Valamikor réges-régen, egy olyan völgyben, ahol a patakok kristálytisztán csobogtak, és a fák levelei ezüstösen csillogtak a napfényben, állt egy magányos, égbe nyúló torony. Ebben a toronyban élt Mira, a fiatal varázslótanonc, és mestere, a bölcs, de már kissé megfáradt Zagon. Világuk békés volt, az égbolt pedig olyan, mint egy hibátlan, bársonykék kupola, melyet nappal a nap aranyozott be, éjjel pedig gyémántként ragyogó csillagok pettyeztek.
Egy napon azonban minden megváltozott. Az ég kék bársonyán egy hajszálvékony, sötét vonal jelent meg. Először alig lehetett észrevenni, de napról napra nőtt, mint a repedés a drága porceláncsészén. A repedésből nem fény szűrődött át, hanem valami furcsa, szomorú homály. A völgy színei fakulni kezdtek, a patakok csobogása elhalkult, és a virágok lekonyították fejüket. Az emberek szívébe pedig beköltözött a nyugtalanság.
Mira aggódva futott fel a torony legfelső szintjére, ahol Zagon mester a csillagvizsgáló távcsöve mellett ült, és bánatosan meredt a magasba.
– Mester! – lihegte Mira. – Látja? Mi történik az éggel?
Zagon lassan megfordult. Hosszú, ősz szakálla a mellkasára omlott, szemeiben pedig a régi tűz helyett már csak a parázs pislákolt.
– Látom, gyermekem. Ez a Repedéksárkány műve. Nem egy hús-vér szörnyeteg, hanem maga a világunk egyensúlyának megbomlása. Egy lény, ami a semmiből és a szomorúságból táplálkozik. Minél nagyobb a repedés, annál erősebb lesz. Én… én már öreg vagyok ehhez. Az én varázserőm már nem elég, hogy egyedül befoltozzam a világ szövetét.
Mira szíve összeszorult. Soha nem látta még mesterét ennyire reményvesztettnek. De ő nem akarta elfogadni a vereséget. Eszébe jutottak Zagon régi történetei, meséi a világ más, hatalmas varázstudóiról, akik régen barátok voltak, de az idők során elszigetelődtek egymástól.
– De Mester! – csillant fel a lány szeme. – Nem vagy egyedül! Emlékszel a meséidre? Csilláról, a Suttogó Mocsár boszorkányáról, aki a föld minden gyökerét és levelét ismeri! És a Fényfőnixről, aki a Hajnalcsúcson fészkel, és akinek a könnye gyógyító erővel bír!
Zagon csak legyintett. – Á, Csilla makacs, mint egy tuskó, és csak a saját fortyogó üstjével törődik. A Fényfőnix pedig… ő egy fenséges lény, nem ereszkedik le a mi apró-cseprő gondjainkhoz. Régen volt, mikor még szövetségben álltunk. Azok az idők elmúltak.
Mira azonban nem tágított. Elhatározta, hogy ha a mestere nem is hisz benne, ő megpróbálja. Csomagolt egy kis elemózsiát, felvette vándorbotját, és elindult, hogy megkeresse a régi szövetségeseket. A szíve hevesen vert a félelemtől és az izgalomtól, de a völgy halványuló színei erőt adtak neki.
Első útja a Suttogó Mocsárba vezetett. A levegő itt nehéz volt és párás, a fákról indák lógtak, a lába alatt pedig bugyogott a sár. Hosszú bolyongás után talált rá egy mohával benőtt, furcsa, kerek kunyhóra, aminek a kéményéből zöldes füst szállt. Az ajtóban egy asszony állt, akinek haja olyan volt, mint a fűzfaágak, szeme pedig, mint a mély, tiszta erdei tó. Ő volt Csilla, a boszorkány.
– Mit keres egy varázslótanonc az én mocsárvidékemen? – kérdezte szúrósan. – Elfogyott a csillámporotok, és most gyökerekre fáj a fogatok?
Mira meg sem próbált varázslattal kérkedni. Mélyen meghajolt, és őszintén a boszorkány szemébe nézett.
– Csilla asszony, nem magamért jöttem. Az ég megrepedt. A föld ereje fogy, a növényeid hamarosan nem adnak többé gyógyító balzsamot, mert a fény, ami táplálja őket, haldoklik. A mesterem, Zagon, elvesztette a reményt. De én hiszem, hogy a te tudásod nélkül nem győzhetünk. Te ismered a föld szívének dobbanását. Kérlek, segíts!
Csilla sokáig hallgatott, csak a mocsár hangjait lehetett hallani. Aztán lassan bólintott.
– A lány igazat szól – motyogta az orra alatt. – Éreztem én, hogy a gyökerek nyugtalanok. A varázslók mindig az eget bámulják, de elfelejtik, hogy minden erő a földből fakad. Jól van, kislány. Veled megyek. De csak azért, mert a kedvenc lidércvirágom is kezdett elhervadni.
Együtt indultak tovább a Hajnalcsúcs felé, a világ legmagasabb hegyére. Az út meredek volt és fárasztó. Ahogy egyre magasabbra értek, a levegő ritkult, és a repedés az égen egyre félelmetesebbnek tűnt. A csúcson, egy sziklákból rakott fészekben találtak rá a Fényfőnixre. A madár tollaiban a napfelkelte minden színe ott ragyogott, és puszta jelenléte is melegséggel és reménnyel töltötte el a levegőt.
