Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de még az Üveghegyen is túl, élt egyszer egy aprócska, mégis csodálatos falucska, melynek lakói szorgosak és jószívűek voltak. A falu szélén, egy kis házikóban lakott Palkó, a tehetséges kis festő, akinek a színek és ecsetek jelentették a világot. Palkó nem volt átlagos gyerek, hiszen már kiskorától kezdve különös vonzódást érzett a festészet iránt. Ecsetvonásai könnyedek és pontosak voltak, a színei pedig élénkek és élettel teliek. De nemcsak a tehetsége tette különlegessé, hanem a szíve is: Palkó mindenkit szeretett, és mindenkit boldoggá akart tenni.
Legfőbb bizalmasa és bátorítója a kedves Nagymamája volt, akinek ráncos arcán mindig ott bujkált egy mosoly, és akinek ölelése maga volt a melegség. Nagymama látta Palkó különleges képességét, és nem győzte dicsérni, biztatni. Egyik születésnapján, amikor Palkó már éppen tízéves lett, Nagymama egy különleges ajándékkal lepte meg unokáját. Egy régies, fából faragott dobozkát vett elő, melynek belsejében egy csillogó, aranyozott ecset pihent. „Ez az ecset, kisfiam,” – mondta Nagymama halkan, szemeiben titokzatos fénnyel – „nem akármilyen. Ezt még a dédapád festőművész barátja adta neki, és azt mondta, hogy csak annak a kezében kel életre, aki tiszta szívvel, jó szándékkal fest vele. Próbáld ki, Palkó, és meglátod a csodát!”
Palkó szeme felcsillant. Óvatosan vette kezébe az ecsetet, melynek sörtéi puha felhőnek tűntek. Aznap délután azonnal kipróbálta. Először csak egy apró, piros pipacsot festett a kert falára. Alig száradt meg a festék, a pipacs szirmai máris meglibbentek a szélben, és illatuk betöltötte a levegőt. Palkó alig hitt a szemének! A pipacs élénkebb volt, mint bármelyik igazi virág, és mosolygott rá. „Nagymama, ez hihetetlen!” – kiáltotta, és Nagymama csak halkan nevetett. „Látod, kisfiam? A jó szív ereje a legnagyobb varázslat!”
Másnap Palkó egy kis tavat festett a házuk udvarán lévő kőfalra. Bele egy gyönyörű, ezerszínű halat, melynek pikkelyei a szivárvány minden árnyalatában pompáztak. „Szivárvány Halacska” – suttogta Palkó, és alig fejezte be az utolsó ecsetvonást, a festett tó vize máris megcsillant, a Szivárvány Hal pedig egy apró uszonycsapással kiúszott a képből, és játékosan megkerülte Palkó lábait, mielőtt eltűnt volna a közeli patakban. Attól a naptól kezdve Palkó tudta, hogy különleges ajándékot kapott, és elhatározta, hogy csakis jóra, mások megsegítésére fogja használni.
Teltek-múltak a hetek, a faluban pedig egyre nagyobb lett a baj. Hosszú hetekig nem esett az eső, a nap perzselően sütött, és a falu egyetlen kútja, mely eddig kristálytiszta vízzel látta el a lakosságot, lassan-lassan kiszáradt. A föld repedezett, a növények elhervadtak, és az állatok is szenvedtek a szomjúságtól. Az emberek elkeseredettek voltak, a Falu bíró pedig, aki korábban oly magabiztosan irányította a közösséget, most tehetetlenül állt. Megpróbált mindenféle megoldást: kutat ásatott más helyeken, imádkozott az esőért, de semmi sem segített.
Egy reggel, amikor a falu lakói a száraz kút körül gyülekeztek, és panaszosan sóhajtoztak, Palkó odalépett Nagymamájához. „Nagymama, nem tehetnénk valamit? Látom, mennyire szenvednek az emberek.”
Nagymama megsimogatta Palkó fejét. „A szíved mindig a helyén van, kisfiam. Talán pont most van itt az ideje, hogy használd a varázsecsetedet.”
Palkó elgondolkodott. Vízre volt szükség, sok vízre! Bátor szívvel odalépett a Falu bíróhoz, aki éppen kétségbeesetten törölgette a homlokát. „Tisztelt Bíró úr!” – szólította meg Palkó bátortalanul. „Én talán tudnék segíteni a vízhiányon.”
