Messze-messze, hét határ is talán kevés lenne megmutatni, hol is terült el Harmatvölgy királysága. Egy apró, ám annál szorgalmasabb nép lakta, akik földet műveltek, állatokat tenyésztettek, és esténként, mikor a nap arany sugarai megcsókolták a hegycsúcsokat, békésen meséltek a tűz körül. Ám a béke mostanában törékenyebb volt, mint a jégvirág a téli ablakon, mert a völgy fölött, a legmagasabb, felhőcsipkés csúcson egy sárkány tanyázott. Szélcsóvának hívták, és félelmetes hírétől még a legbátrabb lovagok is megremegtek.
Itt élt Domonkos is, egy apró termetű apród, kinek szíve hatalmas volt, ám a kardja még túl nehéznek bizonyult a kezében. A többi apród gúnyosan nézte, ahogy ügyetlenül forgatja a fakardot, és inkább a könyvekbe, az öreg mesékbe vagy a madarak énekébe merült el, mintsem a hadmozdulatokba. Domonkos azonban nem akart karddal hódítani. Ő a szívével szeretett volna lovag lenni, ha lehetséges. A lovagi eskü szavai, a bátorság, a hűség és a becsület mélyen megérintették, de valahogy azt érezte, a valódi bátorság nem a fénylő páncélban vagy az éles pengében lakozik.
Panka hercegnő, a király egyetlen lánya, akinek szemei a legapróbb rezdüléseket is észrevették, gyakran figyelte Domonkost. Látta a szelídséget a tekintetében, a mély gondolatokat az arcán, és azt is, hogy Domonkos valami másra vágyik, mint a többi, dicsőségre éhes ifjú. Panka maga is szerette a természetet, és gyakran ült órákig a palota kertjében, hallgatva a szél susogását, figyelve a felhők vándorlását. Érezte, hogy a sárkány körüli félelem talán egy félreértésből fakad, de senki sem hallgatott rá.
A félelem pedig napról napra nőtt. Szélcsóva egyre gyakrabban tűnt fel a völgy felett. Nem pusztított, nem égetett, de hatalmas árnyéka elborította a falut, és néha egy-egy juh eltűnt a legelőről. A gazdák reszkettek, a gyerekek nem mertek kimenni az udvarra. A király tanácsot hívott össze. Vén Kapitány, ki már annyi csatát megélt, és kinek arca maga volt a történelemkönyv, szigorúan jelentette ki: „Nincs más megoldás, mint karddal szembeszállni a szörnnyel!”
A király beleegyezett. Nagy sereget szerveztek. A legbátrabb lovagok, élükön Vén Kapitánnyal, készültek fel a sárkány elleni harcra. Domonkos is ott állt a sorban, fakarddal a kezében, de a szíve tiltakozott. Valami azt súgta neki, ez nem a helyes út. Este, mikor mindenki aludt, és csak a Hold ezüst fénye festette meg a palota udvarát, Domonkos elhatározta magát. Egyedül fog felmenni a hegyre, hogy megnézze Szélcsóvát, és megpróbálja megérteni. Nem karddal, hanem nyitott szívvel. Egy kosárban vitt magával friss kenyeret, sajtot és egy nagy almát, amit Panka hercegnő adott neki aznap délután, mintha megérezte volna Domonkos gondolatait.
A hegyre vezető út hosszú és fárasztó volt. Az éjszaka hideg volt, és a fák árnyai félelmetes alakokat öltöttek. De Domonkos nem hátrált meg. „A bátorság nem a kardban lakik” – suttogta magának. – „Hanem a szívben, ami legyőzi a félelmet.” Hajnalra ért fel a csúcsra, ahol a sárkány barlangja tátongott. Hatalmas, sötét bejárat volt, amiből kénes szag áradt. Domonkos megremegett. De aztán mély levegőt vett, és belépett.
A barlang mélyén, egy hatalmas sziklakiszögellésen feküdt Szélcsóva. Pikkelyei bronzszínűek voltak, szárnyai pedig, akár az őszi avar, susogva rezdültek minden lélegzetvételnél. Hatalmas volt, olyan nagy, mint egy ház. De Domonkos meglepetésére nem haragos volt, hanem szomorú. Szemei, melyeknek mélységében a tűz parázslott, tele voltak magánnyal. A sárkány észrevette az apró embert, és mélyet hörgött. Domonkos nem futott el. Lassan letette a kosarat a földre, és óvatosan kinyitotta.
„Ne félj, Szélcsóva” – mondta, a hangja reszketett, de erős maradt. – „Nem bántani jöttem. Én Domonkos vagyok, és hoztam neked egy kis enni.”
