Élt egyszer, hol nem élt, egy csodaszép völgyben, a Szivárvány-hegység lábánál, egy kedves kis falu, melynek Napfényfalu volt a neve. A házak teteje pirosló cserépből, az udvarok tele voltak virággal, a levegő pedig mindig a frissen sült kenyér és a vadvirágok illatával volt tele. Napfényfaluban élt két elválaszthatatlan jóbarát: Áron és Zsombor. Áron a falusi kovács fia volt, erős és megfontolt, akinek a szeme mindig a távolba révedt, és aki szerette előre átgondolni a dolgokat. Zsombor a pék gyermeke volt, fürge és merész, akinek a lába sosem állt meg egy helyben, és a szíve tele volt kalandvággyal. Bár különböztek, a barátságuk olyan erős volt, mint a Szivárvány-hegység sziklái, és olyan színes, mint a rét virágai.
Egy borongós őszi délelőtt történt, hogy a falu főterén nagy volt a sürgés-forgás. Megérkezett a Vándor Postás, aki messzi tájakról hozott híreket és leveleket, és akinek a táskája mindig tele volt titkokkal és történetekkel. A Vándor Postás fáradtan, de mosolyogva osztotta ki a küldeményeket, majd, ahogy azt mindig tette, leült a kút mellé pihenni, és egy almát majszolt. Amikor azonban felkelt, hogy folytassa útját, valami hiányzott. A szeme kétségbeesetten járta körbe a teret, majd a táskáját kutatta. – Ó, jaj nekem! – kiáltott fel, hangjában ott rejtőzött a kétségbeesés. – Elhagytam, vagy itt felejtettem a térképet! A falutérképet, ami nélkül sosem találok vissza a szomszédos völgybe, a Fényes-patak falujába! Ott várnak a leveleimre, és ott vár a következő útvonalam is!
A falu népe sajnálkozva nézte a postást, de senki sem tudta, hogyan segíthetne. A Szivárvány-hegység túloldalára eljutni hosszú és veszélyes út volt, még a postásnak is, aki pedig minden ösvényt ismert. A térkép a földön hevert, pont ott, ahol a postás pihent. Egy régi, gyűrött pergamen volt, rajta Napfényfalu összes utcája, háza, és a Szivárvány-hegység kanyargós ösvényei, aprólékosan felrajzolva. Áron és Zsombor egymásra néztek. Zsombor, a merészebbik, szeme csillogott a kaland izgalmától. – Mi visszavisszük neki! – mondta. Áron, bár kissé tartott a hegységtől, bólintott. – Igen, vissza kell vinnünk! A postásnak szüksége van rá! A bátorságuk és a segítő szándékuk felülírta minden félelmüket, és a barátságuk ereje hajtotta őket.
Azonban a Szivárvány-hegység nem tréfa volt. Gyönyörű, igen, de tele volt titkokkal, meredek ösvényekkel és váratlan fordulatokkal. Elindulás előtt a fiúk úgy döntöttek, felkeresik Iránytű bácsit. Iránytű bácsi a falu szélén lakott, egy kicsi, mohás kunyhóban. Az öregemberről azt mesélték, hogy minden ösvényt ismer a hegységben, és a csuklóján hordott rozsdás iránytűje nem csak az északi irányt mutatta, de a helyes utat is a szívekben. Kopott barna ruhát viselt, hosszú, ősz szakálla egészen a derekáig ért, és a szemei, bár ráncosak voltak, olyan tisztán és bölcsen ragyogtak, mint két csillag az éjszakában.