A Főnix nem beszélt emberi nyelven, de a tekintete mindent elárult. Látta a repedést, és érezte a világ fájdalmát. Mira elé lépett, és szívéből szólt hozzá, nem szavakkal, hanem érzésekkel. Elmondta neki a félelmét, a reményét, és a hitét abban, hogy együtt megmenthetik az otthonukat. A Fényfőnix méltóságteljesen meghajtotta ragyogó fejét, majd egyetlen, dallamos kiáltással jelezte, hogy csatlakozik hozzájuk.
Mire Mira, Csilla és a Fényfőnix visszatértek a toronyhoz, Zagon mester döbbenten lépett ki az ajtón. Nem hitt a szemének. Ott állt előtte a tanonca, mellette a morcos boszorkány, akivel évtizedek óta nem beszélt, a fejük felett pedig a legendás Fényfőnix keringett. A látvány felébresztette benne a régi tüzet. Szégyellte magát a csüggedéséért.
– Mira… te… te valóban megtetted! – hebegte. – Összehoztad a régi szövetséget.
– Nem én, Mester – mosolygott Mira. – A közös cél hozott össze minket. Most pedig a te bölcsességedre van szükségünk.
Felmentek a torony tetejére, egyenesen a repedés alá. A sötét hasadékból már hallani lehetett a Repedéksárkány halk, szomorú suttogását, ami elszívta az erőt mindenből, amihez hozzáért.
– Mindenkinek a saját tudását kell beleadnia! – kiáltotta Zagon, hangja újra erőteljesen csengett. – Csilla, tiéd a föld!
A boszorkány bólintott. Elővett egy mozsarat, és olyan gyökereket, földet és mohát tört össze benne, melyek a világ legmélyebb zugaiból származtak. Egy sűrű, sötét masszát készített, ami a föld ősi erejét hordozta.
– Ez a föld horgonya! – mondta, és a masszát a torony alapjához kente, ami ettől szinte érezhetően erősebben kapaszkodott a talajba.
– Főnix, tiéd a fény! – folytatta Zagon.
A Fényfőnix a torony csúcsára szállt. Szárnyait kitárva énekelni kezdett, egy olyan dallamot, ami tiszta, folyékony napfényből állt. A fénye eloszlatta a repedésből áradó homályt, és reményt öntött a szívükbe.
– Én pedig szövöm a szálakat! – emelte fel pálcáját Zagon. Ujjai között ezüstös fonalak jelentek meg, a tiszta varázslat szálai. Elkezdte őket ügyesen összefonni, mintha egy égi takács lenne, aki a világ szakadt szövetét próbálja összeölteni.
De az erejük külön-külön még mindig kevés volt. A szálak foszladoztak, a fény halványult, a föld horgonya gyengült.
– Valami hiányzik! – kiáltotta Zagon kétségbeesetten. – Az, ami összeköti a varázslatainkat!
Mira ekkor lépett a kör közepére. Nem volt ősi föld-tudása, sem égi tüze, sem mesteri varázsigéi. Neki csak a szíve volt, ami tele volt bizalommal. Becsukta a szemét, és kinyújtotta a kezét. Egyik kezével megérintette Zagon reszkető vállát, a másikkal Csilla földtől kérges tenyerét, miközben a Főnix fénye rávetült.
– Együtt! – suttogta. – Bíznunk kell egymásban!
És abban a pillanatban csoda történt. Mira tiszta hite és bizalma volt az a láthatatlan cérna, ami összefogta a három különböző erőt. Csilla föld-mágiája erőt adott Zagon ezüst szálainak, a Főnix fénye pedig életre keltette és arannyal vonta be őket. A három különböző varázslat egyetlen, hatalmas, ragyogó folyammá olvadt össze, ami egyenesen a repedésbe áramlott.
A hasadék szélénél a szálak megkapaszkodtak, és lassan, de biztosan elkezdték összehúzni a világ szakadt szövetét. A Repedéksárkány, a semmi és szomorúság lénye, felsikoltott, ahogy az éltető fény és a föld ereje behatolt a birodalmába, majd lassan, ahogy a repedés bezárult, semmivé foszlott.
Mikor az utolsó rés is eltűnt, az égen csak egy halvány, csillagporos heg maradt, ami örökre emlékeztette őket a közös győzelemre. A völgybe visszatértek a színek, a patak újra vidáman csobogott, és a napfény ragyogóbb volt, mint valaha.
Zagon, Csilla, a Főnix és Mira ott álltak a torony tetején, és a meggyógyult eget nézték.
– A te bizalmad volt a legerősebb varázslat, Mira – mondta halkan Zagon. – Megtanítottad nekünk, amit mi, öregek, már majdnem elfelejtettünk.
És így született meg újra a Varázslók Szövetsége. Nem papírra írt szabályokból, hanem a közös tett és a bizalom erejéből. Megtanulták, hogy egyetlen varázsszál könnyen elszakad, egyetlen fénysugár elenyészhet a sötétben, és egyetlen gyökér sem tarthatja meg a világot. De ha a szálakat, a fényt és a gyökereket összefonja a bizalom, akkor együtt olyan erősek lehetnek, hogy akár a megrepedt eget is képesek befoltozni.
