A nagymama padlásának van egy különös, semmihez sem fogható illata. A száradó gyógynövények édeskéssége keveredik a régi papír és a hideg fa fanyar illatával. Bence és Kata imádták ezt a helyet. A poros gerendák alatt megbúvó ládák és letakart bútorok számukra nem holmi limlomok voltak, hanem elfeledett királyságok kincsei és felfedezésre váró, titkos világok kapui.
Egy lusta nyári délutánon, miközben a napfény csíkokat rajzolt a levegőben táncoló porszemekre, Bence egy recsegő tengerészládára bukkant. Nehéz volt a fedele, de Kata segítségével sikerült felnyitniuk. A láda mélyén, megsárgult csipketerítők alatt egy pergamensárga, feltekert térképet találtak. Óvatosan kiterítették a padlóra. A térkép különös volt. A széleit bonyolult, fogaskerekes minták díszítették, a közepén pedig, ahol egy szigetnek kellett volna lennie, csak gomolygó, szürke köd látszott.
– Ezen nem látni semmit – mondta Bence csalódottan, és az orrával majdnem a papírt súrolta. Szeretett mindent megérteni, a dolgok működését kutatni, de ez a térkép rejtély volt.
Kata azonban más szemmel nézte. A fantáziája már messze járt. Ujjával finoman a ködös foltra bökött. – Talán csak el kell képzelni, mi van a köd alatt – suttogta. Lehunyta a szemét, és egy olyan szigetre gondolt, ahol a fák fémből vannak, a virágok pedig óramű pontossággal nyílnak és csukódnak. Egy helyre, ahol a gondolatok formát öltenek.
Abban a pillanatban csoda történt. A térképen a köd örvényleni kezdett, és lassan kitisztult, felfedve egy sziget körvonalait, pont olyat, amilyet Kata elképzelt. A padlás ablakán beszűrődő napfény hirtelen vakítóan erőssé vált, és a következő pillanatban Bence és Kata már nem a poros padlón ültek. Puha, fémforgácsra emlékeztető „fű” csiklandozta a tenyerüket, a levegőben pedig halk, zümmögő dallam rezgett.
Körülöttük mindent rézcsövek, csillogó fogaskerekek és finoman kattogó szerkezetek borítottak. Még a fák levelei is vékony, áttetsző fémlemezkékből álltak, amik a szellőben finoman csilingeltek. A sziget élt és lélegzett, de egészen másképp, mint bármi, amit valaha láttak.
– Hűha! – ámult el Bence. – Ez… ez működik!
Mielőtt azonban jobban körülnézhettek volna, halk csipogás és guruló hang ütötte meg a fülüket. Egy apró, gömbölyű robot bukkant elő egy bokornak látszó, tekeredő drótkupac mögül. A teste fényesre polírozott króm volt, és a közepén egyetlen, vidáman pislogó, kerek kijelző világított. A robot odagurult hozzájuk, megállt, és a kijelzőjén egy mosolygós arc jelent meg. Majd egy apró kar nyúlt ki az oldalából, és egy tökéletesen csillogó csavart nyújtott át nekik üdvözlésképpen.
– Szia! Én Kata vagyok, ő pedig Bence – mutatkozott be a kislány. – Te ki vagy?
A robot vidáman csipogott egy sort, és a kijelzőjére egyetlen, nagy pöttyöt rajzolt.
– Pötty! – nevetett fel Kata. – Akkor te leszel Pötty.
Pötty, a segítőkész robot, mintha csak erre várt volna. Megfordult, és intett nekik, hogy kövessék. A gyerekek izgatottan eredtek a nyomába, és Pötty elvezette őket a sziget csodáihoz. Először egy hatalmas, hernyó alakú építményhez értek, ami lassan, méltóságteljesen haladt egy kikövezett úton. Az oldala tele volt polcokkal, amiken ezernyi könyv sorakozott.
– Ez egy önjáró könyvtár! – kiáltott fel Bence, és a szeme felcsillant. Közelebb lépett, és látta, hogy a könyvek gerincén apró szárnyacskák vannak. Amikor valaki egy történetre gondolt, a megfelelő könyv lerepült a polcról, és finoman az olvasó ölébe landolt. Bence egy kalózos kalandra gondolt, és máris egy vastag, tengerillatú kötet lebegett előtte.
Miközben Bence a könyvtár mechanikáját csodálta, Kata figyelmét valami más kötötte le. Egy dallam. A sziget közepén, egy tisztáson, égbe nyúló, vékony kristályoszlopok álltak. A szél, ahogy átsuhant közöttük, varázslatos zenét csalt elő belőlük. Ez volt a Levegőhárfa.
Kata odasétált, és kitárta a karját. Arra gondolt, milyen lenne egy vidám, pattogós dallam, mint amikor a patakban ugrálnak a kavicsok. A hárfa azonnal reagált, és a zene ritmusa megváltozott. Kata nevetve vezényelte a szelet, hol szomorú, hol vidám melódiákat csalva elő a kristályokból. Rájött, hogy ezen a szigeten a képzelet a karmester.
Pötty boldogan csipogott, és a kijelzőjén táncoló hangjegyek jelentek meg. Körbevezette őket a szigeten, megmutatta a kertészrobotokat, akik olajjal locsolták a fémvirágokat, és a festőrobotokat, akik a szivárvány minden színére festették a naplementét az égen. Minden békés és csodálatos volt.
