Bence egy napsugaras, vidám kisfiú volt, aki imádta a játékait. A szobája valóságos kincseskamra volt: ott sorakozott a színes vonat, a toronyépítő kockák, a gurulós autók, a plüssállatok és megannyi apró csoda. Bence órákat tudott eltölteni a szőnyegen kuporogva, miközben izgalmas kalandokat talált ki a játékainak. Volt egy nővére is, Luca, aki már nagylány volt, tízéves, és bár néha csipkelődtek egymással, nagyon szerették egymást. És persze ott volt még Cirmi, a macska, aki éppolyan tagja volt a családnak, mint bárki más. Cirmi egy gyönyörű, fekete-fehér cicus volt, hatalmas zöld szemekkel, és a legfőbb hobbija az alvás mellett a kíváncsiskodás volt.
Egy reggel, amikor Bence a kedvenc, piros mozdonyát kereste, hogy elindítsa vele a képzeletbeli utazását a szőnyegvasúton, sehogy sem találta. Pedig tegnap este még ott volt, a sínpálya végén, pont ott, ahol letette. Keresgélt az ágy alatt, a játéktároló kosárban, még a függöny mögé is benézett, de a mozdony sehol. Bence a homlokát ráncolta. Hová tűnhetett? Talán elgurult? De a mozdony nem gurul el csak úgy a szobából. Vállat vont, és a kis kék kisautójával folytatta a játékot.
Pár nap múlva azonban egy újabb rejtély borította be a szobát. Bence éppen egy hatalmas tornyot akart építeni a színes kockáiból, amikor észrevette, hogy hiányzik a legnagyobb, sárga kocka. Az pont az, amire a torony alapjának szüksége volt! Már megint! Bence most már komolyan mérges lett. A játékai nem tűnnek el csak úgy a semmibe! Ez már a második eltűnés volt rövid időn belül. Először a mozdony, most a sárga kocka. Valami furcsa dolog történt a szobájában.
– Luca! – kiáltotta át a testvérének, aki éppen a szomszéd szobában olvasott. – Gyere gyorsan, valami borzasztó dolog történik! A sárga kockám is eltűnt!
Luca egy pillanat múlva már ott is volt az ajtóban, kezében a könyvével. Látva Bence elkeseredett arcát, letette az olvasmányát. – Mi az, Bence? Mi a baj?
– A játékok eltűnnek! Először a mozdony, most meg a sárga kocka! Valaki elviszi őket! – Bence majdnem sírva fakadt a tehetetlenségtől.
Luca gondolkodóba esett. – Elviszi? De ki vinné el a te játékaidat? Anyuék biztosan nem, és én sem. Talán csak rossz helyre tetted?
– Nem! Már mindent átkutattam! Nincs sehol! – Bence a karját széttárta.
Luca leült a szőnyegre, és együtt kezdtek keresgélni. Alaposan átnézték a szobát, felemeltek minden plüssállatot, benéztek az ágy alá, a szekrény mögé, de semmi. A sárga kockának és a piros mozdonynak nyoma veszett. Közben Cirmi, a macska, mintha mi sem történt volna, lustán nyújtózkodott a napos ablakpárkányon, majd leugrott, és elsomfordált a konyha felé. Luca egy pillanatra elgondolkodott. Cirmi furcsán viselkedett mostanában. Mintha valami titka lenne. De egy macska? Játékokat rejtegetne? Lehetetlen.
Azonban a rejtély nem ért véget. Néhány nappal később Bence a kedvenc, kis zöld autóját kereste, amivel a versenyeket szokta megnyerni a képzeletbeli pályáján. És persze, az sem volt sehol. Ekkor már Bence teljesen kétségbeesett. Három játék, három eltűnés. Ez már nem lehet véletlen. Luca ekkor már gyanakodni kezdett. Emlékezett Cirmi furcsa viselkedésére, és arra, hogy a macska néha apró, fénylő dolgokat hordozott a szájában, amik aztán eltűntek. De nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen Cirmi egy macska, a macskák vadásznak és játszanak. De játékokkal?
– Bence – szólalt meg Luca egy délután, amikor a testvére ismét a szobájában szomorkodott. – Van egy ötletem. Szerintem tudom, ki a tettes.
Bence felnézett, a szemei elkerekedtek. – Ki? Egy manó? Vagy egy varázsló, aki elrabolja a játékokat?
Luca elmosolyodott. – Nem, egy sokkal szőrösebb tettesre gondolok. Szerintem Cirmi a ludas!
Bence hitetlenül nézett a nővérére. – Cirmi? De hát Cirmi csak alszik és eszik! Meg néha kergeti a labdát! Miért vinné el a játékokat?
