Valahol, a Kerek-erdőn is túl, ahol a patakok ezüstszalagot hímeznek a zöld mezőkre, állt egy kedves kisváros. Ebben a városban, egy napsárga falú házikóban élt egy kisfiú, akit Daninak hívtak. Dani nem volt ám akármilyen kisfiú! A szemei úgy csillogtak a kíváncsiságtól, mint két apró gesztenye a reggeli harmatban, és mindig valami új kaland után kutatott. Vele élt még Cili, a cirmos cica, aki olyan méltóságteljesen tudott a kerítésen sétálni, mintha legalábbis egy királykisasszony lenne.
Egy langyos nyári este Dani az ablakában könyökölt, és a bársonyfekete égboltot kémlelte. A csillagok milliárdnyi apró gyémántként ragyogtak, és Dani arról ábrándozott, milyen lehet odafönt repülni, a Tejút porában hemperegni. Ahogy így merengett, hirtelen egy fényes csík szaladt végig az égen – egy hullócsillag! Dani becsukta a szemét, összeszorította az öklét, és tiszta szívéből kívánt valamit. Valami igazán izgalmasat. „Bárcsak… bárcsak láthatatlanná tudnék válni!” – suttogta a sötétbe.
Nem is sejtette, hogy a kívánságát egy aprócska, csillagporból szőtt ruhácskát viselő tündér, Csiribú is meghallotta. Csiribú éppen a hullócsillagok szikráit gyűjtögette a kosárkájába, amikor Dani kívánsága, mint egy szappanbuborék, odalebegett hozzá. A tündér elmosolyodott. Tudta, hogy az ilyen nagy kívánságok nagy leckékkel járnak, de a kisfiú szíve olyan tisztán dobogott, hogy úgy döntött, teljesíti a kérését. Egy csipetnyi fénylő port fújt Dani ablaka felé, ami csendben beszállt a szobába, és rátelepedett a kisfiú alvó arcára.
Másnap reggel Dani a napfény cirógatására ébredt. Kipattant az ágyból, hogy a fürdőszobába szaladjon, de amikor a tükörbe nézett, nagyot dobbant a szíve. A tükörből ugyanis nem nézett vissza senki! Csak a csíkos pizsamája lebegett a levegőben, mintha egy szellem viselné. Dani meglengette a kezét – és a semmi lengett vissza. Megérintette az arcát – és érezte, de nem látta. Láthatatlan lett! Először megijedt, aztán hatalmas kacagásban tört ki. Micsoda kaland!
Leosont a konyhába. Anyukája éppen a reggelit készítette. „Jó reggelt, Kincsem!” – köszönt, de persze nem látta, hogy Dani ott áll mellette. A kisfiú nem bírt ellenállni a kísértésnek. Óvatosan elemelte a legropogósabb kiflivéget a tányérról. Anyukája csak a fejét csóválta. „Már megint hova tettem azt a kiflit? Kezdek nagyon feledékeny lenni.” Dani kuncogott magában. Ez jobb móka volt, mint bármelyik bújócska!
Cili cica volt az egyetlen, aki gyanút fogott. Odasündörgött a lebegő pizsamához, és dorombolva hozzádörgölőzött. Érezte, hogy Dani ott van, még ha nem is látta. Dani megsimogatta a puha bundáját, és Cili elégedetten purrogtatott.
A nap folyamán Dani kiélvezte a láthatatlanság minden előnyét. A legnagyobb célpontja a szomszédban lakó Zsémbes bácsi volt, aki mindig morgott, ha a labda átrepült a kerítésen, és akinek a homloka állandóan tele volt szigorú ráncokkal. Dani belopózott a gondozott kertjébe. Először csak a kerti törpét fordította a fal felé, majd finoman meglegyintette Zsémbes bácsi tarkóját egy fűszállal. A szomszéd döbbenten kapkodta a fejét. „Micsoda szélvész van ma!” – morogta az orra alatt. A csínytevések csúcspontja az volt, amikor Dani felemelte a locsolókannát, és az magától lebegett végig a tulipánágyás felett. Zsémbes bácsi szemei kikerekedtek, és sietve beszaladt a házba, azt motyogva, hogy „kísértetek… kísértetek járnak a kertemben”.
Dani nevetett, de ahogy a megijedt öregurat nézte, a szíve egy aprót szisszent. Talán ez már nem is volt olyan vicces. A rossz érzése csak fokozódott, amikor délután kiment a játszótérre. A barátai éppen fogócskáztak. Dani is be akart szállni, de hiába kiáltotta, hogy „Én vagyok a hunyó!”, senki sem hallotta. Vagyis hallották a hangot, de nem látták, honnan jön. Amikor a legjobb barátja, Peti, egyenesen átszaladt rajta, mintha ott sem lenne, Daninak könny szökött a szemébe. Ott volt közöttük, mégis egyedül volt. Láthatatlannak lenni azt is jelentette, hogy senki sem látja, ha szomorú.
