Kerekdomb faluja olyan volt, mint egy tenyérbe rejtett, édes mézeskalács-szív. Apró házai barátságosan bújtak egymáshoz a dombocska lankáin, ablakaikban muskátlik piroslottak, és a macskaköves főutcán mindig finom, friss kalács illata szállt. Ez az illat Zsóka néni pékségéből áradt, aki lisztes kötényében, mosolygós, ráncos szemével a falu lelke volt. Nála gyűltek össze a hírek, a pletykák, és persze a legfinomabb falatok.
A pékség falának egy alig látható repedésében lakott a falu legkisebb lakója, Pötyi, az egér. Pötyi nem volt nagyobb egy érett cseresznyénél, bajsza vékonyabb volt a pókhálónál, és apró, fekete szemei úgy csillogtak, mint két mákszem. Legtöbben észre sem vették, ahogy átsuhant a lábuk mellett egy-egy lepottyant morzsáért. Pötyi élete csendes és békés volt, tele a Zsóka néni konyhájából származó finomságok izgalmával és egyetlen állandó gonddal: Csutkával, a kandúrral.
Csutka Zsóka néni macskája volt, egy hatalmas, vörös bundájú, lusta teremtés. Úgy vélte, ő Kerekdomb királya. Napjait leginkább a pékség előtti napfoltban heverészve töltötte, borostyánsárga szemét hunyorogva figyelte a világot, és méltóságteljesen tűrte a falusiak simogatását. Pötyit pediglen a birodalmát sértő, idegesítő kis betolakodónak tartotta. Ha meglátta, lomhán felemelte a fejét, és megvető „frrrt” fújt az orrán, jelezve, hogy most éppen nincs kedve egerészni, de jobb, ha a kis jövevény a helyén tudja magát.
Egy verőfényes nyári délutánon, amikor a levegő is vibrált a melegtől, Pötyi különleges kalandra indult. Nem a szokásos mákos kifli morzsák vonzották, hanem a falut átszelő, vidáman csobogó patak partján nyíló vadvirágok édes illata. Apró lábain tipegett le a vízhez, kerülgetve a kavicsokat, melyek számára hatalmas szikláknak tűntek. A patak hűvös párája kellemesen simogatta a bundáját. Ahogy a víz fölé hajolt, hogy igyon egy kortyot, meghallott valami furcsát. Nem a víz megszokott, megnyugtató csobogása volt az. Ez egy vékony, sziszegő hang volt, amit egy halk, de aggasztó „csipp-csöpp” kísért. És néha egy mélyről jövő, baljós reccsenés.
Pötyi hegyezni kezdte a fülét. A hang a falu feletti kis gáttól jött, ami a tavaszi áradásoktól védte Kerekdombot. Óvatosan odamerészkedett. A gát vastag, mohás gerendákból épült, és évek óta állta a sarat. De most… most valami nem volt rendben. Pötyi egészen közel ment, és meglátta. A legalsó gerendán egy hajszálvékony repedés futott végig, amin vékony sugárban szivárgott a víz. És ahogy nézte, egy apró szálka levált, a repedés pedig egy leheletnyit tágult. A „csipp-csöpp” hangosabb lett.
Az apró egér szívében megfagyott a vér. Tudta, mit jelent ez. Ha a gát átszakad, a megáradt patak elönti az egész falut. Elönti Zsóka néni pékségét, a muskátlis ablakokat, a békés otthonokat. Tennie kellett valamit! Azonnal!
Visszarohant a faluba, a szíve úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Az első, akit meglátott, Csutka volt, aki a szokásos helyén, a napon sütkérezett. Pötyi odaszaladt hozzá, és kétségbeesetten cincogni kezdett a fülébe. Próbálta elmagyarázni a veszélyt, mutogatott a patak felé, ugrált, toporzékolt.
Csutka kinyitotta az egyik szemét. – Mit akarsz, te pöttömnyi kellemetlenség? – morogta. – Látod, hogy pihenek. Hagyj békén, különben a végén még meggondolom magam, és reggelire megeszlek.
Pötyi nem adta fel. Tovább cincogott, húzta a bajszát, de a kandúr csak megfordult, és a másik oldalára feküdt. Pötyi rájött, a falu királyát nem érdekli a birodalmát fenyegető veszély. Az emberekhez kell mennie!
Berohant a főtérre. Kovács Jani bácsi épp a lovát patkolta, az asszonyok a kútnál tereferéltek, a gyerekek fogócskáztak. Pötyi odaszaladt egy szoknya széléhez, és teljes erejéből húzni kezdte.
– Jaj, egy egér! – visította az asszony, és elhessegette.
Odarohant a kovács csizmájához, és ott cincogott. Jani bácsi lepillantott, és egykedvűen odébb tessékelte a lábával. – Menj innen, te kis kártevő!
