Zizi és Peti, két elválaszthatatlan jó barát, már hetek óta számolták a napokat. Végre eljött a várva várt szombat, a nagy nap, amikor a városba érkezett a vurstli! A nagymama külön erre az alkalomra vett nekik egy mindent magában foglaló bérletet, amivel annyit dodzsemezhettek, céllövöldézhettek és körhintázhattak, amennyit csak a szívük kívánt.
Ahogy beléptek a vurstli kapuján, rögtön elnyelte őket a forgatag. A vattacukor édes illata keveredett a frissen sült kürtőskalács füstjével, a kacagás zaja a körhinta vidám zenéjével, a mutatványosok kiabálásával és a céllövölde pukkanásaival. Színes lampionok ringatóztak a szélben, a standokról plüssállatok és fényes díjak kacsintottak rájuk. Peti szeme a dodzsemautók felé villant, Zizi pedig a körhinta elegáns lovain pihentette tekintetét.
– Gyere, Peti, először a körhinta! – kiáltotta Zizi, és már húzta is magával barátját.
– A dodzsem sokkal izgalmasabb! – ellenkezett Peti, de azért engedte, hogy Zizi a szivárványszínű hintalovak felé vezesse.
Felpattantak két gyönyörű, díszes lóra, és ahogy a zene felcsendült, a világ forogni kezdett körülöttük. Kacagtak, integettek, és úgy érezték, mintha a felhők felett lovagolnának. Amikor leszálltak, még szédültek egy kicsit a forgástól, de az arcukon hatalmas mosoly ült. Peti ekkor nyúlt a zsebébe, hogy megmutassa a bérletet, amit a nagymama gondosan egy kis madzaggal akasztott a nyakába, hogy biztosan el ne vesszen. De a zseb üres volt.
– Jaj, Zizi! A bérlet! Elvesztettem! – kiáltotta Peti, és az arcára riadalom ült.
Zizi is azonnal a saját nyakához kapott, de ő sem találta a sajátját. A nagymama ugyanis két bérletet adott nekik, mindkettőjüknek egyet-egyet, hogy ne kelljen veszekedniük. De most mindkettő eltűnt.
Kétségbeesetten néztek egymásra. A nagy izgalomban, ahogy a körhintára siettek, valószínűleg kieshetett.
– Mit csinálunk most? – kérdezte Zizi, a szemei megteltek könnyel. A vurstli hirtelen nem is tűnt olyan vidámnak.
– Visszamegyünk! Biztosan ott esett ki valahol a körhinta körül! – mondta Peti elszántan, és már indultak is vissza a forgó lovakhoz.
Ott állt a nagydarab, kedves mosolyú Margit néni, a körhinta kezelője, aki már évek óta a vurstli lelke volt.
– Mi a baj, édeseim? Olyan szomorúak vagytok, pedig az előbb még úgy kacagtatok! – kérdezte Margit néni.
Elmondták neki, hogy elvesztették a bérletüket. Margit néni megértően bólogatott, és velük együtt nézelődött a földön, a széksorok alatt, de a bérleteknek nyoma sem volt.
– Ne búsuljatok! – mondta végül Margit néni. – A körhinta most úgyis pihen egy kicsit. De ha megígéritek, hogy jól fogtok vigyázni a lovakra, még egyszer megengedem, hogy felüljetek! A legszebb emlék nem a bérlet, hanem a vidám pillanat!
Zizi és Peti szeme felcsillant. Hálásan megköszönték, és újra felpattantak a lovakra. Ezúttal nemcsak a forgást élvezték, hanem azt is, hogy Margit néni milyen kedves volt hozzájuk. Már nem volt olyan elkeserítő a helyzet.
Miközben tovább keresték a bérleteket, eljutottak a céllövöldéhez. A puskák pukkanása és a csilingelő díjak vonzották őket. A stand mögött egy mogorva, de jóságos tekintetű férfi állt, István bácsi, akinek bajsza olyan bozontos volt, mint egy seprű.
– Mi a baj, kiskrampuszok? Olyan elveszettnek tűntök! – kérdezte István bácsi, miközben egy plüssmacit igazgatott a polcon.
Elmesélték neki a bérletük történetét. István bácsi morogva hallgatta őket, majd a bajuszát megpödörve bólintott.
– Hát persze, a bérlet! Mindig a bérlet! Pedig az igazi móka az, ha az ember megdolgozik érte! – mondta, és Peti kezébe nyomott egy puskát. – Gyertek, lőjetek egyet! Ha eltaláljátok a piros pöttyöt, a maci a tiétek!
