Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyen is innét, egy gyönyörű, zöldellő völgyben bújt meg Völgyzug aprócska faluja. A völgyet kettészelte a Szilaj-patak, ami tavasszal haragos folyóvá duzzadt, és ilyenkor úgy ordított, mint a medve, akit felébresztettek téli álmából. A falu egyik oldalán éltek az emberek, a másikon pedig, a ködbe burkolózó Óriáshegy komor csúcsai alatt, az óriások.
Völgyzug népe bizony félt az óriásoktól. A falu bírája, egy szigorú tekintetű, bajszos ember, naphosszat csak a régi regéket ismételgette. „Az óriások morcosak és gonoszak!” – dörögte a falugyűlésen. „Ha egyet megláttok, fussatok, ahogy a lábatok bírja! A hegy dübörgése az ő haragjuk jele, a leomló sziklák az ő rosszindulatuk bizonyítékai.” Az emberek pedig hittek neki, mert a bíró szava szent volt, és a hegyről jövő hangok valóban félelmetesek voltak. A két világot csak egy rozoga, nyikorgó fahíd kötötte össze, de arra már évek óta senki sem merészkedett át.
Élt azonban a faluban egy fiú, akit Jankónak hívtak. Jankó nem volt sem erősebb, sem magasabb a többi fiúnál, de a feje tele volt kíváncsisággal és leleménnyel. Míg a többiek ijedten bújtak az ágy alá egy-egy hegyi dörrenéskor, ő az ablakból kémlelte a felhőkbe vesző csúcsokat. „Mi van, ha a bíró úr téved?” – gondolta magában. „Mi van, ha az óriások nem is olyan szörnyűek? Hiszen még senki sem beszélt velük.”
Egy tavaszi napon aztán hatalmas vihar kerekedett. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, a Szilaj-patak pedig megáradt, és tajtékzó, sárga szörnyetegként zúdult le a hegyről. Magával sodort fákat, bokrokat, és a falu népe rémülten látta, hogy a régi fahíd deszkái egyenként szakadnak le és tűnnek el a habokban. A víz egyre csak emelkedett, és már a legközelebbi házak kertjeit nyaldosta.
A bíró a falu főterén tördelte a kezét. „Imádkozzunk, emberek! Ez az óriások büntetése! Biztosan követ gördítettek a patakba, hogy minket elpusztítsanak!”
Jankó azonban nem hitt neki. Látta a pánikot, a félelmet, és tudta, hogy az imádság önmagában nem fogja megállítani az árradatot. Merész tervet eszelt ki. Míg mindenki a vízre figyelt, ő elindult a patak mentén felfelé, egy meredek, sziklás ösvényen, amit csak a legbátrabb kecskék mertek használni. Elhatározta, hogy átmegy az Óriáshegyre, és a saját szemével győződik meg az igazságról.
Az út hosszú és veszélyes volt. A szél tépte a kabátját, a csúszós köveken alig bírt megkapaszkodni. Végül, csuromvizesen és kimerülten, átért a hegygerincen, és egy hatalmas tisztáson találta magát. A fák itt akkorák voltak, mint a falusi templom tornya, a virágok kelyheibe pedig egy gyerek is belefért volna. És akkor meglátta őt. A tisztás közepén egy óriásnő ült egy sziklán, és szomorúan nézte a völgyet. Haja olyan volt, mint a naplemente, szemei pedig, mint két tiszta vizű tengerszem. Nem volt benne semmi félelmetes.
Jankó összeszedte minden bátorságát, és előbújt egy bokor mögül.
– Jó napot! – kiáltotta, amilyen hangosan csak tudott.
Az óriásnő összerezzent, és lenézett. Amikor meglátta az apró fiút, az arcán nem harag, hanem meglepetés és kedvesség suhant át. Hangja mély volt, mint a nyári égzengés, de szavai lágyan szálltak.
– Szervusz, kicsi emberfia! Hogy kerülsz te ide? Nem félsz tőlünk?
– Jankó vagyok. És… egy kicsit félek, de a kíváncsiságom nagyobb – felelte a fiú. – A faluban azt mondják, ti okoztátok az áradást.
