Hol volt, hol nem volt, a csillagporral hintett éjszaka bársonyos takarója alatt, volt három kis barát, akik nappal a játszótér homokját taposták, este pedig, mikor álomra hajtották fejüket, egy titkos világ hőseivé váltak. Úgy hívták őket: Léna, Dani és Samu. Nappal csak három vidám gyerkőc voltak, de éjjel, az álmok birodalmában, ők alkották a legyőzhetetlen álomcsapatot.
Léna, a csapat esze, olyan volt, mint egy sakknagymester. Még a legkuszább fonalgombolyagban is meglátta a kioldozó szálat. Gondolatai rendezett sorokban jártak, és minden helyzetre volt egy terve, sőt, általában kettő is. Dani volt a csapat fürge lábú futára. Álomvilágban a gondolat sebességével közlekedett, szél suhant a nyomában, és nevetése úgy csengett, mint a szélcsengő a nyári szellőben. Samu pedig a feltaláló, a szerkentyűk és csodamasinák mestere. Zsebeiben mindig lapult egy-egy különös csavar, egy fényes gomb vagy egy rugó, és fejében szüntelenül új ötletek szikráztak, melyekből az álmok megmentésére szolgáló találmányok születtek.
Birodalmuk őrzője az Álommester volt, egy kedves, csillagköpenyes öregúr, akinek szakálla olyan volt, mint a tejút, és szemében az univerzum minden bölcsessége ragyogott. Ő hívta össze a csapatot minden este, amikor egy-egy álom bajba került, amikor egy vidám kaland szomorúvá sötétedett, vagy egy bátor felfedezőút félelmetes labirintussá változott.
Egyik este, ahogy a három barát elszenderedett, nem a megszokott, színes Álomréten találták magukat. Minden szürke volt és fakó. A nevető virágok lekonyították fejüket, a csilingelő patak halkan sírdogált, és a levegő nehéz volt a bánattól. Az Álommester alakja derengett fel előttük, arca gondterhelt volt.
– Üdvözöllek titeket, bátor álomvédők! – köszöntötte őket halk, mély hangján. – Ma este egy különösen makacs szomorúság telepedett az álmok világára. Egy kisfiú, Peti, elvesztette a kedvenc plüssmackóját, és bánata átszivárgott ide. Álma most egy Szürke Ködök Völgye, ahol minden elveszettnek és reménytelennek tűnik. A völgy közepén áll a Felejtés Fája, aminek gubancos ágai között raboskodik Peti álmának összes színe és vidámsága. A ti feladatotok, hogy visszahozzátok őket.
Léna azonnal előrelépett, fürkésző tekintettel mérte fel a távoli, ködbe vesző völgyet. – Álommester, milyen akadályokra számíthatunk? A köd sűrű, és a fa ágai szövevényesnek tűnnek.
– Jól látod, Léna – bólintott az Álommester. – A ködöt a Kétségek Suttogói kavarják. Olyan hangok ezek, amik azt súgják: „úgysem sikerül”, „felesleges próbálkozni”. A fa ágait pedig a Bánat Indái szövik egyre sűrűbbre. Csak tiszta hittel és okos tervvel lehet áthatolni rajtuk.
Léna összeráncolta a homlokát, és egy pillanat alatt megszületett a terv a fejében. – Samu, szükségünk lesz valamire, ami eloszlatja a ködöt, de nem erővel. Valamire, ami erősebb a kétségnél. Dani, te pedig olyan gyors leszel, mint a villám, hogy az indák ne tudjanak elkapni. Én pedig utat mutatok nektek.
Samu elgondolkodva túrt a zsebébe. Elővett egy fényes üveggolyót, egy pitypang pihéjét és egy aprócska csengettyűt. – Megvan! – kiáltott fel. – Készítek egy Reménysugár-Lámpást! Az üveggolyó összegyűjti a legszebb emlékeink fényét, a pitypangpihe szétfújja a hitet, a csengettyű csilingelése pedig elűzi a suttogókat. A hangja emlékeztet majd minket arra, hogy sosem vagyunk egyedül.
Miközben Samu a lámpáson dolgozott, Léna egy fűszálból és egy harmatcseppből térképet rajzolt a földre. – A köd örvénylik. Ha megfigyeljük a mintázatot, láthatjuk a réseket. Dani, ezeken a folyosókon kell átsuhannod. Ne hallgass a suttogókra, csak a csengettyű hangjára és az én útmutatásomra figyelj!
