Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de a Hegyes-erdőn túl, élt egy ifjú vándor, akit Vendelnek hívtak. Vendelnek nem volt se háza, se földje, csak a szíve, mely tele volt vággyal, és a lába, mely sosem fáradt el. De nem akármilyen vándor volt ő! Nem aranyat keresett, nem hírnevet hajszolt, hanem valami sokkal értékesebbet: a jószívűség forrását. Azt a titokzatos helyet, ahonnan a világba árad a kedvesség, a megértés és a szeretet. Sokan nevettek rajta, mondván, ilyesmi nem létezik, de Vendel hitt benne, rendíthetetlenül.
Egy szép napon, miközben egy elfeledett ösvényen haladt át, egy fénylő tárgyra bukkant a mohos fák gyökerei között. Egy különös iránytű volt. Nem sárgarézből készült, mint a közönségesek, hanem ezüstből, és a tűje nem északra mutatott, hanem finoman remegett, mintha valami láthatatlan erő húzná. Iránytűnek nevezte el, mert tudta, hogy ez nem a megszokott utakra fogja vezetni. Amikor Vendel a tenyerébe vette, melegség áradt szét a szívében, és egy halk, belső hang súgta: „Ez az, Vendel! Ez mutatja az utat!”
És Iránytű mutatta. Nem térképet rajzolt, nem mondta meg, merre menjen, de a tűje mindig abba az irányba fordult, ahol a legnagyobb szükség volt a kedvességre, ahol a legtisztábban érezhető volt a jószívűség rezdülése, még ha az rejtve is volt a világ szeme elől. Vendel felkerekedett hát, hátizsákjában egy kevés kenyérrel és vízzel, szívében pedig határtalan reménnyel.
Hosszú volt az út. Átkelt Vendel virágos réteken, ahol a szellő suttogva mesélt a boldogságról, és sűrű erdőkön, ahol a fák koronái sötét titkokat őriztek. Átgázolt sebes folyókon, és megmászott meredek dombokat. Sokszor eltévedt, sokszor elfáradt, de Iránytű sosem hagyta cserben. Amikor Vendel elcsüggedt volna, az iránytű tűje erősebben remegett, és egy lágy, ezüstös fény áradt belőle, mintegy bátorítva őt.
Útja során sokféle emberrel találkozott. Volt, aki befogadta, volt, aki gyanakodva nézett rá. Volt, aki mosolygott, és volt, aki mogorva volt. Vendel megtanulta, hogy a jószívűség nem mindig fénylik kívülről, néha mélyen el van rejtve, mint egy kincs a föld alatt. De Iránytű mindig a megfelelő irányba húzta, és Vendel igyekezett a saját szívével is látni, nem csak a szemével.
Napok, hetek, hónapok teltek el. Vendel végül egy hatalmas hegység lábához érkezett, melynek csúcsai örökké ködbe burkolóztak. A levegő itt hűvös volt és ritka, a szél zúgott a sziklák között, mintha régi történeteket mesélne. Iránytű tűje most nyugodtan, de rendíthetetlenül mutatott felfelé, a ködbe vesző csúcsok felé.
„Hát itt van hát!” – gondolta Vendel. – „Itt rejtőzik a jószívűség forrása!”
Óvatosan, lépésről lépésre mászott fel a sziklás ösvényeken. A köd egyre sűrűbbé vált, elnyelve a tájat, csak a legközelebbi sziklákat és fenyőfákat engedve látni. Ekkor hallotta meg. Egy mély, szomorú sóhaj volt, mely végigrezgett a hegyen. Majd egy tompa dörgés, mintha egy hatalmas szív dobogna a köd mélyén.
Vendel megállt. A szíve a torkában dobogott. Eszébe jutottak a régi mesék a hegyi sárkányokról, akik aranyat őriznek, és tüzet okádnak. De Iránytű nem rezdült, sőt, mintha még erősebben húzott volna a hang irányába. Vendel összeszedte minden bátorságát, és továbbment.
Nemsokára egy hatalmas sziklakiszögelléshez ért, mely előtt egy barlang szája tátongott. A barlang bejáratát sűrű köd gomolygása rejtette. És ott volt. Egy hatalmas árnyék mozgott a ködfátyol mögött. Vendel belépett a barlangba, és a szeme lassan megszokta a félhomályt.
