Messze, messze, ahol a felhők pamacsos szakállként úsznak az égen, és a szél is bajuszát borzolva fütyül, ott terül el Bajuszfalva. Egy csodahely, mondhatnám, hiszen itt minden, de tényleg minden bajuszt visel! A házaknak csinos kis bajuszka díszíti az ablaka alját, a kerítések bajszos indákkal kapaszkodnak, még a padok is büszkén viselnek egy-egy bozontos szőrcsíkot, melyet reggelente gondosan kifésülnek a nap első sugaraival.
De a legfontosabb, a legszebb, a legünnepélyesebb az a falu közepén álló hatalmas zászlórúd tetején lobogó zászlóbajusz volt. Ez nem holmi egyszerű zászló volt, hanem egy gondosan font, szivárvány színű, selymes bajusz, mely a szélben libegve hirdette: itt él a jókedv és a bajuszszeretet! A zászlóbajusz minden reggel tiszteletteljesen felvonult, és minden este, a naplementével együtt, ugyanolyan tisztelettel leeresztették, hogy másnap reggel frissen, üdén fogadhassa a napot.
Élt e faluban egy tiszteletreméltó öregember, Bajuszkovács mester, kinek saját bajusza olyan hosszú volt, hogy reggelente copfba fonva hordta, nehogy belelépjen. Ő volt a falu bajuszainak őrzője, karbantartója, és a legbölcsebb tanácsadója. Minden bajuszról tudott mindent, a legkisebb pihétől a legdúsabb szakállig. Az ő kezei alól kerültek ki a legszebb bajuszdíszek, a legfinomabb bajuszápoló olajok, és persze ő vigyázott a zászlóbajuszra is, mint a szeme fényére.
Nos, ebben a bajuszos faluban élt egy fiúcska, Jánoska. Jánoskának még csak pihés kis bajuszkezdeménye volt, alig látszott az orra alatt, de a szíve, az bizony óriási volt! Olyan tiszta, olyan vidám, hogy még a legmorcosabb felhő is elmosolyodott, ha meglátta. Jánoska mindig segített, ahol tudott, mindig volt egy kedves szava, egy mosolya, egy tréfája, amivel felvidította a körülötte lévőket. A falu apraja-nagyja szerette a kisfiút, mert tudták, hogy a bajusz ugyan szépen mutat, de a szív az, ami igazán számít.
De mint minden szépséges helyen, itt is akadt egy aprócska árnyék. Ez az árnyék nem más volt, mint Morcos Kandúr, a falu macskája. Morcos Kandúrnak bizony sosem nőtt olyan szép, dús bajusza, mint a többi cicának. Az övé csupán néhány vékony szál volt, ami csak még morcosabbá tette a képét. Irigyelte a falu lakóinak büszke bajuszait, és különösen a zászlóbajuszt, ami oly vidáman lobogott. Úgy érezte, őt senki sem veszi észre, senki sem becsüli, mert nincs olyan szép, tekintélyes bajusza, mint másoknak. A szíve tele volt szomorúsággal és elégedetlenséggel, ami kívülről morcosságként mutatkozott meg.
Egy napon, amikor a falu apraja-nagyja a közelgő Bajuszünnepre készült, és a zászlóbajusz fényesebben ragyogott, mint valaha, Morcos Kandúr elhatározta magát. Úgy gondolta, ha őt nem veszik észre, akkor majd elveszi azt, amit mindenki észrevesz. Éjnek idején, amikor a hold is csak hunyorogva nézett le az égből, és a csillagok is elálmosodtak, óvatosan odalopózott a zászlórúdhoz. Felkúszott, akárcsak egy árnyék, és – hopp! – lekapta a zászlóbajuszt a helyéről, majd eltűnt vele a sűrű erdőben, magával víve Bajuszfalva büszkeségét és vidámságát.
Reggel a falu népe riadtan szaladgált. ‘Eltűnt a zászlóbajusz!’ – kiáltották. ‘Mi lesz így velünk? Hogy lobogtatjuk a jókedvet? Hogy ünnepeljük a Bajuszünnepet?’ A korábban vidám Bajuszfalva egyszeriben szomorú lett. A bajuszok is mintha lekonyultak volna, a padok is megfakultak, a kerítések indái is elhervadtak. Még Bajuszkovács mester hosszú copfja is szomorúan lógott, és a bölcs öregember sem tudta, mit tehetne.
Jánoska látta a szomorúságot. A szíve összeszorult, de a vidám esze azonnal dolgozni kezdett. ‘Nem ülhetünk ölbe tett kézzel! Vissza kell hozni a zászlóbajuszt, és vele együtt a jókedvet is!’ Először Bajuszkovács mesterhez ment tanácsért. ‘Mester, mit tehetünk? Ki vihette el a zászlóbajuszt? És hogyan szerezzük vissza?’
A mester hosszan simogatta szakállát, és mélyen a fiúcska szemébe nézett. ‘Jánoska fiam,’ mondta, ‘a zászlóbajusz az összetartozásunk jelképe. Azé, aki elvitte, annak a szívében nagy hiány lakik. Lehet, hogy nem gonoszságból tette, hanem mert szomorú, és úgy érzi, őt nem szeretik eléggé. Erővel nem fogod visszaszerezni, csakis szeretettel és megértéssel. Keresd meg azt, akinek a szíve bajusz nélküli, és kínálj neki barátságot, nem büntetést.’