Dani bólogatott, izgatottan toporgott. Lábában már érezte a bizsergést, a legyőzhetetlen sebességet. Samu elkészült a lámpással. Ahogy megrázta, a szerkezet lágy, aranyló fényt bocsátott ki, és a csengettyű tiszta, biztató hangon szólalt meg.
– Indulás! – adta ki a jelet Léna.
Dani kezébe kapta a Reménysugár-Lámpást, és elrugaszkodott. A Szürke Ködök Völgyének peremén a suttogások azonnal felerősödtek. „Túl nehéz lesz neked!” „Fordulj vissza, kicsi futár!” De a csengettyű hangja, mint egy védőpajzs, körülvette Danit, a lámpás fénye pedig utat vágott a sűrű ködben.
– Jobbra, a két szürke szikla között! – kiáltotta Léna a völgy széléről, éles szemével követve a köd mozgását. – Most egyenesen, amíg meg nem látod a görbe törzsű fűzfát!
Dani száguldott, lába alig érintette a talajt. Ahogy közeledett a Felejtés Fájához, megjelentek a Bánat Indái. Sötét, tüskés ágak voltak, amik lustán nyújtózkodtak felé, hogy megragadják. De Dani olyan gyors volt, hogy mire egy inda mozdult, ő már messze járt. Átsiklott alattuk, átugrotta őket, cikázott közöttük, mint egy kolibri.
Végül elérte a fa törzsét. A magasban, az ágak sűrűjében egy szivárványszínű, fénylő gömb pulzált. Peti álmának elveszett vidámsága. Dani felnézett, és egy pillanatra megtorpant. Az út felfelé ijesztőnek tűnt.
– Ne add fel, Dani! – hallotta Samu bátorító hangját. – Gondolj egy vidám dologra! Arra, amikor a fagyidat leetted!
Dani elmosolyodott. Eszébe jutott a csokifagyi, ami lecsöppent az orrára, és mindenki nevetett. A mosoly erejétől lábai új erőre kaptak. Felszaladt a fa törzsén, ügyesen kerülgetve az indákat, és óvatosan leemelte a fénylő gömböt. Ahogy a kezébe vette, melegség és boldogság áradt szét benne.
A visszaút már diadalmenet volt. A gömb fénye visszaszorította az indákat, amik visszahúzódtak, a köd pedig felszakadozott, ahogy a Reménysugár-Lámpás és a vidámság gömbje együtt ragyogott. Dani egy szempillantás alatt visszaért a barátaihoz.
Az Álommester elmosolyodott, és a szeme csak úgy szikrázott a büszkeségtől. – Ismét bebizonyítottátok, hogy együtt legyőzhetetlenek vagytok. Léna stratégiája, Samu találmánya és Dani bátorsága megmentett egy álmot.
Ahogy a vidámság gömbjét elengedték, a szürke táj megtelt élettel. A virágok kinyíltak, a patak újra nevetve csobogott, és az égen megjelent egy apró, de annál ragyogóbb szivárvány. Az álom meggyógyult.
Másnap reggel, amikor a nap első sugarai bekukucskáltak az ablakon, a három barát felébredt. Léna, aki korábban kicsit félt attól, hogy ő legyen a fogó a bújócskában, most magabiztosan osztotta ki a szerepeket a játszótéren. Dani, aki tegnap még nem merte megmászni a legmagasabb mászókát, most nevetve kapaszkodott fel a csúcsára. Samu pedig, aki eddig szégyellte megmutatni a legújabb, legurukból épített robotját, most büszkén mutatta körbe a barátainak.
Nem emlékeztek pontosan a Szürke Ködök Völgyére vagy a Felejtés Fájára, de a lelkük mélyén ott maradt valami az éjszakai kalandból. Ott maradt a bátorság, amit a sötét indák között tanultak, az okosság, amivel utat törtek a ködben, és a legfontosabb: a hit, hogy együtt, egymást segítve minden akadályt képesek legyőzni. Mert az álmokban szerzett erő nem vész el az ébredéssel, hanem velük marad, hogy a nappalaikat is egy kicsit varázslatosabbá tegye.
