Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Lórinak hívtak. Lóri nem egy hétköznapi kisfiú volt. Míg a többi gyerek a hűs szobában legózott vagy a kerti locsoló alatt hancúrozott, őt a végtelenbe nyúló, aranyló homoktenger, a hatalmas sivatag vonzotta. A családja egy aprócska városban élt, éppen ott, ahol a zöldellő föld átadta helyét a sivatag aranyporból szőtt birodalmának. Lóri órákig tudta nézni a horizontot, ahol a forró levegő remegése mintha meséket suttogott volna neki ódon karavánokról és rejtett kincsekről.
Egy különösen forró délutánon, amikor a nap úgy perzselt, mint egy éhes sárkány tüze, Lóri messzebbre merészkedett a szokásosnál. A dűnék, mint alvó óriások, némán hevertek körülötte. A csendet csak a szél finom éneke törte meg, ahogy végigsöpört a homok finom redőin. És akkor, az egyik dűne tetején, mintha maga a napfény szőtt volna alakot, megpillantott egy lovat. De nem akármilyen lovat! A szőre a sivatag ezernyi árnyalatában játszott, a halvány tejeskávétól a mély okkersárgáig. Olyan volt, mintha a homokból és a napfényből gyúrták volna össze. Sörényét a szél fújta, mint egy finom selyemfátylat, és két szeme, mint két ragyogó borostyánkő, Lórit nézte.
A kisfiú szíve nagyot dobbant, de nem félelmében, hanem csodálatában. Lassan, óvatosan elindult felé. A ló nem mozdult, csak méltóságteljesen figyelte a közeledő gyermeket. Amikor Lóri elég közel ért, zsebéből elővett egy aszalt barackot, amit uzsonnára kapott, és a tenyerén nyújtotta a gyönyörű állat felé.
– Szia – suttogta. – Én Lóri vagyok. Te ki vagy?
A kanca finoman előrehajtotta a fejét, és puha ajkaival óvatosan elcsente a gyümölcsöt Lóri tenyeréből. A mozdulatban annyi szelídség és bizalom volt, hogy Lóri minden megmaradt félelme elszállt. Megsimogatta a ló bársonyos orrát.
– Olyan vagy, mint egy titkokat rejtő kis dobozka. Legyen a neved Szelence – mondta mosolyogva. A kancának tetszhetett a név, mert csendesen felnyerített, és orrával gyengéden Lóri vállához dörgölőzött. Abban a pillanatban Lóri tudta, hogy barátra lelt.
Szelence, a homokszínű kanca, egy mozdulattal jelezte, hogy kövesse őt. Lóri habozás nélkül engedelmeskedett. Úgy érezte, Szelence ismeri a sivatag minden titkát. A kanca magabiztosan haladt a dűnék között, patái alig hagytak nyomot a süppedős homokban. Lóri követte, és a sivatag, ami eddig ijesztőnek és üresnek tűnt, most élettel telt meg. Szelence megmutatta neki a sziklák árnyékában megbúvó apró, szívós virágokat, és a homokgyíkokat, amik átsuhantak a lábuk előtt, mint megannyi apró, pikkelyes villám.
Nem sokkal később a távolban pálmafák körvonalai rajzolódtak ki a remegő levegőben. Oázishoz értek, egy zöld ékkőhöz a sivatag végtelen arany foglalatában. Egy karaván már letáborozott a víz mellett, a tevék méltóságteljesen pihentek a datolyapálmák árnyékában. A karaván vezetője, egy ráncos arcú, de barátságos tekintetű férfi, Karim, csodálkozva nézte a fiút és a mellette lépdelő, vadnak tűnő lovat.
– Hát te, kisfiam, hogy kerülsz ide? – kérdezte Karim, hangja mély volt és kissé rekedtes a sok sivatagi széltől. – És miféle tünemény ez a ló? Még sosem láttam hozzá foghatót.
– Ő Szelence. Az én barátom – felelte Lóri büszkén. – Elvezetett ide.
Karim elmosolyodott a fiú ártatlanságán, de látta a különös köteléket kettejük között. Megkínálta Lórit friss vízzel és datolyával, és megengedte neki, hogy velük maradjon, amíg a nap ereje alábbhagy. Lóri boldogan mesélt Szelencéről, aki közben egy lépést sem tágított mellőle, és szelíden iszogatott a forrás tiszta vizéből.
Ám a sivatag szeszélyes úr. A békés délutánnak hirtelen vége szakadt. A horizont sárgásbarna színűre váltott, és a szél süvöltő haragra gerjedt. Karim az égre nézett, és arcáról lefagyott a mosoly.