Peti alig hitte el. István bácsi türelmesen megmutatta neki, hogyan kell célozni, hogyan kell tartani a puskát. Zizi is kapott egy esélyt. Bár a macit nem sikerült megnyerniük, de István bácsi szavai és a közös nevetés, ahogy Peti majdnem felborította az összes konzervdobozt, sokkal többet ért. István bácsi még egy-egy kis cukorkát is adott nekik, és azt mondta: – A barátság a legnagyobb nyeremény, gyerekek! Ne feledjétek!
Ahogy mentek tovább, egyre jobban elmerültek a vurstli forgatagában. Egyszer csak a tömeg közepén megláttak egy különlegesen öltözött embert, aki egyensúlyozott, zsonglőrködött és varázsolt. Ő volt Lóri, a mutatványos, akinek a neve már a városban is legendás volt. Lóri épp egy trükköt mutatott be, amikor észrevette a két szomorú gyereket a tömeg szélén.
– Gyertek közelebb, ti kis borzasok! A varázslat azoknak szól, akik hisznek benne! – kiáltotta Lóri, és egy pillanatra abbahagyta a zsonglőrködést, hogy egy érmét varázsoljon Peti füle mögül.
Zizi és Peti elmesélték neki a bérletükről. Lóri meghallgatta, majd elgondolkodva megpödörte a bajszát.
– Hát persze! A bérlet! De hát a vurstli tele van varázslattal, amihez nem kell bérlet! – mondta Lóri. – A barátság, a nevetés, a közös élmény! Az igazi varázslat az, ha megosztjuk egymással az örömöt! Gyertek, segítsetek nekem a következő trükkben!
És Lóri bevette őket a műsorába! Zizi tartotta a sálat, amiből galambok repültek ki, Peti pedig a sapkát, amiből eltűntek a labdák. A közönség tapsolt, ők pedig sosem érezték magukat ilyen fontosnak. Lóri a mutatvány után megölelte őket, és azt mondta: – Ne keressétek a bérletet, keressétek az élményeket! Azokat senki nem veheti el tőletek!
A délután folyamán még sok más helyre eljutottak. A dodzsemes Gábor, aki látva elkeseredésüket, egy gyors körre invitálta őket, mondván, a legjobb barátoknak jár egy kis különleges bánásmód. A vattacukros Éva néni, aki egy hatalmas rózsaszín felhőt nyomott a kezükbe, és azt mondta, az édesség a legszebb gyógyír a szomorúságra. Mindenki, akivel találkoztak, kedves volt hozzájuk, segített nekik, vagy egyszerűen csak megosztotta velük a vurstli örömét.
Ahogy lassan besötétedett, és a vurstli lampionjai még fényesebben világítottak, Zizi és Peti leültek egy padra. Fáradtak voltak, de a szívük tele volt. A bérletet nem találták meg. De valami sokkal többet találtak.
– Tudod, Peti – mondta Zizi, miközben a vattacukor ragacsos maradványait nyalogatta az ujjáról –, nem is baj, hogy elvesztettük a bérletet.
Peti bólintott. – Igen! Ha nem vesztettük volna el, akkor sosem találkoztunk volna Margit nénivel, István bácsival, Lórival, Gáborral és Éva nénivel. És ők mind annyira kedvesek voltak!
– És mégis annyi mindent csináltunk! – tette hozzá Zizi. – Körhintáztunk, céllövöldéztünk, dodzsemeztünk, és még Lóri műsorában is szerepeltünk!
– És kaptunk cukorkát és vattacukrot is! – mosolygott Peti.
Ekkor értették meg. A nagymama bérlete csak egy papírfecni volt, ami a belépést jelentette. De az igazi belépőt a vurstli szívébe a kedvesség, a nyitottság és a barátság jelentette. Minden új arc, minden közös nevetés, minden segítő kéz egy újabb ajándék volt. A közös élmények, a meleg emberi kapcsolatok sokkal többet értek, mint bármilyen jegy vagy bérlet.
Ahogy elindultak hazafelé, a vurstli fényei lassan távolodtak mögöttük. De a szívükben nem a hiány, hanem a hála és az öröm égett. Rájöttek, hogy a legnagyobb nyeremény nem egy plüssállat vagy egy ingyen menet volt, hanem maga az út, a találkozások, a megosztott pillanatok. A vurstli valóban tele volt varázslattal, de nem a mutatványokban, hanem az emberek szívében rejlett. És ez a felismerés volt a legszebb kaland a Vurstliban.
