Réka egy igazán figyelmes kislány volt. Nem csak úgy nézett a világra, hanem látott is mindent, ami körülötte történt. Különösen szerette a tópartot, ahol egy hatalmas, öreg szomorúfűzfa állt, ágait mélyen a vízbe lógatva. Réka órákig el tudott üldögélni a fa árnyékában, figyelve a vízen úszó leveleket, a nádasban rejtőző madarakat, és a tavi szellő susogását, ami mindig egy kicsit szomorúnak tűnt a fák között.
De az utóbbi időben a fűzfa még szomorúbbnak látszott. Levelei mattabbak voltak, ágai közül néhány elszáradt, és mintha az egész fa megrogyott volna a súlya alatt. Réka szíve összeszorult, valahányszor ránézett. Úgy érezte, a fának fáj valamije, és ő, Réka, tenni akart valamit érte.
Egy nap, miközben a fa vastag törzsének tövében ült, valami apró, de különös dologra lett figyelmes. A gyökerek között, ahol a föld kissé megsüllyedt, egy aprócska, csillogó pontot pillantott meg. Óvatosan félrekapart néhány lehullott levelet és egy marék földet. És láss csodát! Egy picinyke forrás buzgott fel a földből, kristálytiszta vízzel, ami éppen csak annyira csordogált, hogy alig lehessen észrevenni. A víz friss és hideg volt, és mintha ezüstösen csillogott volna a napfényben.
Réka lenyűgözve figyelte. Ahogy a forrás vize a fűzfa gyökerei felé csobogott, mintha egy halvány, zöldes fény ölelte volna körbe a fát. Mintha a fűzfa levelei azonnal élénkebbé váltak volna, és egy halk, békés sóhaj hallatszott volna a lombjai közül. Réka szíve örömmel telt meg.
– Nahát, nahát! Ki van itt? – hallotta hirtelen egy mély, de barátságos hangot. Réka körülnézett, de senkit sem látott. – Itt lenn, kislány, a lábadnál! – jött megint a hang.
Réka lenézett, és ott ült előtte egy hatalmas, zöld béka, óriási, kerek szemekkel. A béka nem is nézett rá, hanem a forrás vizét figyelte, elégedetten pislogva.
– Te beszélsz? – kérdezte Réka döbbenten.
– Hát persze, hogy beszélek! Én vagyok Csobban, a tó legidősebb békája. És te ki vagy, hogy megtaláltad a titkot? – kérdezte Csobban, most már Réka felé fordítva a fejét.
– Réka vagyok. Én csak… találtam ezt a forrást. A fa olyan szomorú volt, és most mintha jobban lenne! – mondta Réka izgatottan.
– Jobban is van, kislány! Ez itt a Szívforrás. A fűzfa éltető ereje. Sok-sok éve eldugult, elrejtőzött a föld alatt, és a fa lassan elhervadt nélküle. De te megtaláltad! – magyarázta Csobban, majd csobbant egy aprót a forrás vizében, mintha üdvözölné.
– Akkor most már minden rendben lesz? – kérdezte Réka reménykedve.
– Egy forrás még nem tesz tavaszt, Réka! – hallatszott egy újabb hang, ezúttal lágyan, szinte suttogva, mintha a szellő hozta volna. A fűzfa lombjai megrezdültek, és a levelek közül halvány, ezüstös fény szűrődött át. A fény lassan alakot öltött, egy kecses, áttetsző női alakot, melynek ruhája a fűzfa leveleiből, haja pedig a lecsüngő ágakból font fonatnak tűnt. Ez volt a Szomorúfűzfa Szelleme.
– Köszönöm, Réka – mondta a Szellem, hangja éppoly lágy volt, mint a patak csobogása. – Hosszú évtizedek óta vártam valakire, aki meghallja a fám sóhaját, és megtalálja a Szívforrást. A forrás újra élteti a gyökereimet, de a természet gyógyulása ennél sokkal többről szól.
– Miről? – kérdezte Réka, teljesen elvarázsolva a Szellem látványától.
