Jövőváros egén, ahol a sugárutak fénylő szalagokként lebegtek a kristálykupolák között, egyetlen apró, suhanó pont szelte a levegőt. Ez volt Nándor, és a talpa alatt ott duruzsolt hűséges társa, a szupergyors antigravitációs gördeszka. Nándor haja lobogott a menetszélben, ahogy a neonfényű reklámok és a lebegő parkok zöldje mellett elszáguldott. Számára nem volt nagyobb boldogság, mint a deszkáján állva érezni a szabadságot, trükköket bemutatni a napenergiával hajtott, csendes siklók felett, és integetni a barátságos robotoknak, akik a várost tisztán és rendben tartották.
Mellette, mint egy kíváncsi, fémből készült kolibri, ott repült Pötty. Pötty nem volt akármilyen drón. Két nagy, kéken világító optikai szenzora mindent látott, apró csápjaival meg tudott javítani szinte bármit, és a hangszórójából nemcsak csipogás, hanem vidám, bár kissé gépes hang is szólt. Ő volt Nándor legjobb barátja és lelkiismerete is egyben.
– Nándor, a rendszer figyelmeztet, hogy ez a szektor alacsony forgalmú szerviz-sugárút! Csip-csip! A biztonsági protokoll szerint nem ajánlott a sporttevékenység! – csipogta Pötty, miközben alig tudta tartani a lépést a fiúval.
– Ugyan már, Pötty! – nevetett Nándor. – Pont ezért jó! Itt senki sem zavar, és kipróbálhatom az új „Fény-spirál” trükkömet! Nézd csak!
Nándor lendületet vett, és a deszkájával egy elhagyatott fényhíd korlátjára ugrott. Egy pillanatra mintha megállt volna a levegőben, teste és a deszka tökéletes ívet írt le, miközben a deszka aljáról szivárványszínű fénycsóva húzódott utána. Pötty elismerően pittyentett egyet. Ám a landolás nem volt tökéletes. Nándor egy kicsit megbillent, és hogy visszanyerje az egyensúlyát, egy hatalmas, opálos fényű energiapajzs fala mellett siklott el, ami a várost védte a külvilág viszontagságaitól.
Ahogy a deszka éle súrolta a pajzsot, furcsa, sercegő hang hallatszott, és a sima felületen egy pillanatra apró, hajszálvékony repedések villantak fel, mint a pókháló egy üveglapon. Aztán eltűntek, mintha ott sem lettek volna.
– Hűha! Ezt láttad? – kérdezte Nándor, és megállt. A vagányság egy pillanat alatt elszállt az arcáról, helyét az aggodalom vette át.
Pötty odarepült a pajzs azon pontjához, és kék fénnyel pásztázni kezdte. A drón testén kis lámpák villogtak idegesen.
– Csip-csip-csirip! Anomália detektálva! – jelentette. – Az energiaáramlás instabil. A pajzs ezen a ponton 9,7%-kal gyengébb a kelleténél. Ez egy rejtett hiba, Nándor! Egy mikro-repedés a védelmi mátrixban!
Nándor lenézett a mélybe. Jövőváros fényei ragyogtak alatta, de a horizonton sötét, gomolygó felhők gyülekeztek. Pötty érzékelői ismét működésbe léptek.
– Meteorológiai riasztás! Közeledő elektro-vihar! Becsült érkezés: 37 perc. Csip-csip! A vihar komoly töltéssel rendelkezik. Ha a pajzs itt sérült, az komoly áramkimaradást, sőt, rendszerszintű károkat okozhat a városban!
Nándor szíve a torkában dobogott. Ezt ő okozta? Vagy már előtte is ott volt a hiba, és ő csak véletlenül vette észre? Mindegy is volt. A lényeg az volt, hogy tudott róla, és a vihar közeledett. Mit tegyen egy gördeszkás fiú egy ekkora bajjal?
Eszébe jutott valaki. Az egyetlen ember, aki mindig tudta, mit kell tenni. A nagymamája.
– Pötty, irány Nanihoz! Teljes sebességgel!
Percekkel később berobbantak Nani csendes, lebegő kertjébe, ahol egzotikus, fénylő virágok nőttek és apró robotméhek zümmögtek. Nani, egy kedves arcú, ősz hajú hölgy, éppen egy „Hold-orchideát” locsolt egy páraképző kannával. Nyugodtan hallgatta végig Nándor hadaró, izgatott beszámolóját.
– Szóval találtál egy repedést a város páncélján, kisfiam? – kérdezte szelíden, miután Nándor befejezte. A fiú bólintott.
– És félsz, igaz? – Nándor ismét bólintott, ezúttal a földet nézve. Szégyellte magát, amiért egyáltalán arra járt.
Nani letette a kannát, és megsimogatta az unokája arcát. – A nagyapád mindig azt mondta, Nándi, hogy a bátorság nem az, ha nem félsz. Hanem az, ha félsz ugyan, de mégis azt teszed, ami helyes. Nem az a kérdés, hogy ki hibázott. Az a kérdés, hogy aki észrevette a bajt, mer-e tenni ellene. Te észrevetted. Most rajtad a sor.
