácsihoz ment. – Jó napot, Pista bácsi! Láttam, hogy a kerítése elferdült. Mi történt vele? – kérdezte kedvesen.
Pista bácsi, aki eddig csak morgott, most meglepődött, hogy valaki meghallgatja. Elmesélte, hogy a vihar döntötte ki a kerítést, és Juli néni nem segített neki megjavítani, sőt, még gúnyolódott is rajta. Bálint figyelmesen hallgatta, nem szólt közbe.
Aztán Juli nénihez ment. – Jó napot, Juli néni! Hallottam, hogy Pista bácsival a kerítés miatt van gondjuk. Mi a maga véleménye?
Juli néni is elmesélte a saját oldalát a történetnek. Azt mondta, hogy Pista bácsi mindig is zsémbes volt, és sosem volt hajlandó segíteni neki, amikor a tyúkjai átmentek a kerítésen. Azt hitte, Pista bácsi szándékosan haragszik rá. Bálint itt is csendben hallgatott, és megpróbálta megérteni mindkét fél fájdalmát és sérelmét.
Miután mindkettejüket meghallgatta, Bálint visszatért a két ház közé. Ezúttal azonban nem csak furulyázott. Előbb beszélt. – Pista bácsi, Juli néni! Hallgattam magukat, és megértem, miért haragszanak egymásra. Pista bácsi, maga azt hiszi, Juli néni gúnyolódik. Juli néni, maga azt hiszi, Pista bácsi zsémbes. De talán mindketten tévednek. Talán csak félreértették egymást. Pista bácsi, Juli néni segíteni akart, de félt, hogy elrontja. Juli néni, Pista bácsi nem akarta, hogy a tyúkjai átmenjenek, de nem tudta, hogyan szóljon.
A két öreg meglepődve nézett egymásra. Bálint szavai, melyek a hallott történetekből származtak, hirtelen új megvilágításba helyezték a dolgokat. A haragjuk egy pillanatra elpárolgott, és a helyét a gondolkodás vette át.
Ekkor Bálint ajkához emelte a Csodatévő Furulyát. A dallam most másképp szólt. Nem csak szép volt, hanem mélyen a lelkekbe hatolt. Olyan volt, mint egy ölelés, mint egy bocsánatkérés, mint egy híd, ami összeköti az elszakadt szíveket. Pista bácsi szemébe könny szökött, Juli néni pedig elmosolyodott. Lassan közelebb léptek egymáshoz. A kerítés még mindig ferde volt, de most már nem számított. Pista bácsi felajánlotta, hogy együtt megjavítják, Juli néni pedig felajánlotta, hogy süt friss kenyeret hozzá. A két öreg szívét a Csodatévő Furulya dallama, és Bálint értő figyelme egy pillanat alatt meggyógyította.
Ettől a naptól kezdve Bálint tudta, hogyan kell használni a Csodatévő Furulyát. Nem rohant azonnal játszani. Először mindig meghallgatta az embereket, megértette a bajukat, a szomorúságukat, a haragjuk okát. Csak azután emelte ajkához a furulyát, és a dallam, mely a hallott történetek és a saját megértésének szívéből fakadt, valóban csodákat tett. Összeveszett testvérek békültek ki, magányos öregek találtak barátokra, és a faluban lassan elült a viszály, a harag. A Csodatévő Furulya hangja, és Bálint bölcsessége békét és harmóniát hozott mindenhová.
Bálint megtanulta, hogy a legnagyobb varázslat nem a tárgyakban rejlik, hanem az emberi szívben. A furulya csak egy eszköz volt, mely felerősítette a megértés, az empátia és a szeretet erejét. A legnagyobb varázslat az volt, ha előbb meghallgatták egymást, mert csak így lehetett igazán megjavítani a szíveket. És Bodza, a hűséges juhkutya, mindig ott ült mellette, elégedetten csóválva a farkát, mert tudta, hogy gazdája most már nem csak a juhokat tereli, hanem az emberi szíveket is a béke és a szeretet ösvényére vezeti.