– Arról, hogy a természet minden része összefonódik. Mint a gyökerek a föld alatt, vagy az ágak az ég felé. Ha egy szál elszakad, az egész hálózat meggyengül. Ez a forrás a fám szíve, de a tó a fám ereje, a levegő a fám lélegzete, a föld a fám testrésze – magyarázta a Szellem.
Csobban, a béka bólintott. – A tó vize tele van szeméttel, Réka. A part tele van eldobált flakonokkal. A levegő is néha nehéz a füsttől. A fám ereje gyengült, mert a környezete beteg volt. A Szívforrás erőt ad, de a gyógyulás csak akkor lesz teljes, ha a körülöttem lévő világ is egészséges lesz.
Réka elgondolkodott. Igazuk volt. Ő is látta a szemetet a tóparton, hallotta a messziről jövő zajokat. Korábban csak egy szomorú fát látott, de most a Szellem és Csobban szavai megnyitották a szemét az egész tóparti világra.
– Mit tehetek? – kérdezte Réka eltökélten.
A Szellem mosolygott. – Kezdd azzal, amit már elkezdtél: a figyelmeddel és a szereteteddel. Aztán jöhet a cselekvés. A legapróbb lépések is számítanak.
Réka nem vesztegette az időt. Hazaszaladt, hozott egy nagy zsákot és kesztyűt, majd visszatért a tópartra. Csobban izgatottan ugrált körülötte, a Szellem pedig halkan susogott a fűzfa lombjaiból, mintha bátorítaná.
Réka elkezdte. Szedte az eldobált műanyag flakonokat, a papírzsebkendőket, a chipses zacskókat. Nem volt könnyű munka, de minden egyes darab szeméttel, amit felemelt, egyre könnyebbnek érezte a szívét. Csobban néha viccesen megjegyezte: – Ez a flakon biztosan egy régen elfeledett üzenetet rejt! – vagy: – Nahát, ez a sörösdoboz milyen hangosan csörömpöl, amikor kidobod! – Ezzel oldotta a feszültséget és Réka fáradtságát.
Napokig dolgozott Réka. Nem sietett, hanem alaposan, gondosan takarított. A tópart lassan megtisztult. A halak mintha élénkebben úszkáltak volna, a vízimadarak bátrabban jöttek a partra. A fűzfa levelei egyre zöldebbek lettek, az elszáradt ágak helyett pedig apró, friss rügyek jelentek meg. A Szívforrás vize pedig egyre erőteljesebben bugyogott.
Ahogy a tópart megszépült, Réka más dolgokra is figyelt. Látta, hol taposták ki a virágokat, hol tört le egy ág. Néha óvatosan megigazított egy letört gallyat, vagy megöntözte a kiszáradt növényeket a forrás vizével. Minden apró cselekedetével úgy érezte, mintha a természet egy szívverését hallaná.
Egy délután, amikor Réka végzett a takarítással, leült a fűzfa alá. A fa most már gyönyörű volt, ágai dúsan zöldelltek, és a szellő nem szomorú dallamot, hanem vidám, élettel teli susogást hozott a levelek közül. A Szellem ismét megjelent, de most már sokkal fényesebb, erősebb volt. Szinte sugárzott belőle az életerő.
– Köszönöm, Réka – mondta a Szellem. – Nemcsak a Szívforrást adtad vissza, hanem a reményt is. Megmutattad, hogy a legkisebb kéz is képes a legnagyobb csodákra. A természet él, lélegzik, és minden apró gondoskodást meghálál.
Csobban, a béka is elégedetten bólogatott. – Most már van hol élnünk, és van kinek beszélnünk! A tó is boldogabb, és mi is. Ne feledd, Réka, a természet egy nagy család, és mindenki számít benne.
Réka mosolygott. Megértette. Nem kellett hatalmas dolgokat tennie, elég volt figyelmesnek lennie, és tenni, amit tud. A Szomorúfűzfa titka nem csak a rejtett forrás volt, hanem az is, hogy a szeretet és a gondoskodás képes meggyógyítani a világot. Réka tudta, hogy soha többé nem fog csak úgy elmenni a természet mellett, mert most már értette, hogy ő maga is része ennek a csodálatos, élő világnak, és mindenki tehet érte, hogy az egészséges és boldog maradjon.
