Réges-régen, egy apró, dombok ölelte faluban élt Árpi és Jázmin. A falu nevét, „Forrásliget”, hajdanán a bőséges, kristálytiszta kútjáról kapta, mely a falu közepén állt, és éltető vizet adott minden házba, minden szomjazó torokba. Ám az utóbbi időben valami megváltozott. A Nap kegyetlenül tűzött, az eső elkerülte a vidéket, és a falu büszkesége, a mély kút is egyre apadt. Először csak a vödör alja kapart, aztán sár iszaposodott, végül pedig már csak száraz, repedezett föld tátongott a kőgyűrű mélyén. A kertek elszáradtak, a fák levelei sárgultak, és az emberek szívében is egyre nagyobb lett az aggodalom és a szomorúság.
Árpi, a bátor és éles eszű fiú, nap mint nap a kút mellett ült Jázminnal, a szelíd, ám rendkívül figyelmes lánnyal. Beszélgettek, tanakodtak, vajon mi lehet a baj, és hogyan segíthetnének. A felnőttek már szinte feladták a reményt, de a két gyermek, akinek szívében még égett a hit a csodákban, nem nyugodott bele a helyzetbe.
Egy forró, fülledt délután, amikor a levegő is szinte megállt, és még a fák is lehajtották ágaikat a hőségtől, Árpi és Jázmin a kút mellett üldögéltek. Hirtelen egy lágy, édes dallam csengett fel a közeli erdő felől. Olyan volt, mintha ezer apró harangocska szólna egyszerre, de mégis egyetlen, összefüggő, csodálatos énekké fonódott. A gyermekek elnémultak, lélegzetük is elállt a meglepetéstől.
A falu fölé hajló tölgyek közül egy madár repült elő. Nem akármilyen madár volt ez! Tollazata olyan volt, mint a hajnali égbolt, amikor a nap első sugarai rózsaszínre és aranyra festik a felhőket. Szemei úgy csillogtak, mint két apró gyémánt, és a csőre, mintha tiszta aranyból lenne. Tündöri volt az, a bűvös madár, akiről a nagymamák meséltek a téli estéken, de akit még soha senki nem látott Forrásligetben. Ahogy Tündöri repült, énekelt, és ahol a hangja átszelte a levegőt, ott apró, fénylő porszemek hullottak alá, melyek a földre érve halvány, aranyló ösvényt rajzoltak a száraz fűbe, egyenesen az erdő mélye felé.
„Nézd, Árpi!” – suttogta Jázmin, ujjával a fénylő ösvényre mutatva. „Azt hiszem, ez egy jel!”
Árpi szeme felcsillant. „Lehet! Talán a madár segíteni akar nekünk! Kövessük!”
A két gyermek habozás nélkül felkelt, és elindult a fénylő ösvényen. A falu lakói, akik a házak árnyékában üldögéltek, csodálkozva nézték őket, de senki nem értette, miért mennek a gyermekek az erdőbe. Árpi és Jázmin azonban csak Tündöri fénylő nyomát követték, mely hol erősebben, hol halványabban pislákolt előttük, mintha hívogatná őket.
Az erdőbe érve a levegő hűvösebb lett, de a fák itt is sárgultak, a patakmedrek kiszáradtak, és a levelek ropogtak a lábuk alatt. Ahogy azonban mélyebbre hatoltak, Tündöri éneke egyre erősebbé vált, és a fénylő ösvény is élénkebben ragyogott. A madár hol egy faágon pihent meg, hol a fejük fölött körözött, mintha bátorítaná őket. A fénysugarak egyre sűrűbbé váltak, és a gyermekek érezték, hogy valami különleges hely felé tartanak.
Egyszer csak egy sűrű bozótoshoz értek, ahol a fénypor megállt. Árpi és Jázmin körülnéztek, de nem láttak semmit, csak a bozótot és a száraz ágakat. „Elértünk a végére?” – kérdezte Jázmin kicsit csalódottan. Ám ekkor egy apró, csuklyás alak bújt elő a bokrok közül. Az erdei manó volt az, akiről szintén meséltek a nagymamák, de akit még soha senki nem látott. Apró volt és ráncos, szakálla hosszú, őszes, és szemei úgy csillogtak, mint két éber szentjánosbogár. Kezében egy mohával benőtt botot tartott, és kissé morcosan nézett a gyermekekre.
„Mit kerestek itt, emberek gyermekei?” – kérdezte rekedtes hangon. „Ez az erdő szentélye, nem játszótér!”
Árpi bátran előrelépett. „Ne haragudj, Manó úr! Nem játszani jöttünk. A falunk kútja kiszáradt, és Tündöri, a bűvös madár idevezetett minket a fénylő ösvénnyel. Azt reméljük, itt találunk valami segítséget.”
Az erdei manó szemei elkerekedtek. „Tündöri vezetett ide benneteket? Hát ez más! Régen volt már, hogy valaki meghallotta a dalát, és követte a fényét. Az emberek elfelejtették az erdőt, elfelejtették, hogy a kút vize nem magától fakad, hanem az erdő szívéből táplálkozik. A forrásligeti emberek régóta csak vettek, és sosem adtak vissza. Nem gondoltak a fákra, a patakokra, a földre, amiért cserébe mindent megkaptak. Ezért apadt el a kút, mert az erdő szomorú lett, és visszatartotta az éltető vizét.”