– A macskák nagyon kíváncsiak, Bence. És szeretnek gyűjtögetni. Emlékszel, hányszor láttuk már, hogy Cirmi elviszi a hajgumimat vagy a tollaimat? Csak akkor nem gondoltuk, hogy a te nagyobb játékaiddal is megteszi. Valószínűleg valami titkos rejtekhelyre hordja őket. Valahová, ahol senki sem találja meg. De mi, mi meg fogjuk találni!
Bence arcán lassan megjelent egy mosoly. A kétségbeesés helyét felváltotta az izgalom. Egy kincskeresés! – Akkor induljunk! De hol keressük?
– Figyeljünk Cirmire! – mondta Luca. – A cicák nem tudnak titkot tartani, ha valami izgalmasat rejtegetnek. Kövessük őt, és figyeljük a mozdulatait.
El is indult a nagy detektív munka. Bence és Luca csendesen, lábujjhegyen követte Cirmít a lakásban. A macska éppen a nappaliban sétált, majd megállt a nagyméretű fotel előtt. Egy pillanatra megállt, szaglászott, majd beugrott a fotel alá. Pár perc múlva előmászott, de a szájában most nem volt semmi. Luca és Bence összenéztek.
– Ott van! – suttogta Luca. – Biztos vagyok benne, hogy ott rejteget valamit! Nézzük meg!
Bence lelkesen lehajolt a fotel alá, és óvatosan benézett. Először csak porcicákat és elfeledett zoknikat látott, de aztán, a fotel lába mögött, egy sötét zugban, valami színes villant. Benyúlt, és kihúzott egy ismerős tárgyat: a piros mozdonyát! Bence felkiáltott örömében. – Megvan! Megvan a mozdonyom!
Luca is benézett. – Látom! És ott van még valami! Nézd, az a sárga folt! Az a te sárga kockád, Bence!
Együtt húzták ki a sárga kockát is. A két gyerek boldogan nézett egymásra. Cirmi, aki az egészet a kanapéról figyelte, mintha büszke lett volna a titkos kincsére, elégedetten pislogott.
– Akkor most induljon a nagy kincskeresés! – kiáltotta Bence, és Luca is izgatottan bólogatott. – Keressük meg az összes eltűnt játékot!
A testvérek vidáman kutattak tovább a lakásban. A nagymama hímzett puffja mögött találták meg a kis zöld autót, amint egy apró, csillogó gombóc társaságában lapult. Cirmi valószínűleg egy egész kis gyűjteményt halmozott fel ott. A ruhásszekrény aljában, ahol a ritkán használt takarók pihentek, egy plüss egér mellett bukkantak rá Bence egyik kis katonájára. A könyvespolc mögött, egy elfeledett sarokban, egy apró, puha labda mellett pihent Bence kis gumibékája. Cirmi minden bizonnyal egy igazi gyűjtő volt!
Minden egyes megtalált játék újabb örömmel töltötte el Bencét és Lucát. Nevetve, egymást segítve fedezték fel Cirmi apró, titkos rejtekhelyeit. A macska pedig, mintha csak a játékvezető lenne, hol a kanapéról nézte őket, hol lustán kinyújtózva figyelt, hol pedig mintha segíteni akarna, az orrával megbökött egy-egy tárgyat, ami gyanúsan kidudorodott egy takaró alól.
Végül, délutánra, az összes eltűnt játék előkerült. A piros mozdony, a sárga kocka, a zöld kisautó, a gumibéka, sőt, még néhány olyan apróság is, amiről Bence már el is feledkezett. Ott sorakoztak a szőnyegen, Cirmi pedig középen ült, és elégedetten dorombolt. Mintha azt mondaná: „Én csak játszottam veletek!”
Bence és Luca leültek a földre, és simogatni kezdték Cirmít. – Nem is tudtam, hogy ilyen kis kincsvadász vagy, te ravasz macska! – mondta Bence mosolyogva. – De most már tudom, hol keressem a dolgaimat, ha eltűnnek!
Luca is nevetett. – Látod, Bence? Néha a legvalószínűtlenebb helyeken és a legváratlanabb személyeknél találjuk meg a megoldást. És néha egy kis kíváncsiság és egy kis játék is elég ahhoz, hogy felfedezzünk valami újat, még a saját otthonunkban is.
Ettől a naptól kezdve Bence sokkal jobban figyelt Cirmire. Tudta, hogy a macska nem rosszindulatból vitte el a játékait, hanem egyszerűen csak a saját, macskás módján szeretett játszani és felfedezni. És amikor legközelebb eltűnt egy apró játék, Bence már nem esett kétségbe. Inkább mosolyogva indult el a lakásban, hogy egy újabb vidám kincskeresésre induljon, Cirmi, a ravasz, de szeretnivaló macska nyomában. És Luca is mindig szívesen csatlakozott hozzá, mert rájöttek, hogy a közös játék és a rejtélyek felderítése sokkal izgalmasabb, mint bármilyen egyedül olvasott könyv.
