A nap első, aranyszínű sugarai épphogy megcsókolták az égbolt keleti szélét, amikor Aliz hercegnő, a királyság legkíváncsibb lánya, már talpon volt. Nem a szokásos udvari teendők hívták, hanem egy különös, titokzatos hívás, melyet a szél suttogott a fülébe az éjszaka folyamán: „A Csodapark várja, Aliz! A Csodapark várja!”
A Csodaparkról sokat meséltek a dajkák, de még senki sem látta igazán. Azt mondták, csak akkor nyílik meg, ha a hajnal harmatcseppjei a legfényesebben csillognak, és ha egy tiszta szívű lélek vágyik belépni. És hát Aliz szíve tele volt tiszta vággyal és határtalan kíváncsisággal.
Könnyed léptekkel sietett a palota melletti, borostyánnal benőtt, ősi falhoz, ahol a legenda szerint a Csodapark kapuja rejtőzött. Ott állt, magasztosan és csendesen, az Őrór, a kapuőri óra. Ódon rézszámlapja évszázadok titkait őrizte, mutatói épp a hajnal első pillanatát jelezték. Amikor Aliz közelebb ért, az Őrór lassan, méltóságteljesen megmozdult, és egy mély, zengő hangon megszólalt:
„Aliz hercegnő, a Csodapark kapuja megnyílik előtted. De tudd: a park nem a megszokott módon vár. Bajban van. A körhinta-unikornisok bűbáj alatt szunnyadnak, és csak egy tiszta szív, éles elme és bátor lélek szabadíthatja meg őket.”
A kapu lassan, recsegve kitárult, és Aliz elállt a lélegzete. Nem egy egyszerű kert tárult fel előtte, hanem egy olyan világ, ahol a színek élénkebbek, a levegő édesebb, és minden sarok valami csodát ígér. A virágok tényleg suttogtak – apró, színes szirmaik egymáshoz dörgölőztek, és lágy, éteri hangokat adtak ki. A fák ágai gyöngyházfényben pompáztak, és a leveleik aranyporral voltak behintve. De valami mégis hiányzott. A megszokott vidám zsivaj, a nevetés, a zene. A körhinták, melyekről az Őrór beszélt, mozdulatlanul álltak. Ragyogó unikornisok, szarvukon szivárványos fénnyel, testükön ezüstös csillámokkal, mereven, szomorúan várták a szabadulást.
Aliz odasietett a legközelebbi körhintához. Egy csodaszép, hófehér unikornis állt ott, sörénye ezüstösen omlott le, szemei lehunyva. A neve Csillám volt, és a legenda szerint ő volt a körhinta-unikornisok vezére. Aliz óvatosan megsimogatta Csillám szarvát, és abban a pillanatban az unikornis finoman felsóhajtott, mintha egy álomból ébredne.
„Ó, kedves hercegnő,” suttogta Csillám, hangja alig hallható volt. „A gonosz bűbáj fogva tart minket. Csak találós kérdések megoldásával törheted meg az átkot. Minden helyes válasz egy lépéssel közelebb visz minket a szabaduláshoz.”
Aliz szíve összeszorult. Találós kérdések? Hogyan fogja tudni megfejteni őket egyedül? Épp ezen gondolkodott, amikor egy pörgős, bohókás nevetés ütötte meg a fülét. Egy apró, bíborvörös ruhás lény bukkant elő a legközelebbi rózsabokor mögül. Hatalmas, csillogó szemekkel nézett Alizra, és egy tölgyfalevélből készült sapka díszítette a fejét.
„Jó reggelt, hercegnő! Én vagyok Bíbor, a bohókás szerencsemanó! Látom, eltévedtél a szomorú varázslatban. Ne aggódj, a szerencse veled jár, ha velem jársz!” – csettintett játékosan, és egy maréknyi csillámport szórt a levegőbe.
„Szia, Bíbor,” mondta Aliz, elmosolyodva a manó vidámságán. „Csillám azt mondja, találós kérdéseket kell megoldanom, hogy megtörjem a bűbájt. De nem tudom, honnan kezdjem.”
„Ó, a találós kérdések! Azok a legjobb játékok!” – ujjongott Bíbor. „Ne feledd, a kíváncsiság a legjobb iránytű, a barátság pedig a legerősebb fegyver. Én segítek neked, ahogy egy manó segíthet – a magam bohókás módján! Figyelj, itt az első!”
Bíbor egy közeli szökőkútra mutatott, melynek vize mozdulatlanul állt. „Nincs lábam, mégis futok, nincs kezem, mégis simogatok. Minden élőlénynek éltetőm, nélkülem nem lenne soha semmi jó. Mi vagyok?”
Aliz elgondolkodott. „Nincs lábam, mégis futok…” Eszébe jutott a szél, ahogy átsuhant a fák között, és a virágok suttogtak. „Nincs kezem, mégis simogatok…” A szél gyengéden éri az arcát. „Minden élőlénynek éltetőm…” A szél hozza a magokat, hűti a forróságot. „A szél!” – kiáltotta Aliz.
