Valamikor réges-régen, ott, ahol a Zümmergő-patak ezüst szalagként kanyarog a völgyben, és a Mogorva-hegy sziklái őrzik az ég titkait, élt két gyermek, Panna és Misi. Panna haja olyan színű volt, mint a gesztenye, a szeme pedig olyan bátor, mint a hegycsúcson fészkelő sasfiókáé. Misi szemei a kíváncsiságtól csillogtak, és az agya úgy járt, mint egy ezermester műhelyében a fogaskerekek: mindig talált valami okos megoldást.
Azon a tavaszon azonban valami nem stimmelt. A télutó szürke köpenye makacsul ült a tájon. A hóvirágok kidugták ugyan fehér fejecskéjüket a fagyos földből, de mintha féltek volna teljesen kinyílni. A patak vize lassan, álmosan csordogált, nem csinált vidám csobogást, és a madarak is csak halkan, bátortalanul próbálgatták a hangjukat. A völgyre csend és várakozás telepedett, mintha a természet elfelejtette volna, hogyan kell felébredni.
– Valami nincs rendben – mondta Panna egy délután, miközben egy jéghártyával bevont kőről piszkálta le a száraz leveleket. – A tavasznak már itt kellene ropognia a lábunk alatt!
– Lehet, hogy elaludt – töprengett Misi, és egy lapos kavicsot pattogtatott a patak felszínén. A kavics csak kettőt szökkent, aztán unottan elmerült. – A nagymamám mesélt Horkóról, a hegyimanóról. Azt mondta, az ő dala ébreszti fel a hegyet és a völgyet. De Horkó néha nagyon mélyen alszik.
Horkó, a hegyimanó! A neve annyira illett hozzá, hogy a gyerekek szinte hallani vélték a sziklák mélyéről feltörő, elégedett horkolást. Mohából nőtt szakálla volt, a sapkája egy tavalyi vargányagomba kalapjából készült, és a tréfáitól még a legkomorabb sziklák is megremegtek a nevetéstől. De most csend honolt a birodalmában.
– Akkor fel kell ébresztenünk! – csillant fel Panna bátor szeme. – Nem várhatunk tovább, különben a rügyek megfagynak, és a méhecskéknek nem lesz mit enniük.
– De hol találjuk meg? – vakarta meg a fejét Misi. – A hegy óriási, egy manó pedig apró. Olyan, mintha egy hangyát keresnénk egy szénakazalban.
– Te vagy a találékony! – biztatta Panna. – Gondolkozz! Hol lakna egy tréfás, alvós manó?
Misi lehunyta a szemét. Elképzelte Horkót. Látta, ahogy összegömbölyödik egy puha mohapárnán, védve a széltől. – A Vízesés-szikla mögött! – kiáltott fel. – Ott van egy kis barlang, aminek a bejáratát eltakarja a vízfüggöny. Tökéletes manólak! Csendes, hűvös, és senki sem zavarja az alvásban.
Így hát elindultak. A hegyre vezető ösvény csúszós volt a félig olvadt hótól. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtak, a levegő ritkább és tisztább lett. Hallották a szél suttogását a fenyők között, ami mintha azt mondta volna: „Siessetek, siessetek… a föld szomjazza a dalt…”
Megtalálták a Vízesés-sziklát. A víz vékonyka csíkokban csepegett le a jégcsapok között. Misi óvatosan félrehajtott egy vastag borostyánindát, és ott, a vízfüggöny mögött valóban egy sötét barlangnyílás tátongott. Belülről halk, ritmikus szuszogás hallatszott, ami néha mély horkantásba csapott át.
– Horkó! – suttogta Panna izgatottan. Beléptek a barlangba. A levegő nedves föld és száradó gombák illatával volt teli. A barlang közepén, egy süppedős mohaágyon feküdt a hegyimanó. Pontosan olyan volt, ahogy elképzelték: apró termetű, az arca csupa ránc a sok nevetéstől, a szakálla pedig olyan volt, mint egy miniatűr, zöldellő rét. Mélyen aludt, a szája szegletében elégedett mosoly bujkált.
– Horkó bácsi, ébredjen! – rázogatta meg Panna óvatosan a vállát. A manó csak megfordult, és nagyobbat horkantott. Misi egy hosszú fűszállal kezdte csiklandozni az orrát. Horkó tüsszentett egy hatalmasat, amitől a barlang faláról apró kavicsok peregtek le, de utána ugyanúgy aludt tovább.
A gyerekek tanácstalanul néztek össze. Mit tegyenek? Hogyan lehet felébreszteni valakit, aki a tél álmát alussza?
Ekkor Misinek ismét támadt egy ötlete. – Talán nem erővel kell. A nagymamám azt is mondta, hogy a természetet nem sürgetni, hanem szépen kérni kell. Talán Horkót sem kiabálással, hanem ajándékkal lehet felkelteni.
Kimentek a barlangból. Panna letérdelt, és a tenyerébe vett egy bátor hóvirágot, ami a hideg ellenére is kinyitotta a szirmait. A virág törékeny volt, de tele élni akarással. Misi a patak partján keresgélt, míg meg nem talált egy tökéletesen sima, napmeleg-sárga kavicsot, ami úgy nézett ki, mint egy megszilárdult napsugár.