– Iránytű bácsi, segítsen nekünk! – mondta Áron, miközben beléptek a kunyhóba, ahol gyógynövények és régi könyvek illata keveredett. – Vissza akarjuk vinni a Vándor Postásnak a térképet, de félünk a Szivárvány-hegységtől. – A félelem természetes, fiaim – mondta az öreg, miközben lassan megfordult a sarokból, egy csészényi gőzölgő teával a kezében, melynek illata betöltötte a kis szobát. – De a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha a félelem ellenére is megteszitek, amit kell. Ne feledjétek: a Szivárvány-hegység tele van csodákkal, de veszélyekkel is. Mindig figyeljetek egymásra, és soha ne hagyjátok el egymás kezét, sem átvitt, sem szó szerinti értelemben. A bátorság együtt mindig nagyobb. – Miközben ezt mondta, levette a csuklójáról a régi, fényes iránytűt, és Áron kezébe adta. Az iránytű fémje hideg volt, de a közepén lévő üveg alatt egy apró, arany színű mutató táncolt. – Ez az iránytű nem csak az északi irányt mutatja. Ha elveszítitek az utat, vagy elbizonytalanodtok, nézzetek rá. A mutatója megmutatja a helyes irányt, ha a szívetek tiszta és a szándékotok jó. De csak akkor működik, ha mindketten egyetértésben vagytok, és mindketten hisztek benne. Ne feledjétek, a barátság a legerősebb iránytű!
A fiúk megköszönték a tanácsot és az ajándékot, majd elindultak. A Szivárvány-hegység lassan emelkedett előttük, a reggeli napfényben a színes sziklák mintha festékkel kenték volna be a tájat: vörös, narancs, sárga, zöld, kék és lila árnyalatokban pompáztak. Először egy sűrű, zöld erdőn át vezetett az útjuk. A fák olyan magasra nőttek, hogy a napfény is alig szűrődött át rajtuk, és a földön moha vastag szőnyege terült el. Furcsa árnyak táncoltak a fák között, és a madarak hangja is más volt itt, mint otthon, mélyebb, rejtélyesebb. Zsombor, a merészebbik, előre szaladt volna, de Áron megragadta a karját. – Várj, Zsombor! Iránytű bácsi azt mondta, maradjunk együtt. – Zsombor bólintott, és lassított. Ahogy mélyebbre hatoltak az erdőbe, egyre sűrűbb lett a köd, és a fák törzsei mintha egyre sötétebb arcot öltöttek volna. Egyszer csak egy éles, szélzúgás hallatszott, és a fiúk megrettentek. – Mi volt ez? – kérdezte Zsombor suttogva, a hangja alig hallatszott. – Talán csak a szél – mondta Áron, de a hangja is megremegett. Ekkor eszükbe jutott Iránytű bácsi tanácsa. Áron elővette az iránytűt. A mutatója lassan elfordult, majd határozottan egyenesen előre mutatott. – Menjünk! – mondta Áron, és Zsombor szorosan mellé lépett. A köd lassan oszladozott, és a zúgás is elült. Az első akadályt együtt, bátorsággal és egymásba vetett hittel győzték le.
Az erdő után egy meredek, sziklás ösvény következett, amely egy szivárványos színű sziklafalon vezetett felfelé. A sziklák lilán, kéken, zölden és sárgán csillogtak a napfényben, mintha drágakövekből lennének. Gyönyörű volt, de az ösvény keskeny volt, és néhol alig lehetett megkapaszkodni. Zsombor, aki általában félelem nélkül mászott fákra, most kissé elbizonytalanodott a mélység láttán. Egyik lépésnél megcsúszott a lába egy laza kövön, és csak Áron gyors keze akadályozta meg, hogy lezuhanjon. – Köszönöm, Áron! – lihegte Zsombor, a szíve a torkában dobogott. – Nincs mit – mondta Áron, és szorosabban fogta Zsombor kezét. – Együtt megyünk fel! – Aztán Áron mutatott egy kis szikla kiugrást, ami stabilabbnak tűnt. – Oda kapaszkodj! – Együtt, lassan és óvatosan haladtak felfelé, minden lépést megfontolva, egymásra támaszkodva. Amikor felértek a hegygerincre, mindketten mélyet sóhajtottak. A kilátás pazar volt! A völgy alattuk elterült, mint egy színes takaró, és a távolban már látszott a Fényes-patak völgye. De még hosszú út állt előttük.