– Homokvihar! Gyorsan, mindenki a sátrakba! Takarjátok le az állatokat!
De a vihar gyorsabb volt. Mint egy dühödt szellem, csapott le rájuk a sárga fal. A levegő megtelt homokkal, ami csípte a szemet, kaparta a torkot, és egy pillanat alatt eltüntette a napot. A világ egy süvöltő, sárga köddé változott. Lóri megijedt, de Szelence odalépett mellé, és hatalmas testével védelmezően körbefonta, fejét lehajtotta a fiú fölé, hogy megóvja a kavargó homoktól. Lóri belekapaszkodott a sörényébe, arcát a ló meleg nyakába fúrta. A vihar tombolásában egymás közelsége volt az egyetlen biztos pont.
A homokvihar óráknak tűnő percekig tartott. Amikor végre elcsitult, és a levegő lassan kitisztult, a táj teljesen megváltozott. Új dűnék születtek, régiek tűntek el. A legnagyobb baj az volt, hogy a vihar betemette az oázis fő forrását, és a megmaradt víz zavaros volt és kevés.
– Elvesztünk – suttogta az egyik kereskedő kétségbeesetten. – Víz nélkül nem jutunk el a következő városig.
Karim arca is gondterhelt volt. Hiába ismerte a sivatagot, mint a tenyerét, a vihar után még ő is tanácstalan volt. Ekkor Szelence nyugtalanul topogni kezdett. Felemelte a fejét, orrlyukai kitágultak, mintha olyasmit szimatolna, amit emberi érzékszervek nem fognak fel. Majd határozottan elindult egy irányba, egy hatalmas, új homokdűne felé, amit a vihar emelt.
– Hová megy? – kérdezte Karim.
Lóri Szelencére nézett, és a ló borostyán szemében értelmet látott. Bizalmat. – Tud valamit! – kiáltotta. – Érzi a vizet! Kövessük!
A karaván tagjai hitetlenkedve néztek, de Karim, látva a fiú rendíthetetlen hitét és a ló különös viselkedését, bólintott. – Nincs más választásunk. Bízzunk a sivatag lovában!
Szelence felvezette őket a dűne tetejére, majd le a másik oldalra, egy szélvédett, mély völgybe, amit a vihar vájt ki. Ott megállt, és első patájával kaparni kezdte a homokot. Kapart, egyre csak kapart, majd Lórira nézett és halkan felnyerített.
– Itt! Itt kell ásni! – kiáltotta Lóri.
Karim és az emberei, bár kételkedtek, de ásni kezdtek a ló által megjelölt helyen. Először csak száraz homokot találtak. De aztán az egyik lapát nyirkos foltot hagyott maga után. Aztán egy sötétebb réteg következett, majd végül, csodák csodájára, egy vékony sugárban feltört a tiszta, hűvös víz.
Egy rejtett forrásra bukkantak, a víz útjára, ami a homok alatt kanyargott. A karaván megmenekült. Az emberek ujjongtak, nevettek, és hálásan ittak a friss vízből. Tevéiket is megitatták, és megtöltötték a tömlőiket.
Karim odalépett Lórihoz, és a vállára tette a kezét. Tekintetében már nem csak barátság, hanem mélységes tisztelet is volt.
– Ez a ló nem csupán egy állat, fiam. Ő a sivatag lelkének egy darabja. És téged választott a barátjául. Sose felejtsd el ezt.
Amikor a karaván továbbindulásra készen állt, eljött a búcsú ideje. Lóri tudta, hogy Szelence a sivatagba való, az ő otthona a végtelen szabadság. Fájó szívvel, de szeretettel ölelte át a ló nyakát.
– Köszönök mindent, Szelence – suttogta. – Te vagy a legbátrabb ló a világon.
Szelence még egyszer, utoljára Lóri vállához dörgölte a fejét, majd megfordult. Vágtatni kezdett a dűnék között, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg arany alakja végül egybeolvadt a lenyugvó nap fényével, és eltűnt a horizonton.
Lóri a karavánnal tért vissza a városba, de már soha többé nem volt ugyanaz a kisfiú. A szívében hordozta a sivatag csendjét, a homokvihar erejét és egy homokszínű kanca emlékét. Megtanulta, hogy az igazi barátság nem ismeri a határokat, és a bizalom képes megtalálni a vizet a legszárazabb pusztaságban is. És tudta, hogy az ő és Szelence barátsága erősebb, mint a legforróbb nap, és örökké élni fog, mint egy rejtett oázis a lelke legmélyén.
