Kitti egy kedves, okos kislány volt, akinek a feje tele volt csodás gondolatokkal és mesés történetekkel. Imádta a könyveket, a színes rajzokat, és a képzelete messzire szárnyalt, amikor egyedül volt. De volt egy nagy titka, ami olykor-olykor elhomályosította a legszebb napjait is: rettentően szégyenlős volt. Olyannyira, hogy még az osztályteremben is alig merte felemelni a kezét, ha tudta a választ egy kérdésre, és ha megszólalnia kellett volna az egész osztály előtt, például egy vers felolvasásakor, a szíve a torkában dobogott, a tenyere izzadt, és a szavak valahogy mindig összegabalyodtak a szájában.
– Bárcsak bátrabb lennék! – sóhajtotta esténként, mielőtt álomra hajtotta a fejét. – Bárcsak egyszer is el merném mondani, ami a fejemben van, anélkül, hogy ennyire félnék!
Egy ilyen sóhajtós este után Kitti behunyta a szemét, és lassan elmerült az álmok puha takarójában. De ez az álom más volt, mint a többi. Amikor kinyitotta a szemét, nem a szobáját látta, hanem egy sűrű, buja dzsungel közepén találta magát. A fák levelei hihetetlen színekben pompáztak: volt ott smaragdzöld, rubinvörös, zafírkék és ametisztlila is. De ami még különlegesebbé tette a helyet, az az volt, hogy a fák ágain és a földön nem megszokott virágok nyíltak. Ezek a virágok fényesen ragyogtak, és mindegyik más-más formájú és színű volt, mintha aprócska, tündöklő gondolatok lennének.
– Üdvözöllek az Álomdzsungelben! – csengett fel egy hangos, csivitelő hang Kitti feje fölül. A kislány felnézett, és egy tarka papagájt látott, ahogy egy közeli ágon hintázik. Tollazata olyan színes volt, mint egy nyári szivárvány, a szemei pedig csillogtak a vidámságtól.
– Én vagyok Pipacs, a beszélő papagáj, az Álomdzsungel őre és idegenvezetője – mutatkozott be a madár, és elegánsan meghajolt. – Te pedig Kitti vagy, és azért jöttél ide, hogy megtaláld a Bátorságvirágot, igaz?
Kitti tátott szájjal bámulta. Soha életében nem látott még beszélő papagájt, és ami még meglepőbb volt, Pipacs pontosan tudta, miért van itt.
– Igen… igen, azért jöttem – dadogta Kitti, és azonnal elpirult. Még álmában is zavarban volt, ha megszólalt.
– Ne félj, Kitti! Itt minden gondolatvirág szabadon nőhet, a szégyenlősséged is, de a bátorságod is! – csivítette Pipacs, majd szárnyra kapott. – Gyere, kövess engem! A Bátorságvirág a dzsungel legmélyén, a Fényes-patak partján nő, de az odavezető út tele van kalandokkal.
Kitti Pipacs után eredt. Ahogy haladtak, a papagáj magyarázta a gondolatvirágokat. – Látod, ez itt a Kíváncsiságvirág – mutatta egy élénksárga, kerekded virágra. – És az ott a Nevetésvirág – bökött egy kék-fehér, csilingelő virágra. – Minden, ami a fejedben jár, itt testet ölt. De a Bátorságvirág különleges. Azt csak az találhatja meg, aki el meri engedni a félelmeit, legalább egy kicsit.
Az út nem volt könnyű. Sűrű indák keresztezték az ösvényt, meredek dombokon kellett felmászniuk, és sötét, árnyas részeken is átkeltek, ahol a Félénkségvirágok sötét, lila fényben remegtek. Kitti ilyenkor szorosan Pipacshoz bújt, de a papagáj mindig bátorította.
– Ne hagyd, hogy a félelem virágai elvegyék az erődet! – mondta Pipacs. – Gondolj valami szépre, valami vidámra! Látod, máris elhalványulnak!
És valóban, amikor Kitti a kedvenc meséjére vagy a kutyusára gondolt, a lila virágok fénye elhalványult, és helyükre halványrózsaszín Reményvirágok nőttek.
Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a dzsungelbe, egy hatalmas, sötét barlang szája előtt találták magukat. A bejáratot hatalmas, tüskés Szorongásindák borították, és a barlangból mély, morajló hang hallatszott.
– Ez az Elfeledett Barlang – súgta Pipacs. – A Bátorságvirág felé vezető út ezen keresztül vezet. De vigyázz, bent lakik Szundi, a jaguár. Azt mondják, ő az Álomdzsungel legbölcsebb, de egyben legfélelmetesebb teremtménye is.
Kitti szíve a cipőjébe esett. Jaguár! Ráadásul Szundi! Ez a név nem hangzott túl barátságosan. De ha meg akarta találni a Bátorságvirágot, nem volt más választása. Mély lélegzetet vett, és Pipacs után indult a sötét barlangba.
Bent sűrű, párás levegő fogadta őket, és a falakon különös, sötét Indulatvirágok nőttek. Kitti szeme alig szokta meg a félhomályt, amikor egy hatalmas, árnyékos alak mozdult meg előttük. Két hatalmas, sárga szem villant fel a sötétben, és egy mély, zengő hang szólalt meg:
– Ki merészelte megzavarni Szundi álmát?