„De mi nem felejtettük el!” – mondta Jázmin halkan. „Mi szeretjük az erdőt, és szeretnénk, ha újra élne a kút.”
A manó elmosolyodott, ráncai mélyebbé váltak. „Látom a szívetekben az őszinteséget, gyermekek. Tündöri sem ok nélkül vezetett ide titeket. Kövessetek!”
A manó apró léptekkel elindult, és a bozótos szinte magától nyílt meg előtte. Árpi és Jázmin követték, és nemsokára egy csodálatos tisztásra értek. Itt a fák zöldebbek voltak, a moha puha szőnyegként terült el a földön, és a levegőben érezni lehetett a friss víz illatát. A tisztás közepén egy apró, sziklák övezte mélyedésből, a rejtekforrásból, kristálytiszta víz tört fel. A víz olyan áttetsző volt, hogy látszottak a meder alján csillogó kavicsok, és körülötte tarka virágok nyíltak, melyek illata betöltötte a levegőt.
Tündöri egy közeli ágon ült, és lágyan énekelt, mintha a forrásnak mondana altatót. A manó intett a gyerekeknek. „Ez a rejtekforrás. A falu kútja innen kapta a lelkét, innen táplálkozott. De az emberek elfeledték, és a forrás is elfeledettnek érezte magát. Most a ti feladatotok, hogy visszahozzátok az éltető erőt a faluba. De nem elég csak vizet meríteni. Először kérnetek kell. Kérnetek kell a forrás lelkétől, hogy újra adjon az embereknek, és meg kell ígérnetek, hogy vigyázni fogtok rá, tisztelni fogjátok az erdőt, mely otthont ad neki.”
Árpi és Jázmin egymásra néztek, majd letérdeltek a forrás mellé. Jázmin óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette a hideg, tiszta vizet. „Kedves Forrás!” – mondta Jázmin lágyan. „Kérjük, bocsáss meg nekünk, embereknek, amiért elfeledkeztünk rólad. Kérjük, add vissza a vizet a falunk kútjába, hogy újra élhessünk, és ígérjük, hogy vigyázni fogunk rád, és tisztelni fogjuk az erdőt, mely téged rejt.”
Árpi is megfogta a kezét, és hozzátette: „Ígérjük, hogy soha többé nem feledkezünk meg a természetről, és megtanítjuk a falunak is, hogy tisztelje az éltető vizet.”
Ahogy a szavak elhangzottak, a rejtekforrás vize apró buborékokat vetett, és Tündöri éneke felerősödött, mintha a forrás válaszolna a kérésükre. Az erdei manó bólintott. „Most merítsetek! De ne feledjétek, amit ígértetek!”
A gyermekek elővették a kis vizespalackot, amit magukkal hoztak, és óvatosan megtöltötték a rejtekforrás vizével. A víz a palackban úgy csillogott, mint ezer apró gyémánt. A manó egy apró, mohás zacskót nyújtott át nekik. „Ezt szórjátok a kútba a vízzel együtt. Ez a föld szívének ereje, segít majd a forrásnak újra megtalálni a falut.”
Köszönetet mondtak a manónak, és Tündöri vezetésével, aki újra a fejük fölött repült és énekelt, elindultak vissza a faluba. A fénylő ösvény most a hazafelé vezető utat mutatta, és a gyermekek szívét remény töltötte el.
Mikor megérkeztek a faluba, a Nap már lemenőben volt. Az emberek még mindig a házak árnyékában üldögéltek, szomorúan. Árpi és Jázmin egyenesen a kiszáradt kúthoz siettek. A falu lakói csodálkozva nézték őket. Árpi óvatosan a kút mélyébe öntötte a palackból a rejtekforrás vizét, Jázmin pedig utána szórta a manótól kapott mohás port.
Semmi sem történt azonnal. Aztán egy pillanatra Tündöri is a kút peremére szállt, és egy utolsó, gyönyörű dallamot énekelt. És ekkor… egy halk csobogás hallatszott a kút mélyéből. Először csak egy apró hang volt, aztán felerősödött, és a mélyből egy vékony vízsugár tört fel. Egyre vastagabb lett, egyre gyorsabban áramlott, és nemsokára a kút alján kristálytiszta víz gyűlt össze, majd lassan, de biztosan emelkedni kezdett. Az emberek lélegzetvisszafojtva figyelték a csodát. A víz emelkedett, emelkedett, míg végül megtöltötte a kutat, és a felszínén tükröződött a lemenő Nap aranyló fénye. A víz tiszta volt, friss, és hideg, mint egy hegyi patak.
A falu lakói felkiáltottak örömükben. Sírva ölelték meg Árpit és Jázmint, akik visszahozták az életet Forrásligetbe. Ettől a naptól kezdve a falu sosem feledkezett meg arról, hogy a természet ajándékait tisztelni kell. Az emberek gondoskodtak az erdőről, ültettek fákat, és soha többé nem pazarolták a vizet. A kút sosem apadt el újra, és Tündöri, a bűvös madár, néha-néha feltűnt az erdő szélén, és lágy dallamával emlékeztette őket az ígéretükre.
Árpi és Jázmin pedig tudták, hogy a legnagyobb kincs nem az arany, hanem a tiszta víz, a zöld erdő és a tiszta szív, amely képes meghallani a természet hívását.
