A Váralja parkja aranyló délutáni fényben úszott. A vén gesztenyefák árnyékot vetettek a puha fűre, ahol a gyerekek játszottak. A leghangosabb és leglelkesebb csapatot Marci vezette, egy szeplős, kócos srác, akinek a zsebéből mindig kilógott egy gyűrött, saját rajzolású kincskereső térkép. Mellette ott lépdelt Boróka, a komoly, szemüveges lány, aki egy nagyítót és egy kis jegyzetfüzetet hordott magánál, mert őt nem a kincsek, hanem a titkok érdekelték. A kettő pedig, mint tudjuk, gyakran ugyanoda vezet.
Aznap éppen egy elgurult labda után kutattak, ami egy különösen sűrű, vadszederindás bokor alá gurult. Marci, mint a csapat bátor vezetője, nem habozott. Félretolta a tüskés ágakat, és bebújt a sötét lombok alá.
– Megvan! – kiáltotta ki, de a hangja furcsán, tompán csengett. – Vagyis… nem a labda. Gyertek, nézzétek!
Boróka követte őt. A bokor mélyén, ahová a napfény már alig szűrődött be, nem a piros labda hevert. A földből egy rozsdás, kör alakú vaskarika állt ki, egy mohos kőlap közepébe ágyazva. Úgy nézett ki, mint egy nagyon régi csatornafedél, de sokkal titokzatosabb volt.
– Ez egy lejáró! – suttogta Marci izgatottan, szeme csillogott a kalandvágytól. – A térképem nem jelölte, tehát ez egy igazi, felfedezetlen titok!
– Várj, Marci! – intette le Boróka. – Olvastam a város régi krónikáiban, hogy a Várhegy alatt alagutak húzódnak. Azt írták, a háborúk idején menedékként szolgáltak, de a legtöbbet már régen befalazták. Lehet, hogy veszélyes.
Marci azonban már a vaskarikát rángatta. Egyedül nem bírta, így Boróka is segített neki. Együtt, minden erejüket beleadva, nyikorogva, csikorogva elmozdították a nehéz kőlapot. Alatta sötét, dohos, földszagú levegővel teli mélység tátongott, ahonnan kőlépcsők vezettek lefelé.
– Látod? Egy titkos földalatti alagút! – ujjongott Marci, és már kapcsolta is be a zseblámpáját. – Kincsek, elfeledett történetek… ki tudja, mi vár ránk odalent!
Boróka sóhajtott egyet, de a tudós kíváncsisága erősebb volt az óvatosságánál. Elővette a jegyzetfüzetét, és elindult Marci után a hűvös sötétségbe.
A lépcsők egy téglából boltozatos, hosszú folyosóra vezettek. A falakon zöldes moha telepedett meg, és a levegőben évszázadok pora lengett. Marci zseblámpájának fénykévéje táncolt a nedves falakon. Egyszer csak Boróka megállt.
– Nézd! – mutatott a falra a nagyítójával. A téglákba apró, furcsa jeleket véstek. Egy stilizált makkot, egy hullámvonalat és egy apró, koronás fejet. – Ezek a régi céhek jelei. A pékeké, a hajósoké és… talán a királyi udvaré. Ez az alagút összeköthette a várat a Dunával!
Ahogy haladtak tovább, halk neszezésre lettek figyelmesek. Nem volt ijesztő, inkább olyan volt, mintha valahol a távolban sok-sok apró lény suttogna egymásnak. A hangot követve egy tágasabb üregbe értek, ahol a szájuk is tátva maradt a csodálkozástól. Előttük egy aprócska, de nyüzsgő városka terült el. Gyufásdobozokból épült házikók sorakoztak egy kanyargó ösvény mentén, ablakaikban falevelekből vágott függönyök rezdültek. Gesztenyékből faragott padokon üldögéltek apró egérkék, és egy dióhéjból készült lámpaernyő alól meleg, pislákoló fény szűrődött ki. Az egész jelenetet egy tenyérnyi, halványan derengő kristály világította meg, ami a terem közepén, egy kis kőtalapzaton állt.
Hirtelen egy termetes, komoly tekintetű bajszos egér lépett eléjük. Mellényt viselt, ami egy régi zsebkendő darabjából készült, és a mancsában egy hegyesre faragott gyufaszálat tartott, mint egy parányi lándzsát.
– Állj! Ki merészelte megzavarni a Váralja alatti csendet? – kérdezte mély, de cseppet sem fenyegető hangon.
Marci, a bátor vezető, egy lépést tett előre. – Nem akartunk zavarni. Marci vagyok, ő pedig Boróka. Csak ezt az alagutat találtuk. Kik vagytok ti?
Az egér végigmérte őket, majd megenyhült a tekintete. – A nevem Emil. Én vagyok ezeknek a családoknak a védelmezője. Mi vagyunk a Várhegy ősi egereinek leszármazottai. Amikor a felszínen a világ zajos és veszélyes lett, az őseink ide húzódtak, ebbe a régi alagútba, és itt alapítottak otthont.
