Alfréd Mester varázstornyában, ahol a polcokon táncoló könyvek suttogtak ősi titkokról, és a levegőben mindig érezni lehetett a friss bűbáj illatát, két ifjú varázslótanonc pallérozta elméjét és képességeit. Nóri, az okos tanonc, akinek memóriája élesebb volt, mint a legfényesebb varázsgyémánt, és minden varázsigét betéve tudott a legősibb pergamenekből is. Máté, a leleményes tanonc, akinek agya tele volt ötletekkel, és képes volt a legváratlanabb helyzetekből is kitalálni egy fordulatot, még akkor is, ha a varázskönyvek nem írtak róla.
Velük élt Alfréd Mester, a türelmes tanító, akinek ősz szakálla bölcsességet sugárzott, és szemei csillogtak, mint a hajnali harmatcseppek. És persze Böngész, a beszélő varázskönyv, aki a torony központi asztalán pihent, aranyozott lapjai időnként maguktól fordultak, és mély, rezonáló hangján kommentálta a napi eseményeket, vagy éppen feladványokat súgott.
Eljött Alfréd Mester nagy napja, amikor minden évben egy különleges versenyt rendezett a tanoncoknak. Nem a győzelem volt a cél, hanem a fejlődés, a tanulás öröme. Idén Böngész hirdette ki a próbákat, melyek tréfásak, mégis elgondolkodtatóak voltak.
– Figyelem, figyelem! – dörögte Böngész, lapjai izgatottan suhogtak. – Ma kiderül, ki merre tart a varázslás rögös, de csodás útján. Az első próba a következő: „Hozzatok vissza egy elveszett szivárványszirmot a Holnapvirágról!”
A Holnapvirág egy különleges növény volt a torony tetején lévő varázskertben, amelynek szirmai minden hajnalban új színekben pompáztak, de az egyik legszebb, egy éjfélkék szivárványszirom, nyomtalanul eltűnt. Nóri azonnal a varázskönyvekhez fordult, pontosabban a „Virágok Varázslata és Visszahívó Igék” című kötethez. Tudta, hogy egy ősi visszahívó varázslat képes lehet a szirmot visszacsalogatni. Összeszedetten, tiszta hangon recitálta az igét, keze finoman mozgott a levegőben, formálva a bűbájt.
Máté eközben a virág köré sétált, megszemlélte a hiányzó szirmot, és elgondolkodva a fejét vakargatta. – Egy visszahívó varázslat túl unalmas! – morogta. – Mi van, ha a szirom nem is akar visszajönni? Lehet, hogy kalandozni ment! – Ravasz mosoly ült ki az arcára. Előkapott egy apró tükröt, és a napfényt terelte vele a virágra, miközben egy „szín-csalogató” bűbájt mormogott. Azt remélte, hogy a virág maga fogja visszahívni a szirmot, ha elég csalogató a fénye. Nóri próbálkozása sokkal elegánsabbnak és hatékonyabbnak tűnt, de a szirom csak nem akart megjelenni.
– A pontos varázslat nem elég, ha a szív nem érzi a virág vágyát! – súgta Böngész. Nóri elgondolkodott. Vajon mitől vágyik vissza egy szirom? Máté közben kudarccal szembesült, a tükör csak fényt vetett, de színt nem. Nóri ekkor eszmélt rá, hogy a visszahívó igéjét egy csipetnyi empátiával kell kiegészíteni. Elképzelte, ahogy a szirom visszaszáll a virágra, és a virág is örül neki. Ezzel a gondolattal újra elmondta az igét, és ekkor, egy apró, éjkék fénypont jelent meg a levegőben, majd lassan, ringatózva visszaszállt a Holnapvirágra, tökéletesen illeszkedve a helyére. Nóri győzedelmesen nézett Mátéra, aki elismerően bólintott. – Szép munka, Nóri! A tudásod ma felülmúlt engem. –
– A második próba! – zúgta Böngész. – „Rendezzetek el egy összekuszálódott dallamot a Varázsdobozban!”
A Varázsdoboz egy ősi ereklye volt, melyből valaha gyönyörű melódiák szóltak, de egy csintalan manó tréfájának áldozatául esve, a dallamai most csupa zűrzavaros hangból álltak. Nóri azonnal a „Hangok Harmonizálása” című könyvhöz nyúlt, és megpróbálta egy rendező varázslattal, hangról hangra, kottáról kottára helyreállítani a melódiát. Aprólékos munkát végzett, de a dallam csak nem akart összeállni, mintha minden hang ellenállt volna a helyére kerülésnek. Túl lassú volt, túl merev.
Máté lehunyta a szemét, és megpróbálta érezni a dallam eredeti ritmusát. Képzeletében újraalkotta a melódiát, és egy „hangsimogató” bűbájjal próbálta rávenni a hangokat, hogy a helyükre kerüljenek. De az ő módszere túl intuitív volt, hiányzott belőle a struktúra, a precizitás. A hangok táncoltak, de nem alkottak egészet.