Kitti egy pillanatra mozdulni sem mert. A félelem teljesen eluralta. Akkor eszébe jutott Pipacs szava: „Gondolj valami szépre!” Eszébe jutott, miért is van itt. A Bátorságvirágért! Felemelte a fejét, és összeszedte minden erejét.
– Kitti vagyok – mondta a hangja meglepően tisztán, bár egy kicsit még reszketett. – A Bátorságvirágot keresem, és azt mondták, az út ide vezet.
A jaguár lassan előbújt az árnyékból. Hatalmas volt, bundája tele volt fekete foltokkal, és izmos testén minden mozdulat eleganciát sugárzott. De a szemei nem voltak félelmetesek, sőt, inkább kedvesnek és bölcsnek tűntek.
– Szundi vagyok – mondta, és meglepetésükre elmosolyodott. – A nevem ellenére én vagyok a dzsungel legbarátságosabb jaguárja. Látom, bátorságra van szükséged, kislány. De a bátorság nem az, ha nem félsz. Hanem az, ha félsz, de mégis megteszed, amit kell.
Szundi lassan megfordult, és bólintott a barlang mélyebb része felé. – Gyertek, megmutatom az utat. De előtte, Kitti, mondd el nekem, miért félsz annyira megszólalni?
Kitti először habozott, de Szundi bölcs szemei megnyugtatták. Elmesélte neki a szégyenlősségét, a félelmét, hogy mit szólnak majd a többiek, ha rosszul mond valamit. Ahogy beszélt, a Szorongásindák a barlang falán lassan elszáradtak, és helyükön apró, zöld Reményhajtások jelentek meg.
– Látod? – mondta Szundi. – Már most is bátrabb vagy. El mered mondani, ami a lelkedben van. Ez az első lépés.
Szundi vezetésével hamarosan kiértek a barlangból, és egy csodálatos tisztásra értek. A tisztás közepén egy apró, csillogó patak kanyargott, a Fényes-patak. A partján pedig, a többi gondolatvirág között, ott állt. A Bátorságvirág.
Nem volt hatalmas, sem harsány színű. Egy egyszerű, de mégis gyönyörű, fehér virág volt, amelynek szirmai aranyló fénnyel ragyogtak, mintha aprócska napocska lenne. A közepén pedig egy apró, pulzáló szív dobogott.
Kitti lassan odalépett hozzá. Ahogy közelebb ért, érezte, hogy a virág melegséget áraszt, és a szíve megtelik egy különös, ismeretlen erővel. Nem akarta leszakítani, mert rájött, hogy a Bátorságvirág nem egy tárgy, amit csak úgy magával vihet. Hanem egy érzés, egy felismerés.
– A Bátorságvirág valójában te vagy, Kitti – mondta Pipacs, és leszállt a kislány vállára. – Mindannyiunkban ott rejtőzik, csak meg kell találnunk, fel kell élesztenünk. Az út, amit megtettél, a beszélgetés Szundival, a félelmeid legyőzése, mindez segített, hogy rátalálj a saját virágodra.
Kitti megérintette a virágot, és abban a pillanatban a virág fénye belevilágított a szívébe. Érezte, hogy a félelem, ami eddig fogva tartotta, eloszlik, mint a köd a napfényben. Egy mély, békés bizonyosság költözött a lelkébe: képes rá. Képes lesz rá.
A Bátorságvirág ekkor felerősödött, és olyan fényesen ragyogott, hogy Kitti kénytelen volt lehunyni a szemét. Amikor újra kinyitotta, a szobájában volt, az ágyában. A nap első sugarai már beszűrődtek az ablakon. Reggel volt.
Kitti felült. Érezte, hogy valami megváltozott benne. A szíve még mindig dobogott egy kicsit, de már nem a félelemtől, hanem az izgalomtól. Ma volt az a nap, amikor fel kellett olvasnia a versét az osztály előtt.
Az iskolában a torkában mégis gombóc volt, amikor a tanító néni kimondta a nevét. De ahogy felállt, és a tekintete végigpásztázott az osztályon, eszébe jutott Pipacs, a színes tollú papagáj, Szundi, a bölcs jaguár, és a fehér, aranyló Bátorságvirág. Eszébe jutott a dzsungel, ahol a gondolatok virágként nőttek, és ahol a félelem helyett a reményt választotta.
Mély lélegzetet vett, pontosan úgy, ahogy Szundi tanította. Felemelte a fejét, és elkezdte. A hangja eleinte még egy kicsit remegett, de aztán egyre erősebbé és tisztábbá vált. A szavak szépen sorakoztak, a vers dallamosan csengett, és Kitti nem a félelemre gondolt, hanem arra a csodálatos érzésre, amit a Bátorságvirág adott neki.
Amikor befejezte, az egész osztály tapsolt. A tanító néni elismerően mosolygott. Kitti pedig, először életében, nem pirult el zavarában, hanem büszkén mosolygott vissza. Tudta, hogy a Bátorságvirág nem egy távoli álom volt. Hanem benne élt, a szívében, és most már tudta, hogyan hívja elő, amikor csak szüksége van rá. És ez volt a legcsodálatosabb kaland az összes közül.