Ám ahogy a nap lejjebb ereszkedett, valami megváltozott. A tenger felől sűrű, vörösesbarna köd kezdett kúszni a part felé. Nem olyan volt, mint a reggeli pára. Ennek fojtogató, nedves vasszaga volt. Ahogy a köd elérte a sziget szélét, a csilingelő fémfák hangja elhalkult, és nyikorgó sóhajjá változott. A ragyogó rézcsöveken rozsdafoltok jelentek meg.
– Mi ez? – kérdezte Bence riadtan.
Pötty kijelzőjén egy szomorú arc jelent meg, majd egy kép egy csillogó fogaskerékről, amit lassan beborít a rozsda. A Rozsdaköd volt az, a sziget réme, ami mindent megdermeszt, elnémít és tönkretesz. A kreativitás ellensége.
A köd egyre terjedt. A Levegőhárfa kristályai hamis, csikorgó hangokat adtak, az önjáró könyvtár kerekei megálltak, és a kis robotok is lelassultak, fényük elhalványult. Pötty is csak szaggatottan tudott már pittyegni, és a kijelzője vibrált.
– Tennünk kell valamit! – mondta Kata elszántan.
Bence a fejét vakarta. – Lehetne építeni egy óriási ventilátort, ami elfújja a ködöt! Kellenek hozzá fogaskerekek, lapátok és egy erős motor!
– De a köd nem csak levegő! – vágta rá Kata. – Rossz érzésből van. Zenével kellene elűzni! Egy olyan dallammal, ami erősebb a rozsdánál!
Vitázni kezdtek. Bence a szerkezetet tervezte, Kata a dallamot dúdolta, de külön-külön egyikük sem jutott semmire. A Rozsdaköd közben már majdnem elérte őket. Pötty, utolsó erejével, odagurult közéjük. A vibráló kijelzőjén két kép jelent meg: egy fogaskerék és egy hangjegy. Majd a két kép összeolvadt, és egyetlen, ragyogó villanykörtévé változott. Egy ötletté.
A gyerekek egyszerre értették meg. Nem vagy-vagy, hanem is-is. Együtt kell működniük!
– Igazad van! – mondta Bence Katának. – A te zenéd lesz az energiaforrás!
– És a te géped fogja felerősíteni! – felelte Kata Bencének.
Nekiláttak. Bence Pötty segítségével alkatrészeket gyűjtött: egy lapátkereket az egyik szélmalomból, csöveket a kertészrobotok öntözőrendszeréből, és egy nagy, tölcsér alakú hangszórót egy zenerobottól. Gyorsan összeszerelt egy különös szerkezetet, egy Fantázia-Fúvót.
– Kész! – lihegte Bence. – Most te jössz, Kata!
Kata a tölcsér elé állt, lehunyta a szemét, és minden erejével a legszebb dolgokra gondolt. A nagymama almás pitéjének illatára, egy kiskutya puha bundájára, a nyári zápor utáni szivárványra, a hintázás felszabadító érzésére. A legtisztább, legboldogabb gondolatait egyetlen, csodálatos dallammá formálta, és beleénekelte a gépbe.
Bence beindította a Fantázia-Fúvót. A gép felbúgott, és a tölcsérből nem egyszerűen hang, hanem maga a színtiszta öröm áradt kifelé. Színes, szikrázó hanghullámok indultak a Rozsdaköd felé. Ahol a zene a ködhöz ért, csoda történt. A vörösbarna, fojtogató pára elkezdett visszahúzódni. A rozsdafoltok eltűntek, és helyükön a fémek még fényesebben ragyogtak, mint azelőtt. A köd nem egyszerűen elillant, hanem átváltozott: milliónyi, aranyosan csillogó porszemmé vált, ami lágyan hullott a tájra, mindent bevonva egy csipetnyi varázslattal.
A Levegőhárfa újra a legszebb dallamát játszotta, a könyvtár méltóságteljesen tovább indult, és a kis robotok vidám csipogással vették újra fel a munkát. Pötty odagurult a gyerekekhez, és a kijelzőjén egy hatalmas, dobogó szív jelent meg.
A sziget megmenekült. Bence és Kata egymásra néztek és elmosolyodtak. Megértették, hogy Bence okossága és Kata képzelőereje együtt sokkal többre képes, mintha külön-külön próbálkoztak volna. A kreativitás és az összefogás ereje legyőzte a pusztító rozsdát.
Ahogy az aranypor lassan elült, Bence zsebében valami melegedni kezdett. Előhúzta a régi térképet. A sziget rajza most már tisztán és ragyogón látszott rajta, és a pergamensárga papír finoman pulzált. Ideje volt hazatérni.
Elbúcsúztak Pöttyől, aki egy utolsó, hálás csipogással integetett nekik. A következő pillanatban a vakító fény újra felvillant, és ők ismét a nagymama padlásán ültek. Mintha csak egy pillanat telt volna el. De valami megváltozott. A kezükben ott volt a térkép, rajta a csodás szigettel, a szívükben pedig a tudat, hogy a legnagyobb kalandokhoz és a legbátrabb tettekhez néha nem kell más, csak egy jó barát és egy közös álom.