A sárkány furcsán nézett rá. Évezredek óta senki nem beszélt hozzá így. Csak félelem, gyűlölet és kardcsörgés vette körül. Szimatolt. Az alma illata megcsapta az orrát. Domonkos lassan, óvatosan odatolta a kosarat a sárkány elé. Szélcsóva lassan, óvatosan kinyújtotta hatalmas fejét, és megszagolta az ételt. Aztán egy hatalmas nyelvvel felnyalogatta az almát, majd a kenyeret és a sajtot is. Hosszú ideje nem evett ilyen finomat. Előzőleg csak rágós juhok jutottak neki, ha egyáltalán. A barlangjában pedig már évek óta nem volt meleg. A korábbi barlangja egy földrengésben beomlott, és ez a mostani, bár hatalmas volt, huzatos és hideg volt. Magányos volt, és fájt a fogínye is egy elrontott vadászat miatt.
Domonkos leült a sárkány mellé, és elkezdett mesélni a völgyről, az emberekről, a félelmükről. Elmondta, hogy a sárkány nem gonosz, csak félreértett. Szélcsóva figyelt. Hatalmas fejét Domonkos mellé tette, és a sárkány szomorú szemeiben felcsillant valami. Domonkos látta, hogy a sárkány valójában nem rosszindulatú, csak magányos és talán kissé ügyetlen. Lassan, óvatosan megvizsgálta a sárkány száját, és talált egy hatalmas, szilánknyi fadarabot a fogínye alá szorulva. Nem csoda, hogy fájt neki, és ezért volt morcos. Domonkos, minden bátorságát összeszedve, egy éles kővel óvatosan kiszedte a fadarabot. Szélcsóva felsóhajtott, mintha hatalmas teher esett volna le a szívéről.
A nap felkelt, és beragyogta a barlangot. Domonkos és Szélcsóva barátokká váltak. A sárkány elmesélte, hogy csak azért vitte el a juhokat, mert éhes volt, és nem mert közelebb menni a faluhoz, mert félt, hogy bántani fogják. Elmondta, hogy nagyon magányos, és szeretne valakivel beszélgetni. Domonkos megígérte neki, hogy békét hoz a völgybe. Szélcsóva pedig megígérte, hogy soha többé nem bánt senkit, és segíti az embereket, ha szükség van rá.
Domonkos visszatért a faluba, Szélcsóva pedig lassan, óvatosan követte őt, szárnyai alig rezdültek, nehogy megijessze a lentieket. A falu népe, mikor meglátta Domonkost a sárkány árnyékában, halálra váltan sikoltozott. Vén Kapitány azonnal harcra készítette a lovagokat. Panka hercegnő azonban Domonkosra nézett, és látta a megnyugvást az apród arcán. Hitt neki.
„Ne féljetek!” – kiáltotta Domonkos, ahogy a sárkány lassan leszállt a falu főterére. – „Szélcsóva nem ellenség! Ő a barátom! Félreértettük őt, és ő is minket!”
Domonkos elmesélte, amit megtudott a sárkányról. Elmondta a magányát, a fájdalmát, és azt, hogy valójában csak békére vágyik. Szélcsóva pedig, mintha megértette volna Domonkos szavait, óvatosan lehajtotta a fejét, és szelíden megsimogatta Domonkost az orrával. A gyerekek, akik először reszkettek a félelemtől, lassan, óvatosan előmerészkedtek. Egy kislány még egy virágot is odatartott a sárkány orra elé. Szélcsóva megszagolta, és a szemei felcsillantak.
Vén Kapitány, aki már annyi csatát megélt, szótlanul állt. Soha nem látott még ilyet. Egy sárkány, aki virágot szagol! Panka hercegnő mosolygott. A király pedig, látva népe megnyugvását és a sárkány szelídségét, mélyen meghatódott. Ráébredt, hogy Domonkos apród sokkal többet tett, mint bármelyik lovag a kardjával.
A király még aznap este ünnepélyes lovaggá ütötte Domonkost. Nem a kardja miatt, hanem a bátorságáért, a szívéért, a békéért, amit hozott. Domonkos nem kapott fényes páncélt, de a szíve tisztább volt, mint bármelyik acél. Szélcsóva pedig a falu új barátja lett. Néha még segített is a gazdáknak, ha egy-egy hatalmas sziklát kellett elmozdítani a földről, vagy ha a fák között eltévedt kisállatokat kellett hazavinni. A gyerekek pedig nem féltek többé, sőt, esténként Szélcsóva barlangja köré gyűltek, hogy hallgassák a sárkány mély, de most már békés horkolását.
És Domonkos, ki nem karddal, hanem szívvel hódított, lett az első lovag, ki békével írta be nevét a történelemkönyvekbe. Mert a valódi bátorság nem az erőben, hanem a megértésben, a kedvességben és a szeretetben rejlik, és képes még a legfélelmetesebb sárkányt is baráttá változtatni.