A Falu bíró, aki éppen egy újabb sikertelen kútásási kísérlet után volt, megvetően nézett a kisfiúra. „Te? Egy festőecsettel? Ne légy már nevetséges, kisfiam! Ez nem gyerekjáték! Itt az egész falu sorsa forog kockán!” A többi falusi is elmosolyodott, vagy éppen sajnálattal nézett Palkóra. Egy gyerek, aki festékkel akar vizet fakasztani? Nevetséges!
Palkó arca elszomorodott, de Nagymama a háta mögött bátorítóan bólintott. „Ne törődj velük, Palkó! Te tudod, mire vagy képes. A jó szívvel festett kép sosem hazudik!”
Palkó mélyen magába szállt, majd határozottan így szólt a Bíróhoz: „Kérem, csak egy esélyt adjon! Ha nem sikerül, akkor is rosszabb már nem lehet.”
A Falu bíró meglepődött a kisfiú kitartásán, és végül, mivel már semmi vesztenivalója nem volt, legyintett. „Rendben van, Palkó. De ne a kút falára! Festhetsz a főtéri nagy falra, ahol a régi térkép volt. De ha csak egy csepp víz sem jön, akkor ne is lássalak egy darabig a környéken!”
Palkó nem törődött a gúnyos megjegyzésekkel. Hazaszaladt a festékeiért és a varázsecsetéért. Nagymamája már várta, és segített neki kiválasztani a legszebb kék és zöld árnyalatokat. Amikor Palkó megérkezett a főtéri falhoz, már sokan összegyűltek, kíváncsian, hitetlenkedve figyelve. A Falu bíró is ott állt, karba tett kézzel, szkeptikusan. Palkó azonban nem rájuk figyelt. Csukott szemmel megérintette az ecsetet a festékkel, majd mélyet lélegzett. A szívében csak egyetlen gondolat élt: vizet adni a falunak, megmenteni az embereket a szomjúságtól.
Elkezdett festeni. Elsőként egy kis forrást rajzolt, melynek vize csordogál a kövek között. Aztán egy patakot, mely kanyarogva halad a mezőn át, és friss zöld füvet öntöz. Festett fákat, melyek árnyékot adnak, és virágokat, melyek szomjasan várják a vizet. Minden ecsetvonása tele volt reménnyel, szeretettel és a segíteni akarással. A színek élénkebbé váltak, mintha magukba szívták volna Palkó jó szívének erejét. A falusiak először csak suttogtak, aztán elcsendesedtek, ahogy látták, milyen lelkesedéssel és művészi tehetséggel dolgozik a kisfiú.
Amikor Palkó az utolsó ecsetvonást is befejezte, és hátralépett, hogy megcsodálja művét, a levegő megremegett. A falra festett forrásból apró cseppek kezdtek hullani, majd vékony sugárban spriccelt ki a víz. A patak vize megmozdult, hullámzott, és a friss, hideg víz lassan elindult a falról, végigcsordogált a téren, és egyre szélesedve valódi patakká duzzadt. A falusiak elképedve nézték a csodát. A Falu bíró leesett állal bámulta, ahogy a festett víz valódivá válik, és friss, hűs patakként ömlik a térre. Gyerekek és felnőttek rohantak oda, és mohón ittak a kristálytiszta vízből, melynek íze a remény íze volt.
A Falu bíró Palkó elé térdelt. „Bocsáss meg, kisfiam! Vak voltam, és nem hittem neked. Te megmentetted a falunkat! Soha többé nem fogok kétségbe vonni senkit, aki jó szívvel akar segíteni.”
Palkó elmosolyodott. „Nem az én érdemem, Bíró úr. Hanem a varázsecseté, és a jó szív erejéé.”
Abban a pillanatban, ahogy Palkó kimondta ezeket a szavakat, egy ismerős csillogás villant fel az újonnan fakadt patak vizében. A Szivárvány Hal úszott fel a mélységből, pikkelyei a napfényben tündököltek, és vidáman kergetőzött a friss vízben. A falusiak ujjongtak, és Palkót a magasba emelték, mint a falu hősét. A varázsecset meséje bejárta a vidéket, és mindenki tudta, hogy a kis festő nemcsak ecsettel, hanem a szívével is látja a világot.
A falu kútja újra megtelt, a föld magába szívta a nedvességet, és a természet visszanyerte régi pompáját. Palkó pedig sosem felejtette el Nagymamája szavait, és továbbra is jó szívvel festett, tudva, hogy a legnagyobb varázslat nem az ecsetben rejlik, hanem abban a tiszta szándékban, amivel alkotunk. És persze, a Szivárvány Hal is ott úszkált a falu patakjában, emlékeztetve mindenkit, hogy a remény és a szépség mindig életre kel, ha hiszünk benne.