Visszamentek a barlangba. Panna a hóvirágot Horkó mellé, a mohapárnára tette, Misi pedig a sárga kavicsot a manó tenyerébe helyezte. Aztán nem csináltak semmit, csak csendben leültek mellé, és elkezdtek dúdolni. Egy egyszerű, halk dallamot, amit a tavaszról, a rügyekről és a méhek zümmögéséről találtak ki. A dalukban nem volt semmi parancs, csak tiszta, őszinte kérés.
És akkor csoda történt. A manó horkolása elhalkult. A ráncai kisimultak. Lassan, komótosan kinyitotta az egyik szemét, ami olyan színű volt, mint a mélyen a föld alatt rejtőző ásvány. Aztán a másikat is. Meglátta a gyerekeket, a hóvirágot a párnáján, és érezte a nap-kavics melegét a tenyerében. Nem volt mérges, hogy felébresztették. Hosszú, mély pillantással nézett rájuk, és a szakálla mögül előbukkant egy széles, barátságos mosoly.
– Látom, ti még emlékeztek – dörmögte a hangja, ami olyan volt, mintha a hegy gyomrából szólna. – Emlékeztek, hogyan kell kérni. A világ elfelejtette a dalokat. Mindenki csak követel a természettől, de senki sem kérdezi meg, mire van szüksége.
Felült, és megköszörülte a torkát. – A tavasz nem csak egy évszak. A tavasz egy közös ének. Gyertek, megtanítom nektek a varázsdalt. De jól figyeljetek, mert ezt a dalt nemcsak a szájjal, hanem a szívvel is énekelni kell.
Horkó énekelni kezdett. A dala más volt, mint bármi, amit a gyerekek valaha hallottak. Az első versszak mélyen, döngve szólt, mintha maga a föld rezonálna. A kövek nyelvén énekelt, és ahogy énekelt, a gyerekek szinte érezték, ahogy a sziklák mélyén szunnyadó, tavaly nyáron elraktározott melegség lassan felébred, és áramlani kezd a fagyos talajban.
A második versszak dallama csilingelő és csobogó volt, mint a hegyi patak. A víz nyelvén énekelt. A barlangon kívül hallották, ahogy a jégcsapokról sűrűbben kezdtek hullani a vízcseppek, és a patak hirtelen erőre kapott, vidám gurgulázással szaladt lefelé a völgybe, hogy megitassa a szomjas gyökereket.
A harmadik versszak pedig egy halk, reményteli suttogás volt. A rügyek és a magok nyelvén szólt. Arról énekelt, hogy nem kell félni, a nap melege már úton van, és a fény biztonságos. Arra biztatta a bimbókat, hogy bontsák ki szirmaikat, és a magokat, hogy bújjanak elő a sötét földből.
Panna és Misi tátott szájjal hallgatták. A dal beléjük ivódott, minden hangjegye értelmet nyert. Amikor Horkó a végére ért, intett nekik, hogy énekeljék vele. Először csak halkan, aztán egyre bátrabban csatlakozott a hangjuk a manó mély dörmögéséhez. És ahogy hárman énekeltek, a barlang falai mintha kitágultak volna, a daluk kiszállt, és szétáradt a hegyen.
– Most menjetek! – mondta Horkó, amikor befejezték. – Vigyétek le a dalt a völgybe! Énekeljétek vidáman, nevetve, és a természet meghallja a hívásotokat. De sose feledjétek: a természet erejét bölcsen és tisztelettel kell kérni, sohasem kapzsin vagy türelmetlenül.
Panna és Misi megköszönték a leckét, és szaladni kezdtek lefelé a hegyről. De már nem kellett óvatoskodniuk, a talaj a talpuk alatt felpuhult, az ösvényről eltűnt a jég. Ahogy futottak, énekelték a varázsdalt. A hangjuk szállt a széllel, és csodák történtek mindenhol, amerre jártak.
A hóvirágok és krókuszok, mintha csak erre a jelre vártak volna, egyszerre, egyetlen hatalmas, színes sóhajtással kinyíltak. A fák ágain a rügyek pattogni kezdtek, és apró, zöld levélkék dugták ki kíváncsi fejüket. A madarak, meghallva a dallamot, csatlakoztak a kórushoz, és a völgy megtelt a legszebb tavaszi zenével.
Mire leértek a faluba, a többi gyerek is kiszaladt a házakból, és csatlakozott az énekléshez. A dal házról házra szállt, és a felnőttek is mosolyogva jöttek ki, hogy lássák a csodát. Az egész völgy énekelt, és a természet válaszolt. A nap melegebben sütött, a levegő megtelt a nyíló virágok és a friss föld édes illatával.
A völgy nemcsak egyszerűen kivirágzott. A völgy nevetve nyílt virágba.
Panna és Misi pedig a domboldalon állva nézték a művüket. Felnéztek a Mogorva-hegy csúcsára, ami már egyáltalán nem is volt mogorva. A barlang bejáratától apró füstkarika szállt az ég felé: Horkó, a hegyimanó meggyújtotta a pipáját, és elégedetten hallgatta a világ ébredését. A két gyermek pedig örökre megtanulta a legfontosabb titkot: a természet nem a szolgánk, hanem a barátunk. És egy barátot nem parancsokkal, hanem egy kedves, szívből jövő dallal lehet a legszebb dolgokra rávenni.