Nándor felnézett. A nagymamája szavai erőt adtak neki. Már nem a hibát látta, hanem a feladatot. Felelősséget érzett a városért, az otthonáért.
– De mit tehetek én? Csak egy srác vagyok egy deszkával – mondta bizonytalanul.
– Több vagy te annál – mosolygott Nani. – Te vagy Nándor, a leggyorsabb deszkás a lebegő utakon. És ott van veled Pötty, a hűséges segítőd. A városnak most nem egy mérnökre van szüksége, hanem valakire, aki gyors, ismeri a rejtett utakat, és van bátorsága cselekedni. Menjetek a Város Szívéhez!
A Város Szíve Jövőváros központi rendszere volt, egy hatalmas, pulzáló energiagömb a legmagasabb torony csúcsán. Ide egyszerű polgár nem juthatott be. De Nándor nem volt egyszerű polgár. Ő volt az, akinek küldetése volt.
– Pötty, tudsz egy utat a központi torony szellőzőrendszerén keresztül? – kérdezte Nándor, miközben már a deszkájára pattant.
– Útvonal tervezve! Csip-csip! Kockázati faktor: magas. Siker esélye: 68%. De veled megyek, Nándor! – csipogta a drón elszántan.
Szélsebesen száguldottak a sötétedő ég alatt. Az első elektromos kisülések már megvilágították a viharfelhők hasát. Nándor ügyesen manőverezett a szűk szervizalagutakban, Pötty pedig előtte repülve nyitotta az ajtókat és kapcsolta le a lézeres riasztókat. Végül megérkeztek egy hatalmas terembe, ahol a Város Szíve lassan, méltóságteljesen lüktetett. Fénye betöltötte a teret.
– Azonosítsd magad, polgár! – dörögte egy kimért, semleges hang a teremben.
– Nándor vagyok! És vészhelyzetet jelentek! – kiáltotta a fiú, hangja visszhangzott a hatalmas térben.
Pötty azonnal a központi konzolhoz repült, és rácsatlakozott. Adatok ezrei futottak át a kis drón rendszerein.
– A pajzs sérült a 3-as szektor, Béta-7-es szerviz-sugárútjánál! – fordította le Pötty az információt. – A vihar mindjárt ideér! A központi rendszer látja a gyengeséget, de nem tudja pontosan bemérni a forrását!
– A diagnosztika túl lassú – közölte a Város Szíve hangja. – Manuális beavatkozás szükséges a helyszínen. Egy energia-átvezetőt kell újraindítani. De a karbantartó egységek nem érnek oda időben. Polgár… Nándor. Te vagy a legközelebb. Meg tudod tenni?
Nándor lenyelt egyet. Vissza kell mennie oda, ahol az egész kezdődött. A vihar peremére.
Eszébe jutott Nani mosolya. „Mersz tenni ellene.”
– Megteszem! – mondta olyan határozottan, ahogy csak tudta.
Visszafelé száguldottak, az idő ellen versenyezve. A szél már süvített a szervizfolyosókon, és a pajzs repedésénél apró, kék szikrák pattogtak. A vihar első nyúlványai már elérték a várost.
– Ott van! – mutatta Pötty egy kis panellel, ami a pajzs mellett villogott vörösen. – Azt a kart kell átbillenteni, hogy a rendszer a tartalék áramkörre váltson! De túl magasan van!
Nándor körülnézett. Nem volt mire felmászni. De volt egy deszkája. És volt egy ötlete.
– Pötty, adj egy lökést! – kiáltotta.
Nekifutott, felugrott a korlátra, majd onnan a levegőbe. Pötty alulról, maximális tolóerővel megtámogatta a deszkát, egy plusz méterrel magasabbra emelve a fiút. Nándor a levegőben kinyújtotta a kezét, és ujjai éppen elérték a hideg fémkart. Egy utolsó erőfeszítéssel átbillentette.
Abban a pillanatban a vörös fény zöldre váltott. A sercegés megszűnt, és a pajzs opálos fénye erőteljesen, egyenletesen felragyogott. Épp időben. A vihar teljes erejével lecsapott, egy gigantikus, lila villám belehasított a pajzsba pont ott, ahol a repedés volt. De a pajzs kitartott. A város biztonságban volt.
Nándor a deszkáján landolt, lihegve, de boldogan. Pötty diadalmasan csipogott körülötte.
Mikor hazaértek, Nani meleg kakaóval és a kedvenc süteményével várta. Nándor elmesélt mindent, egyetlen részletet sem hagyott ki. A nagymamája büszkén nézett rá.
– Látod, kisfiam? – mondta. – A vagányság nem a deszkán ugratásban van, hanem abban, hogy észreveszed, ha baj van, és mersz tenni ellene. A bátorság a jó döntésekben és a felelősségvállalásban ragyog a legfényesebben. Ma te voltál Jövőváros legbátrabb kalandora.
Nándor kinézett az ablakon. A vihar már elvonult, és a város fényei újra békésen ragyogtak az éjszakában. Beleszürcsölt a kakaójába, és elmosolyodott. Tudta, hogy a deszkáján még sok trükköt fog bemutatni, de a legfontosabb leckét nem a lebegő utakon, hanem a saját szívében tanulta meg aznap.