Pötyi kétségbeesett. Senki sem figyelt rá. Túl kicsi volt. A hangja túl vékony. A félelme láthatatlan. Ült a tér közepén, lihegve, és a könnyek gyűltek a szemébe. A távolból hallotta a gát egyre hangosabb csepegését. Nincs sok ideje. Ekkor eszébe jutott valami. Nem erővel, nem hanggal, hanem ésszel kell győznie!
Visszasietett a pékség elé, ahol Csutka már halkan hortyogott. Pötyi mély levegőt vett, majd a lehető legpimaszabb módon odatipegett, és egyenesen a kandúr orra elől csent el egy odapottyant, zsíros tepertőmorzsát. Nem futott el vele messzire, csak épp annyira, hogy Csutka lássa. Ott leült, és kihívóan rágcsálni kezdte.
Csutka orrát megcsapta a tepertő illata, majd meglátta a szemtelen tolvajt. A lustasága egy pillanat alatt elszállt. Szeme villámokat szórt, a bajsza égnek meredt. Egyetlen, méltatlankodó nyávogással felugrott, és Pötyi után vetette magát. Pontosan ezt akarta az egér!
Pötyi cikázva futott, a hatalmas kandúr pedig dühösen a nyomában. Egyenesen a pékség ajtaja felé vette az irányt. Az ajtó nehéz volt, tölgyfából készült, és egy rézkolomp lógott rajta, ami minden vevő érkezését jelezte. Pötyi az utolsó pillanatban átbújt az ajtó alatti résen.
Csutka azonban, a dühtől és a hajszától elvakítva, nem tudott lefékezni. Teljes sebességgel nekicsapódott a nehéz faajtónak. A becsapódástól az egész pékség beleremegett, a rézkolomp pedig eszeveszett csilingelésbe kezdett: CSILING-CSALANG! CSILING!
Zsóka néni lisztesen, egy sodrófával a kezében rohant ki. – Az egek megáldjanak, Csutka! Mit művelsz már megint, te lusta mihaszna? Bedöntöd a házat?
A nagy zajra a téren is mindenki felfigyelt. Az emberek összecsődültek a pékség előtt, kíváncsian nézték a dühösen fújtató macskát és a sopánkodó Zsóka nénit. Pötyi elérte a célját: most mindenki őrájuk figyelt.
Előbújt az ajtó alól, és anélkül, hogy Csutkával törődött volna, rohanni kezdett a patak felé. Pár méter után megállt, visszafordult, és kétségbeesetten cincogott a tömegnek. Majd újra futott egy darabot, és megint visszanézett. Ezt többször megismételte.
– Nézzétek csak! – mondta Zsóka néni elgondolkodva. – Ez az egérke mondani akar valamit. Nem így szokott viselkedni.
Talán a zaj, talán Zsóka néni szavai, de az emberek kíváncsian követni kezdték a kis egeret. Pötyi elvezette őket egészen a gátig. Amikor odaértek, a csendes „csipp-csöpp”-ből már folyamatos csorgás lett, és a repedés jól láthatóan kitágult. A gát nyögött a víz nyomása alatt.
– Szent ég! – kiáltotta Kovács Jani bácsi. – A gát! Át fog szakadni!
Több se kellett. A faluban kitört a riadalom, de nem a pánik, hanem a tettrekészség. A férfiak zsákokat, lapátokat, deszkákat hoztak, és Zsóka néni irányításával nekiláttak, hogy megerősítsék a megrepedt gátat. Órákon át dolgoztak, homokzsákokat cipeltek, kalapáltak, amíg a szivárgás végre el nem állt. Kerekdomb megmenekült.
Amikor a nap lemenőben volt, és a falu újra biztonságban volt, a fáradt, de boldog emberek a főtéren gyűltek össze. Zsóka néni kihozott egy tálca frissen sült pogácsát. De mielőtt bárki egyet is vett volna, lehajolt, és egy apró, sajtból és napraforgómagból gyúrt, egérnyi méretű „tortácskát” tett le a földre.
– Ez a tiéd, Pötyi – mondta kedvesen. – Te vagy ma a hős. Te vagy a falu legbátrabb lakója.
Pötyi félénken előjött. A tömeg most nem elhessegette, hanem csodálattal nézte. Még Csutka is ott ült a közelben, és bár tettetett egy ásítást, a borostyánsárga szemében tisztelet csillant. Talán most először nem egy idegesítő kis kártevőt látott, hanem egy bátor társat.
És attól a naptól fogva Kerekdomb minden lakója tudta, a legkisebbek és a legcsendesebbek is. Megtanulták, hogy a bátorság nem a méreten, az erő nem a hangerőn múlik. Néha egy apró, mákszemnyi szívben több a kurázsi, mint a legnagyobbakban, és egy vékonyka cincogás is megmenthet egy egész falut, ha van, aki meghallja.