Abban a pillanatban a szökőkút vize újra csobbogni kezdett, és a virágok körülötte élénkebben suttogtak. Csillám szemei finoman megrezdültek, és egy apró mosoly jelent meg az unikornis ajkán. Bíbor tapsolt, és egy újabb adag csillámport szórt a levegőbe.
„Ügyes vagy, Aliz! Látod, a kíváncsiság már segít! Itt a következő, egy kicsit nehezebb!” – mondta Bíbor, és egy elhagyatott padra mutatott, melyen egy régi, poros könyv hevert. „Nincs formám, de mindent betöltök. Folyton múlok, de sosem fogyok el. Előre nézek, de hátra is tekintek. Mi vagyok?”
Aliz ránézett a könyvre, majd az Őrór felé pillantott, aki távolból figyelte őket. „Nincs formám, de mindent betöltök…” Az idő. Az idő az, ami mindent betölt. „Folyton múlok, de sosem fogyok el…” Ahogy az óra mutatói járnak, de az idő sosem ér véget. „Előre nézek, de hátra is tekintek…” A múlt, a jelen és a jövő. „Az idő!” – kiáltotta Aliz.
A könyv lapjai maguktól lapozódni kezdtek, és egy láthatatlan dallam csendült fel. A parkban több unikornis feje is megmozdult, és Csillám szemei már félig nyitva voltak, szivárványos fény pislákolt bennük. Bíbor örömében bukfencezett egyet.
„Fantasztikus! Egyre közelebb vagyunk, Aliz! Már csak egy utolsó találós kérdés maradt, a legnehezebb, ami a bűbáj szívét őrzi. Ez az, ami az igazi erőt próbálja!” – mondta Bíbor, és egy régi, mohos kőhídra mutattak, mely a park közepén egy apró patak felett ívelt át. „Két szív dobban együtt, de egy testben él. Láthatatlan fonál köt össze, mégis erősebb minden acélnál. Nevetést hoz, és könnyet töröl. Mi vagyok?”
Aliz mélyen elgondolkodott. Két szív dobban együtt, de egy testben él… Láthatatlan fonál… erősebb minden acélnál… Nevetést hoz, és könnyet töröl… Eszébe jutott, ahogy Bíbor mellette állt, ahogy Csillám reménykedve nézett rá, ahogy az Őrór figyelte őket. Nem a tudás volt a lényeg, hanem az érzés. A közös cél, a bizalom, a támogatás. A Bíborral való találkozás, a Csillámnak adott ígéret. A barátság.
„A barátság!” – kiáltotta Aliz, a hangja tiszta és csengő volt, mint a legszebb harangszó. „Az, ami összeköt minket, láthatatlanul, de erősen! Az, ami nevetést hoz, és a szomorúságot elűzi!”
Aliz szavai végigszálltak a parkon, és abban a pillanatban a bűbáj utolsó maradványa is szertefoszlott. A kőhíd szivárványszínekben pompázott, a patak vize vidáman csörgedezett. A körhinták egyszerre életre keltek, zene csendült fel, és a fények táncolni kezdtek. Az unikornisok, élükön Csillámmal, felrázták magukat, és szarvukon a szivárványos fény egyre erősebben ragyogott. Csillám a körhinta talapzatáról leugorva Alizhoz sietett, és gyengéden az arcához dörgölte a fejét.
„Köszönöm, Aliz! Megmentettél minket! A kíváncsiságod és a barátságod megtörte a gonosz varázslatot!” – mondta Csillám, hangja most már tele volt vidámsággal.
Bíbor boldogan röpködött körülöttük, csillámport szórva mindenkire. „Látjátok? A barátság és a kíváncsiság! Mindig a legfontosabbak! A szerencse veletek jár, ha hisztek benne!”
A park megtelt élettel. A körhinták forogtak, az unikornisok vidáman vágtattak, a virágok nevetve suttogtak, és a fák ágai táncoltak a szélben. Aliz felült Csillám hátára, és együtt száguldottak a körhintán, a zene ritmusára. Soha nem érzett még ilyen örömöt és elégedettséget. Tudta, hogy nemcsak a körhinta-unikornisokat szabadította fel, hanem egy darabot saját magában is. Megtanulta, hogy a legnehezebb kihívások is legyőzhetők, ha az ember nyitott szívvel, kíváncsi lélekkel és jó barátokkal vág neki az útnak.
Amikor a nap már lemenőben volt, és a Csodapark kapuja lassan bezárult mögötte, az Őrór egy utolsó, elégedett csengettyűhanggal búcsúztatta. Aliz hercegnő visszatért a palotába, de már nem volt ugyanaz a kislány. Szívében egy újabb kincs lapult: a barátság erejének és a kíváncsiság diadalának tudása. És tudta, hogy ez a kincs sokkal többet ér, mint a legfényesebb korona.