Boróka észrevette, hogy bár a városka barátságosnak tűnt, az egerek arcán aggodalom ült. A középen álló kristály fénye erőtlenül pislákolt, és időnként megremegett.
– Valami baj van? – kérdezte Boróka halkan.
Emil, a bátor egérapa, nagyot sóhajtott. – A Fénykövünk, ami évszázadok óta világít nekünk, haldoklik. Egyre gyengébb, és a sötétségtől félnek a kicsinyeink. A sötétben pedig előmerészkednek a mélység rémei, a hideg és a pókok. Nem tudjuk, mit tegyünk.
Marci szíve összeszorult. Kalandra vágyott, de most egy egész közösség sorsa forgott kockán. – Segítenünk kell nekik! – fordult Borókához.
Boróka a kristályhoz lépett, és elővette a nagyítóját. Hosszan vizsgálta a kő opálos felszínét. – Ez nem egy varázskő – mondta végül elgondolkodva. – Azt hiszem, ez egy foszforeszkáló ásvány. Olyan, mint a világító matricák a szobám falán. Fényt gyűjt magába, aztán lassan kibocsátja a sötétben. Talán csak… lemerült.
– Lemerült? – kérdezte Emil értetlenül.
– Fel kell tölteni! – csapott a homlokára Marci. – Napfénnyel! Fel kell vinnünk a parkba!
Az ötlet egyszerre volt zseniális és ijesztő. Az egerek sosem merészkedtek a felszínre. De Emil látta a reményt a gyerekek szemében. Bólintott.
Óvatosan kiemelték a Fénykövet a helyéről, és elindultak vissza a bejárat felé. Ahogy a lépcső aljához értek, egy magas, árnyékos alak tornyosult előttük a bejáratnál, elzárva a kivezető utat.
Egy idős, ráncos arcú férfi állt ott, kertésznadrágban, kezében egy régi metszőollóval. De a szeme olyan bölcsen és mindentudóan csillogott, mintha a Várhegy összes fáját ő maga ültette volna. Ő volt a Váralja Őre, a park legendás kertésze, akiről azt beszélték, minden fűszálat és követ ismer a hegyen.
– Mit kerestek itt, ahol az emlékezet alszik? – kérdezte csendes, mély hangon, ami betöltötte az egész alagutat.
Marci megijedt, de aztán erőt vett magán. Előrelépett, és a kezében tartott, alig pislákoló kőre mutatott. – Segíteni jöttünk. Odalent barátokra leltünk, és a fényük kialvóban van. Kérlek, engedj ki minket, hogy a Nap újra életre kelthesse!
Az Őr arca megenyhült. Lassan elmosolyodott, és a szeme sarkában apró szarkalábak jelentek meg. – Régóta vártam már olyanokra, akik nem kincset, hanem barátot keresnek a föld alatt. Tudtam Emil népéről. Én őrzöm a bejáratot, hogy a kíváncsi szemek elől rejtve maradjon a békéjük.
Félreállt az útból, és intett nekik, hogy menjenek. A gyerekek kirohantak a napfényre, és a Fénykövet a legnaposabb fűfoltra tették. A kő szinte azonnal inni kezdte a fényt. Halvány derengése először sárgássá, majd ragyogó, meleg arannyá változott. Pár perc múlva olyan erősen sugárzott, hogy alig lehetett ránézni.
Amikor visszavitték az alagútba, az egerek ujjongva fogadták őket. A városka újra régi pompájában ragyogott, a meleg fény biztonságot és vidámságot árasztott. Emil ünnepélyesen Marci és Boróka elé lépett.
– Megmentettetek minket. Most már ti is a Váralja alatti világ barátai vagytok. De a mi békénk a titkunk megőrzésén múlik.
– Megígérjük, hogy senkinek sem áruljuk el – mondta komolyan Marci.
Ahogy kifelé indultak, a Váralja Őre már várta őket. Segített nekik visszatolni a nehéz kőlapot a helyére.
– Jól jegyezzétek meg – mondta nekik búcsúzóul. – A legnagyobb titkok felelősséggel járnak. Az, hogy tudtok valamit, amit mások nem, nem tesz titeket különbbé. De az, ha ezt a tudást a jóra, a segítségnyújtásra használjátok, az tesz titeket igazi hőssé. A titkok megőrzése és a segítségnyújtás kéz a kézben jár.
Marci és Boróka megértették. Ahogy a bokorból kibújva visszanéztek a parkra, minden ugyanolyannak tűnt, mint korábban. A fák, a padok, a játszótér. De ők már tudták, hogy a lábuk alatt, a föld mélyén egy egész világ él, egy titok, amit most már ők is őriznek. És rájöttek, hogy a legnagyobb kincs nem az arany vagy a drágakő, hanem egy barát, akinek segíthetsz, és egy titok, amit a szívedben hordozhatsz.
