Hol volt, hol nem volt, az éjféli csillagok legfényesebbjei alatt, a Hold legkerekebb mosolyának sugarainál, élt egy apró, szorgos manócska, akit Szundinak hívtak. Nem is akármilyen manó volt ő, hanem az álomfonó manócskák legrózsásabb orrú, legpamacskosabb sapkájú mestere. Szundi manó feladata nem volt más, mint éjszakánként, amikor a világ elcsendesedett, és minden kisgyermek mélyen aludt, finom, csillámló álomfonalból szőni a legszebb képeket a párnákra.
Szundi manó otthona egy hatalmas, öreg tölgyfa odvában volt, ahol puha mohaszőnyeg borította a padlót, és a falakon apró, fénylő álomképek tündököltek, mint megannyi elkapott pillanat. Munkaeszközei egyszerűek voltak, mégis varázslatosak: egy aprócska, ébenfából faragott szövőszék, aminek pedáljait harmatcseppek mozgatták, és egy gombolyagnyi álomfonal, ami olyan vékony volt, mint a pókháló, és olyan színes, mint egy szivárvány ezeregy árnyalata. Ezt a fonalat ő maga gyűjtötte: minden nap a legboldogabb gyereknevetések visszhangjait, a legszebb virágillatokat, a legmelegebb napsugarakat és a legbékésebb pillanatokat szőtte bele, hogy aztán éjszaka ebből készüljenek a legédesebb álmok.
Két kisgyermek, Lili és Bálint, épp egy ilyen álomfonat-manócska gondozta házban laktak. Lili, a kislány, hatéves volt, és olyan göndör, vörösesbarna haja volt, mint egy őszi avarhalom. Mindig tele volt képzelettel, és imádott a felhők között repkedő egyszarvúakról és a tenger mélyén élő, beszélő halakról álmodni. Bálint, a bátyja, nyolcéves volt, erős és bátor, és az ő álmai tele voltak izgalmas kalandokkal: sárkányokkal harcolt, kincseket keresett, vagy épp a kedvenc focicsapatával nyert bajnokságot.
Szundi manó minden este gondosan felkereste őket. Lili párnájára egy éjjel egy virágzó rétet szőtt, ahol pillangók táncoltak, a következőn pedig egy erdőt, ahol ő maga volt a tündérkirálynő. Bálintnak egyszer egy mesebeli várat, ahol ő volt a lovag, máskor pedig egy űrhajót, amivel a csillagok között utazott. A gyerekek reggelente kipihenten, mosolygósan ébredtek, és tele voltak elmondanivalóval a csodás álmaikról.
De aztán eljött egy olyan este, amikor valami nagyon rosszul sült el. Szundi manó fáradt volt. Aznap sok gyereknek kellett álmot szőnie, és ő már a tizenhetedik párnával bajlódott, amikor egy váratlan, hatalmas tüsszentés rázta meg az aprócska testét. A tüsszentés olyan erős volt, hogy a szövőszék megremegett, és az éppen készülő, finom, ezüstszínű álomfonal, ami addig simán siklott a pedálok között, hirtelen összegubancolódott. Nem is akárhogyan! A szálak egymásba tekeredtek, csomók keletkeztek, és az egész gombolyag egy kusza, sötét, remegő masszává változott.
Szundi manó kétségbeesetten nézte a katasztrófát. Próbálta kibogozni a szálakat, de minél jobban igyekezett, annál jobban összegabalyodott minden. Az álomfonal most már nem csillogott szépen, hanem valami sötét, zavaros árnyalatot öltött. A manócska tudta, hogy ebből a kusza fonalból csak rossz álmok születhetnek.
És pontosan így is lett. Másnap reggel Lili fáradtan és nyűgösen ébredt. Azt álmodta, hogy egy sötét labirintusban bolyong, ahonnan nem találja a kiutat, és egy óriási pók kergeti. Bálint sem volt jobb kedvében. Neki azt álmodta, hogy a focimeccsen minden passza mellémegy, és a cipője össze van ragasztva a talajjal. Mindketten morcosan, álmosan indultak a napnak, és az egész házban érezhető volt a rosszkedv.
Szundi manó, aki a párnájuk szélén kuporogva figyelte őket, szívszorítóan érezte a felelősséget. Visszament az odújába, és újra megpróbálkozott a kibogozással. De hiába. A csomók olyan erősek voltak, mintha kőből lennének. Ekkor eszébe jutott egy régi manómondás, amit még a nagymamájától hallott: „Amikor az álomfonal összegubancolódik, és a szálak nem akarnak engedelmeskedni, csak a nevetés csomója oldja meg a bajt.”