Este, amikor anyukája jóéjt-puszit akart adni neki, csak a levegőt puszilta meg az üres párna felett. „Aludj jól, drágám!” – suttogta, és Dani érezte, milyen szörnyű, hogy nem kaphat egy igazi, meleg ölelést. Rájött, hogy a láthatatlanság nem kaland, hanem börtön. Elveszítette a legfontosabbat: a kapcsolatot azokkal, akiket szeretett.
Aznap éjjel Dani elhatározta, hogy ha már láthatatlan, legalább valami jóra használja ezt a furcsa képességet. Másnap reggel új céllal indult útnak.
Észrevette, hogy a kis Panni, a szomszéd kislány, sír a homokozóban, mert elvesztette a kedvenc piros csatját. Dani, akit senki sem zavart, alaposan körülnézett, és megpillantotta a csillogó csatot egy bokor alatt. Óvatosan felvette, és a homokvár tetejére helyezte. Panni szipogva felemelte a fejét, és a szeme felcsillant. „Megkerült!” – kiáltotta boldogan, és Dani szíve megtelt melegséggel.
Később látta, hogy Zsémbes bácsi a szemüvegét keresi a kertben. Lehajolt, de a dereka fájt, és csak morogva tapogatózott. Dani odament, és az aprócska szemüveget finoman az öregúr keze ügyébe tolta. „Nocsak, hát itt van!” – csodálkozott Zsémbes bácsi, és a szája sarka egy pillanatra felfelé görbült. Ez már majdnem egy mosoly volt!
Dani legnagyobb jótette az volt, amikor meglátta, hogy a városka főterén egy kismadár fióka esett ki a fészekből, és ijedten csipogott a földön. A járókelők nem vették észre, és Cili cica is éppen arra ólálkodott. Dani gyorsan cselekedett. Két kezébe vette a remegő madárkát, és mivel láthatatlan volt, sem a fióka, sem az anyamadár nem ijedt meg tőle. Óvatosan visszamászott vele a fára, és betette a meleg fészekbe. A madármama hálás csiviteléssel fogadta a kicsinyét.
Ahogy a nap lement, Dani fáradtan, de elégedetten ült az ablakpárkányon. Rájött, hogy a legnagyobb öröm nem a csínytevésben van, hanem abban, ha segíthet másoknak. De a szíve még mindig fájt a magánytól. Felnézett az égre, ahol újra gyülekeztek a csillagok.
„Kérlek, hadd legyek újra látható!” – suttogta, de ez a kívánság már más volt, mint az első. „Nem azért, hogy csintalankodjak. Hanem hogy megölelhessem anyát, hogy együtt nevethessek a barátaimmal, és hogy bocsánatot kérhessek Zsémbes bácsitól.”
Ebben a pillanatban egy finom, csilingelő hangot hallott. Csiribú, a csillagpor-tündér termett mellette a párkányon. „Láttam a jócselekedeteidet, Dani” – mondta vékonyka hangon. „Megtanultad a leckét. A legnagyobb varázslat nem a láthatatlanság, hanem az, ha észreveszed, mikor van szüksége valakinek a segítségedre.” A tündér egy csipetnyi csillagport szórt Danira, ami úgy csiklandozta, mint ezer apró pillangószárny.
Dani lassan lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már a saját ágyában feküdt. A reggeli napfény besütött az ablakon. Felugrott, és a tükörhöz rohant. És ott volt! A kócos haja, a csíkos pizsamája, a kíváncsi, gesztenyebarna szemei. Visszakapta önmagát!
Boldogan szaladt le a konyhába, és olyan szorosan ölelte meg az anyukáját, hogy az majdnem elejtette a kakaós bögrét. A reggeli után pedig átment Zsémbes bácsihoz. Pironkodva bevallotta a kerti törpés és a locsolókannás tréfát. Az öregúr szigorúan nézett rá egy percig, aztán a szája szegletében megjelent az a majdnem-mosoly. „Hát te voltál az a kísértet, te kis csibész?” – dörmögte, majd lehajolt, letört egy illatos, piros epret a tövéről, és a fiú kezébe nyomta. „Ezt edd meg. És legközelebb inkább gyere át segíteni gyomlálni.”
Attól a naptól fogva Dani és Zsémbes bácsi a legjobb barátok lettek. Dani pedig megtanulta, hogy a világ legizgalmasabb kalandja nem az, ha elbújunk a világ elől, hanem ha nyitott szemmel és segítő szívvel járunk benne. Mert a szeretet és a jóság az a varázslat, ami mindenkit láthatóvá tesz.