– A dallam a tudás és az érzés egységéből születik! – Böngész bölcsessége ismét utat mutatott. Nóri és Máté egymásra néztek. Látták a másik küszködését, és felismerték, hogy a saját erejük önmagában nem elegendő. Nóri tudta a hangok elméletét, Máté érezte a dallam lelkét.
– Mi lenne, ha… – kezdte Nóri. – Én vezetem a varázslatot a pontos sorrend szerint, ahogy az igék diktálják, de te… te pedig adj neki lelket, Máté! Érezd a ritmusát, a harmóniáját, és irányítsd az energiát a kezeiddel! –
Máté felcsillant a szeme. – Ez az! Én adom az áramlást, te pedig a formát! –
Odamentek a Varázsdobozhoz, egymás mellé álltak. Nóri suttogva mondta az igéket, precízen, ahogy a könyvek tanították. Máté pedig, lehunyt szemmel, kezeit a doboz fölé tartva, érezte a dallam rezdüléseit, és a saját képzeletével, érzelmeivel irányította a hangokat. A két varázslat összefonódott, mint két folyó, mely egy tengerbe ömlik. Lassan, de biztosan, a zűrzavaros hangok elsimultak, és a Varázsdobozból egy kristálytiszta, éteri dallam csendült fel, mely betöltötte az egész tornyot, és mosolyt csalt Alfréd Mester arcára.
– Látom, a lecke kezd beépülni! – mondta Alfréd Mester, miközben Böngész elégedetten lapozgatott. – De még hátra van a harmadik, egyben utolsó próba! –
Böngész hangja most még ünnepélyesebbé vált: – „Ébresszétek fel az Álmos Felhősárkányt, és csalogassátok el az utatokból!”
Az Álmos Felhősárkány nem volt veszélyes, de annál makacsabb. Egy apró, de morcos felhőgomolyag volt, mely szeretett Alfréd Mester varázskertjének bejárata előtt szundikálni, elzárva a napfényt és az utat. Nóri tudta, hogy létezik egy „felébresztő” varázslat, de az csak akkor működött, ha tiszta, határtalan öröm és játékosság hatotta át. Máté pedig kiválóan tudott örömteli energiát teremteni, de azt irányítani, egy pontos varázslatba beépíteni, az már meghaladta a képességeit.
Az Álmos Felhősárkány morogva aludt, néha egy-egy apró villámot sziszegve maga köré. Nóri megpróbálta a felébresztő igét, de hiányzott belőle az a könnyedség, az a gyermeki vidámság, ami Mátéból sugárzott. Máté megpróbálta felvidítani a sárkányt bohókás mozdulatokkal és vidám varázsfénnyel, de az csak még mélyebbre áskálta magát az álmába.
– A legnagyobb varázslat akkor születik, ha két szív egy ütemre dobban! – Böngész most már nyíltan súgott. Nóri és Máté egymásra néztek. Már nem versenytársak voltak, hanem társak. Két barát, akik kiegészítik egymást.
– Én mondom az igét! – ajánlotta Nóri. – Te pedig töltsd meg örömmel! Képzeld el a legvidámabb pillanatainkat, a legviccesebb tréfáinkat, és áramoltasd az energiát a varázslatba! –
Máté bólintott. Odamentek a Felhősárkányhoz, Nóri kinyújtotta a kezét, és tiszta, erőteljes hangon elkezdte recitálni az ébresztő igét. Máté pedig, mellette állva, a saját kezét Nóri kezére helyezte, és lehunyta a szemét. Elképzelte, ahogy együtt nevetnek, ahogy Nóri okos tanácsokat ad, ahogy ő maga bolondos varázslatokkal próbálkozik. A tiszta öröm energiája áramlott belőle, Nóri kezén keresztül a varázslatba. A két energia összefonódott, mint a hajnali fény és a virág illata.
A Felhősárkány lassan mocorogni kezdett. Először csak egy apró, szivárványos ásítást hallatott, majd kinyitotta csillogó szemeit. Egy hatalmasat nyújtózkodott, és egy játékos pöffenettel egy apró szivárványt fújt a kertbe. A napfény azonnal beragyogta a bejáratot. A sárkány boldogan lebegett el a messzeségbe, talán újabb kalandokra vágyva.
Alfréd Mester mosolya széles volt, mint a nyári égbolt. – Látjátok, gyermekeim? A legnagyobb varázslat nem a legbonyolultabb igékben vagy a leglátványosabb trükkökben rejlik. Hanem abban, amikor felismeritek, hogy egymást segítve, egymás erősségeit kihasználva sokkal többre vagytok képesek, mint egyedül. A tudás és a leleményesség akkor a legerősebb, ha barátsággal párosul.
Nóri és Máté egymásra néztek, és egy széles mosoly ült ki az arcukra. Nem volt győztes, és nem volt vesztes. Csak két jó barát, akik megtanulták, hogy a legigazibb varázslat a közös siker öröme, és az, amikor egymás kezét fogva lépnek át a kihívásokon. Aznap a varázstorony még fényesebben ragyogott, mert a benne lakók nemcsak varázsolni tanultak, hanem élni is.