A hegygerincen egy széles, de ingoványos mezőn kellett átkelniük, ahol a föld alatt fortyogó vulkáni gőzök miatt a talaj puha és bizonytalan volt. Iránytű bácsi figyelmeztetett erre a „Felszálló Gőzök Mezejére”. – Itt a legfontosabb, hogy ne pánikoljatok, és mindig keressétek a stabil pontokat! – mondta az öreg. Ahogy a mező közepére értek, a talaj egyre puhább lett, és a lábuk néhol térdig süppedt a nedves, langyos földbe. A forró gőzök furcsa, sziszegő hangot adtak, és a levegő nehéz lett a kénes párától. Zsombor hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és majdnem elmerült egy mélyebb, sáros gödörben. Áron, pillanatnyi félelme ellenére, gyorsan reagált. Kinyújtotta a karját, és megragadta Zsombor kezét. – Tarts ki! – kiáltotta, miközben maga is egy stabilabbnak tűnő szikladarabra lépett, ami alig emelkedett ki a gőzölgő talajból. Zsombor kapaszkodott Áronba, és lassan, centiről centire, Áron kihúzta őt a süppedős talajból. Mindketten sárosan, de megkönnyebbülten álltak a következő stabil ponton. – Majdnem… – kezdte Zsombor, a hangja rekedt volt. – Majdnem. De együtt sikerült – fejezte be Áron, és erősen megszorította barátja kezét. Ekkor eszükbe jutott ismét Iránytű bácsi mondása: „a bátorság együtt mindig nagyobb.” És tényleg, ha Áron egyedül lett volna, talán nem tudott volna ilyen gyorsan segíteni Zsombornak, és ha Zsombor egyedül lett volna, talán elmerült volna. De együtt, a közös bátorságukkal, átjutottak.
Végre, a Felszálló Gőzök Mezeje után, az út lejtősre fordult. A távolban már tisztán látszott a Fényes-patak völgye, és a kis falu, ahová a postás tartott. Ahogy közelebb értek, meglátták a Vándor Postást, aki egy fa alatt ült, szomorúan nézve a távoli hegyeket. Amikor meglátta a két fiút, és Áron kezében a gyűrött térképet, az arca felderült, mint a napfelkelte. – Fiúk! Ti vagytok a megmentőim! – kiáltott fel örömében. – Hogy kerültetek ide? – Hosszú út volt – mondta Áron mosolyogva, és átadta a térképet. – De Iránytű bácsi segített, és mi is segítettünk egymásnak. – A postás meghatódva vette át a térképet, és gondosan a táskájába tette. – Hálás vagyok nektek, nagyon hálás! A bátorságotok példaértékű! – Aztán elővett a táskájából két fényes, csiszolt kavicsot, amelyek a Szivárvány-hegység legszebb színeiben pompáztak. – Ezek a kavicsok emlékeztessenek titeket erre az útra és a barátságotokra. Mindig legyetek bátrak, és mindig segítsétek egymást!
A fiúk büszkén vették át az ajándékot, és a postásnak elmesélték kalandjaikat. A postás meghallgatta, majd elmondta, hogy a Fényes-patak faluja már várja őt, és a térkép nélkül nem tudott volna továbbmenni. Miután elbúcsúztak, Áron és Zsombor elindultak hazafelé. Az út vissza már nem tűnt olyan félelmetesnek. A Szivárvány-hegység most már ismerősnek és barátságosnak tűnt. A színes sziklák, a zöld erdő, a gőzölgő mező – mind-mind a közös kalandjuk részévé váltak, és a szívük tele volt büszkeséggel és a tudattal, hogy valami fontosat tanultak.
Amikor Napfényfaluba értek, a falu népe ünnepelve fogadta őket. Iránytű bácsi mosolyogva várta őket a kunyhója előtt. – Látom, a térkép jó helyre került – mondta. – És ti is jó helyre kerültetek a szívetekben. – Áron és Zsombor elmesélték az öregnek az egész utat, és azt, hogyan segített nekik az iránytű és a tanácsai. – Ne feledjétek, fiaim – mondta Iránytű bácsi, miközben simogatta a hosszú szakállát –, a legnagyobb kincset nem a hegyekben találtátok, hanem egymásban. A bátorság együtt mindig nagyobb. És ez a tanulság azóta is ott csillogott Áron és Zsombor szívében, mint a két fényes kavics, melyeket a postástól kaptak. Tudták, hogy bármilyen nehézség is vár rájuk az életben, együtt, barátságban, mindent le tudnak győzni. És így éltek boldogan, kalandokkal telve, Napfényfaluban, amíg meg nem haltak, ha meg nem haltak.