De mi az a nevetés csomója? Szundi manó sosem látott ilyet. Elhatározta, hogy megkeresi. Láthatatlanná tette magát, és kiszökkent a tölgyfa odújából. Az egész falut bejárta, apró lábaival szinte észrevétlenül suhant a járdán. Figyelte a gyerekeket. A játszótéren egy kislány elesett, és sírva fakadt. Egy fiú elvesztette a labdáját, és mérgesen toporzékolt. Egy csoport gyerek veszekedett egy homokvár miatt. Sehol egy nevetés.
Szundi manó szomorúan konstatálta, hogy a világ tele van kisebb-nagyobb bosszúságokkal, és a nevetés valahogy elbújt. Végül visszatért Lili és Bálint házához. Bekukucskált az ablakon. A gyerekek az asztalnál ültek, és a házi feladatot írták. Lili a matekfüzet fölött ráncolta a homlokát, Bálint pedig a rajzát gyűrögette idegesen, mert nem úgy sikerült, ahogy szerette volna.
– Ez az! – sóhajtott Lili. – Nem értem ezt a feladatot! Az egész napom rossz, és még a matek is utál engem!
Bálint felemelte a fejét. Látta, mennyire elkeseredett a húga. Még ő is morcos volt, de valahogy nem bírta elviselni Lili szomorúságát. Megpróbálta felvidítani. Összeráncolta a homlokát, nagyra nyitotta a szemét, és a két ujjával felemelte az orrát, mint egy malacnak. Aztán horkantott egy nagyot.
Lili először csak pislogott, aztán egy apró mosoly futott át az arcán. Nem tudta megállni, hogy el ne kuncogja magát. – Bálint! Ne légy buta! – mondta, de már nevetett.
Bálint, látva, hogy sikerült egy kis mosolyt csalnia a húga arcára, még nagyobb hévvel folytatta. Felállt, és elkezdett furcsán táncolni, közben pedig egy képzeletbeli gitáron játszott, és hamisan énekelt. A hangja olyan vicces volt, hogy Lili már nem bírta tovább. Felkacagott, és a nevetése betöltötte a szobát. Aztán Bálint is elkapta a hév, és ők ketten, mintha elfelejtettek volna minden rosszkedvet, elkezdtek egymásra vicces arcokat vágni, csiklandozni, és a szoba megtelt a tiszta, csengő gyerekkacagással.
Szundi manó, aki az ablakpárkányon ült, el sem hitte, amit lát. Ahogy a gyerekek nevetése egyre hangosabb és szabadabb lett, valami csodálatos történt. A levegőben, pontosan ott, ahol a nevetés hullámai találkoztak, megjelent egy apró, fénylő, aranyos csomó. Nem volt anyagi, mégis ott volt, lebegett, és ragyogott, mintha a legtisztább öröm sűrűsödött volna össze benne. Ez volt az, amiről a nagymamája beszélt! Ez volt a nevetés csomója!
Szundi manó óvatosan kinyújtotta apró kezecskéjét, és elkapta a fénylő csomót. A csomó meleg volt, és vibrált az energiától. A manócska visszasietett az odújába, ahol a kusza álomfonal még mindig ott feküdt, sötéten és reménytelenül.
Óvatosan a nevetés csomójához érintette az összegabalyodott fonalat. Abban a pillanatban valami csoda történt. A csomók, mintha láthatatlan kezek oldották volna fel őket, elkezdtek lazulni. A sötét, zavaros árnyalatok eltűntek, és a fonal újra csillogóvá, puhává és rendezetté vált. A szálak maguktól szétváltak, és az egész gombolyag visszanyerte eredeti, ragyogó szépségét.
Szundi manó boldogsága határtalan volt! Gyorsan nekilátott a munkának. Aznap éjjel a legszebb álmokat szőtte Lili és Bálint párnájára. Lili egy varázslatos erdőben játszott tündérekkel, Bálint pedig egy szuperhős volt, aki megmentette a világot.
Másnap reggel Lili és Bálint kipihenten és boldogan ébredtek. Elmesélték egymásnak a csodálatos álmaikat, és az egész napjuk vidáman telt. Szundi manó pedig, aki a tölgyfa odújából figyelte őket, megértette a nevetés erejét. Azóta minden este, mielőtt nekilátna az álomfonáshoz, előbb körbejárja a falut, és összegyűjti a gyerekek napközbeni nevetésének visszhangjait. Ezeket a vidám, csengő hangokat is belefonja az álomfonalba, hogy az még erősebb, még színesebb legyen. Mert tudta, hogy a legszebb álmok nemcsak a csillagporból és a holdfényből születnek, hanem a tiszta, őszinte gyermeki nevetésből is.
És azóta, ha egy kisgyerek rosszul alszik, Szundi manó tudja, hogy nem a fonalával van a baj, hanem talán csak elfelejtettek aznap eleget nevetni. És ilyenkor finoman rásuttogja az álmos fülbe: „Nevess sokat, kicsi barátom, mert a nevetés a legszebb álmok kulcsa!”