Az óriásnő szomorúan megrázta a fejét, amitől a fák levelei megremegtek.
– Az én nevem Rózsa, én vagyok az óriások királynője. Dehogyis akartunk áradást! Épp ellenkezőleg. Már hetek óta látjuk, hogy a régi híd korhadt, és a patak medre tele van hordalékkal. Az én népem hatalmas sziklákat bányászott, hogy egy új, erős kőhidat építsünk nektek. A dübörgés, amit hallotok, a mi munkánk zaja. Segíteni akartunk, de nem mertünk átmenni, mert tudtuk, hogy féltek tőlünk.
Jankó tátott szájjal hallgatta. Tehát a félelmetes hangok nem haragot, hanem segítő szándékot jeleztek!
– De most a víz elönti a falut! A híd is odavan! – kiáltotta kétségbeesetten.
Rózsa királynő felállt. Magassága a fellegeket súrolta.
– Akkor nincs több idő a várakozásra. Mutasd az utat, bátor fiú! Meg kell mentenünk az otthonotokat!
Rózsa intett, és a fák közül további óriások léptek elő. Nem voltak szörnyetegek, csak hatalmas, dolgos lények. Jankó vezetésével elindultak a völgy felé. Amikor a falusiak meglátták a közeledő óriásokat, sikoltozva szaladtak szerteszét. A bíró sápadtan meredt a hatalmas alakokra.
– Látjátok! Eljöttek, hogy elpusztítsanak minket!
– Nem! – kiáltotta Jankó, aki Rózsa tenyerében ülve érkezett. – Azért jöttek, hogy segítsenek!
Mielőtt bárki bármit szólhatott volna, Rózsa és az óriások munkához láttak. Hatalmas sziklákat emeltek fel, mintha csak kavicsok lennének, és a folyó legveszélyesebb kanyarulatánál egy új gátat építettek belőlük. Mások óriási fatörzseket döntöttek ki, és terelték velük a víz sodrását a mélyebb meder felé. A föld remegett a lépteiktől és a munkájuktól, de az áradás ereje lassan csökkenni kezdett. A víz szintje apadni kezdett, és a falu megmenekült.
Mire a vihar elült, és a nap újra kisütött, a Szilaj-patak már szelíden csobogott a rögtönzött sziklagát mellett. A falusiak némán, csodálkozva álltak. Látták, hogy az óriások, akiktől egész életükben rettegtek, megmentették őket.
A falu bírája lassan odalépett Rózsához, aki éppen egy utolsó, hatalmas követ igazított a helyére. Levette a kalapját, és mélyen meghajolt.
– Királynő… mi… mi tévedtünk. A félelmünk majdnem a veszünket okozta. Kérlek, bocsáss meg nekünk a tudatlanságunkért.
Rózsa királynő lehajolt, és kedves mosolya beragyogta az egész völgyet.
– A félelem olyan, mint a köd. Elrejti az igazságot. De most, hogy a köd felszállt, építsünk együtt valamit, ami örökre összeköt minket.
És így is történt. Az elkövetkező hetekben óriások és emberek együtt dolgoztak. Az óriások a helyükre emelték a hatalmas kőtömböket, az emberek pedig ügyes kezeikkel kifaragták a korlátokat és lekövezték az utat. Felépült a völgy legszebb és legerősebb hídja, amit nem a félelem, hanem a bizalom és a barátság tartott össze.
Attól a naptól kezdve Völgyzug népe és az óriások békében éltek egymás mellett. Jankót hősként ünnepelték, de ő mindig azt mondta, az igazi hős Rózsa, a jószívű óriáskirálynő volt. A gyerekek pedig, ha a hegy felől dübörgést hallottak, már nem bújtak el. Kiszaladtak a hídra, és integettek, mert tudták, hogy odafent a barátaik dolgoznak, nevetnek, vagy éppen egy újabb jótettre készülnek.
Mert megtanulták, hogy a legnagyobb falakat nem a hegyek és folyók emelik, hanem a szívünkben élő félelem. De egy bátor és nyitott szív még a legmagasabb falon is képes hidat verni.