Jánoska megfogadta a tanácsot. Egy kis kosárba finom bajuszsimogató szőrcukorkát és egy puha, vadiúj bajuszkefét pakolt, majd elindult az erdőbe. Hosszú bolyongás után, a fák sűrűjében, egy mohos sziklán rátalált Morcos Kandúrra, aki a zászlóbajuszt szorongatta, és szomorúan nézte a falu felé. A macska szemeiben nem gonoszság, hanem elhagyatottság és bánat csillogott.
‘Jó napot, Morcos Kandúr!’ – köszönt Jánoska kedvesen, a legkevésbé sem ijedten. A macska felugrott ijedtében, és szőrét felborzolva nézett a fiúra. ‘Mit keresel itt, te kis bajuszkezdemény?’ – mordult, hangjában a megszokott morcosság mellett egy csipetnyi félelem is vegyült. ‘A zászlóbajuszért jöttem,’ – felelte Jánoska, de nem fenyegetőzve, hanem szelíden. ‘Látom, te tartod. De miért tetted? Mi bánt téged ennyire, hogy elvedd tőlünk a jókedvünk jelképét?’
Morcos Kandúr eleinte horkantott, és próbálta megőrizni a morcos álarcát, de Jánoska szeme olyan tiszta volt, a hangja olyan megértő, hogy a macska szíve meglágyult. Elengedte a zászlóbajuszt, és leült a sziklára. ‘Nézd csak a bajuszomat!’ – nyafogta, és szomorúan megmutatta a vékony szálakat. ‘Alig látszik! És nektek mindenkinek olyan büszke, olyan szép! Én csak szerettem volna, ha egy kicsit az enyém is lehet a szépségből, a figyelemből. Azt hittem, ha elhozom, majd engem is észrevesztek, majd én is fontos leszek. Én is szeretnék valami szépet viselni, ami a falu büszkesége lehetne, de nekem nincs olyanom.’
Jánoska szíve megesett a macskán. ‘Dehogyisnem vagy fontos!’ – mondta. ‘Mindenki fontos Bajuszfalván! És a szépség nem csak a bajusz hosszán múlik, hanem a szív jóságán is. A te szíved most szomorú, de látom, hogy jó. Tudod mit? Bajuszkovács mesterrel készítünk neked egy olyan bajuszt, amilyen még senkinek sincs! Egy különlegeset, ami csak a tiéd lesz, és ami a te jóságodat tükrözi majd! Egy olyat, amiért nem kell elvenned semmit senkitől, hanem ajándékba kapod, mert megértettünk téged.’
Jánoska ekkor elővette a kosarat. ‘Addig is, fogadd el ezt a szőrcukorkát, hogy legyen valami édes a szádban, és ezt a puha kefét, hogy ápolhasd a saját bajuszodat, akármilyen is legyen. Mert minden bajusz szép, ha szeretettel gondozzák.’
Morcos Kandúr meglepődött. Soha senki nem volt még vele ilyen kedves. Soha senki nem értette meg igazán. Elengedte a zászlóbajuszt, és Jánoskára nézett. ‘Tényleg?’ – kérdezte, hangjában remény és csodálkozás. ‘Tényleg készít nekem a mester bajuszt? És tényleg fontos vagyok?’ ‘Tényleg!’ – mosolygott Jánoska. ‘És ha akarod, együtt is hazamehetünk, hogy elmeséld mindenkinek, miért tetted, és akkor mindenki megért majd téged. Aztán együtt ünnepeljük a Bajuszünnepet, a zászlóbajusszal és a te új bajuszoddal együtt!’
Így is történt. Jánoska és Morcos Kandúr együtt tértek vissza Bajuszfalvára, a zászlóbajusszal. A falu népe örömében táncra perdült, a bajuszok újra égnek álltak, a padok is visszanyerték régi fényüket. Morcos Kandúr elmesélte, miért tette, és a falu lakói megértéssel hallgatták. Bajuszkovács mester pedig, ahogy ígérte, készített Morcos Kandúrnak egy gyönyörű, ezüstszínű bajuszt, ami úgy fénylik, mint a holdfény. Ez a bajusz nem a hosszával, hanem a különleges csillogásával tűnt ki, és azt hirdette, hogy a megbánás és az újrakezdés is lehet szép.
És Morcos Kandúr soha többé nem volt morcos. Rájött, hogy a szeretet és az elfogadás sokkal többet ér, mint a lopott figyelem. Jánoska pedig, a kis bajuszkezdeményű fiúcska, Bajuszfalva igazi hőse lett. Nem az erejével győzött, hanem a szívével, a vidám eszével és azzal a tudással, hogy a megértés a legrövidebb út a békéhez és a jókedvhez. Mert a bajuszfalviak azóta is tudják: a legszebb bajusz az, ami egy jóságos szív fölött díszeleg, és a legfényesebb ünnep az, ahol mindenki elfogadva és szeretve érzi magát, bajusztól függetlenül.