Ott feküdt, összegömbölyödve, mint egy hatalmas cica, egy sárkány. De nem volt ijesztő, nem volt félelmetes. Hatalmas teste a hegy szikláiból nőtt ki, pikkelyei a köd ezüstös árnyalataiban játszottak, szárnyai pedig olyan óriásiak voltak, hogy betakarták a barlang mennyezetét. De a legmegdöbbentőbb a szeme volt. Hatalmas, borostyánsárga szemek, melyekben végtelen szomorúság és magány tükröződött.
Ez volt Ködfátyol, a hegyi sárkány, akiről annyi rémtörténet keringett a völgyekben. De most Vendel látta, hogy Ködfátyol nem rémisztő, hanem félénk. Ahogy Vendel belépett, a sárkány megrezzent, és még jobban összegömbölyödött, mintha el akarna rejtőzni a vándor tekintete elől.
„Ne félj, Ködfátyol!” – szólalt meg Vendel halkan, a hangja kicsit remegett. – „Nem bántalak. Én Vendel vagyok, és csak a jószívűség forrását keresem.”
Ködfátyol lassan felemelte a fejét, és hatalmas szemével Vendelre nézett. Évezredek óta nem beszélt hozzá ember ilyen kedvesen. Mindig csak félelmet, gyűlöletet látott a szemükben, és ezért vonult vissza ide, a ködbe, hogy ne ártson senkinek, és senki se ártson neki.
Vendel leült a hideg kőre, és elkezdett mesélni. Mesélt az útjáról, a különös Iránytűről, a vágyáról, hogy megtalálja a jószívűséget. Ködfátyol hallgatta, és ahogy Vendel beszélt, a sárkány szemeiből mintha egyre kevesebb szomorúság, és egyre több kíváncsiság sugárzott volna.
Napokig maradt Vendel a barlangban. Megosztotta kevéske kenyerét Ködfátyollal, aki először csak gyanakodva szaglászott, majd óvatosan elfogadta. Vendel énekelt neki, és mesélt a lent élő emberekről, a virágokról, a napsütésről. Ködfátyol pedig lassan felengedett. Elmesélte Vendelnek a saját történetét, a magányáról, arról, hogy mennyire vágyott egy barátra, de mindenki félt tőle.
Vendel megértette. Ködfátyol nem volt gonosz, csak félénk és magányos. A jószívűség forrása nem egy hely volt, ahol megtalálható, hanem egy állapot, amit meg kell teremteni. Az Iránytű nem egy fizikai pontra mutatott, hanem azokra a szívekre, ahol a kedvesség rejtőzik, még akkor is, ha köd fedi el.
Egy reggel, amikor a nap első sugarai áttörtek a ködfátyolon, és megvilágították a barlang bejáratát, Vendel felállt. Iránytű a tenyerében fénylő, ezüstös fényt bocsátott ki. A tűje most nem a távolba mutatott, hanem egyenesen Ködfátyol felé, majd lassan Vendel saját szívére fordult.
Vendel ekkor értette meg igazán. A jószívűség forrása nem egy titkos forrás a hegyekben, nem egy rejtett kincs. A jószívűség forrása minden ember szívében ott dobog, és minden élőlényben. Akkor fakad fel igazán, amikor valaki megnyitja a szívét egy másik lény felé, amikor megértést, empátiát és barátságot kínál. Ő maga volt a forrás, amikor nem félt Ködfátyoltól, és a sárkány is az volt, amikor megnyílt Vendelnek.
Vendel búcsút intett Ködfátyolnak, de tudta, hogy barátságuk örökké tart. A sárkány szemeiben már nem volt szomorúság, hanem egy újfajta béke és öröm. Vendel elindult lefelé a hegyről, de már nem volt ugyanaz az ifjú vándor, aki felmászott. A szíve tele volt melegséggel és bölcsességgel. Iránytű a zsebében pihent, de már nem volt szüksége rá, hogy mutassa az utat. Vendel most már tudta, hol kell keresnie a jószívűséget: a saját szívében, és mindenki máséban, aki nyitott rá.
És ahogy Vendel tovább vándorolt, minden lépésével egyre több jószívűséget hintett el a világban, mert megtanulta, hogy a jószívűség nem valami, amit meg kell találni, hanem valami, amit adni kell.
