Mesefalu volt a neve, és nem is hordozhatott volna találóbbat. Hegyek ölelésében, patakok csörgedezése mellett terült el, házai mintha mézeskalácsból készültek volna, ablakai színes cukorkákhoz hasonlítottak. Itt élt Móric, a varázsló, aki a falu szívét és lelkét jelentette. Nem volt öreg, de nem is fiatal, arca mindig mosolygós volt, szeme pedig úgy csillogott, mint a hajnali harmatcseppek a pókhálón. Hosszú, kék köpenyét gyakran lobogtatta a szél, miközben varázspálcájával apró, de annál hasznosabb csodákat szórt szét a falu lakói között.
Móric varázslatai sosem voltak hivalkodóak, mégis nélkülözhetetlenek. Egy-egy eltévedt kismadárka hazatalált a fészkébe, egy elromlott játékautó kereke megint pörögni kezdett, a kút vize édesebbé vált, vagy a pék kemencéjéből még finomabb illat áradt szét. Reggelente a varázsló egyetlen suhintással festette fel a szivárványt az égre, ha eső után kerekedett napsütés, este pedig apró, fénylő tűzszentjánosbogarakat küldött őrségbe a falu fölé.
Móricnak volt egy különleges barátja is, Pukkanó, a szappanbuborék-unikornis. Pukkanó egy varázslatból született, és sosem volt nagyobb egy gyermekfejnél. Színes, áttetsző testén szivárványos fények játszottak, és apró, csillogó szarva volt. Móric vállán ücsörgött, vagy körülötte lebegett, és minden egyes „pukk!” hang, amit kiadott, egy kis örömteli csengés volt, ami elűzte a rosszkedvet.
A falu gyermekei imádták Móricot. Közülük is kiemelkedett Bíborka, a kíváncsi kislány, akinek tekintetében örökös kíváncsiság lakozott. Mindent tudni akart, mindent megkérdezett, és mindig ott termett, ahol valami izgalmas történt. Mellette volt Zétény, az ügyes kisfiú, az ő hűséges barátja, aki mindent meg tudott javítani, ami a kezébe került, és akinek a feje tele volt praktikus ötletekkel. Ők ketten gyakran elkísérték Móricot a napi csodatúráira, és figyelték, hogyan varázsolja el a világot.
Egy szép, napos reggelen azonban valami megváltozott. Móric, mint minden nap, felkelt, megreggelizett, majd kezébe vette a varázspálcáját, hogy felrajzolja az égre a szokásos reggeli szivárványt. Suhintott egyet, kettőt, hármat… de semmi. A pálca néma maradt. Nem történt semmi. A levegő nem rezzen, a színek nem indultak el az égre. Móric homlokát ráncba szedte. Próbálkozott újra és újra. „Abracadabra!” „Hókuszpókusz!” „Színes ég, gyere ide!” – mondogatta, de a pálca, ami eddig mindig engedelmesen működött, most mintha egy darab közönséges fa lenne. Pukkanó is riadtan lebegett Móric feje körül, a szokásos csengés helyett csak apró, halk puffanásokat adott ki.
A varázsló egész nap próbálkozott. Megérintette a pálcával a virágokat, hogy szebbé tegye őket, a patakot, hogy gyorsabban folyjon, de semmi. Az apró csodák elmaradtak. A faluban a pék szomorúan konstatálta, hogy a kenyere nem lett olyan aranybarna, mint máskor, a kismadárkák nehezebben találtak férget, és az esti tűzszentjánosbogarak sem jelentek meg. A falu lakói észrevették a hiányt, de nem tudták, mi a baj. Móric pedig egyre szomorúbb és gondterheltebb lett. Leült a verandáján, és a pálcát bámulta, mintha az árulója lenne.
Bíborka és Zétény, akik délutánonként mindig elmentek Mórichoz, hogy lássák a napi varázslatokat, azonnal észrevették, hogy valami nincs rendben. Móric nem mosolygott, Pukkanó sem lebegett vidáman, és a levegőben sem volt az a megszokott, bizsergető varázs.
– Jó napot, Móric bácsi! – köszönt Bíborka, de a varázsló csak bólintott.
– Mi a baj, Móric bácsi? – kérdezte Zétény, aki a varázsló arcán látta a szomorúságot. – Nincs ma varázslat?
Móric felsóhajtott, és a pálcára mutatott. – Nézzétek, gyerekek! A pálcám elnémult. Nem engedelmeskedik. Próbáltam mindent, de mintha az ereje elszállt volna belőle.
Bíborka kíváncsi szeme végigpásztázta a pálcát, majd Móric arcát. – De Móric bácsi, a pálca csak egy eszköz, nem? A varázslat maga önben van!
Zétény bólintott. – Talán csak elfelejtett valamit? Vagy hiányzik neki valami?
Móric elgondolkodott. – Azt hiszem, igaza van Bíborkának. A varázslat belőlem fakad. De miért nem működik akkor? Valami hiányzik. Valami, amit eddig észre sem vettem.
– Segítünk! – kiáltotta Bíborka. – Mi ketten, meg Pukkanó!
Pukkanó örömmel pukkant egyet, és vidáman cikázott a gyerekek feje körül.
– De hogyan? – kérdezte Móric, aki még mindig tanácstalan volt.
– Talán menjünk körbe a faluban, és keressük meg, hol történt valami szokatlan! – javasolta Zétény. – Hátha van valami, ami elrontotta a varázslatot!
Elindultak hát hármasban, Móric, Bíborka és Zétény, Pukkanóval a nyomukban. Végigjárták a Mesefalu minden szegletét. Megnézték a pék kemencéjét, ami most haloványabban izzott, mint máskor. Beszéltek a gazdával, akinek a veteményese nem nőtt olyan gyorsan, mint szokott. Látták a gyerekeket, akik kicsit csendesebben játszottak, mert a hinták nem lendültek olyan magasra maguktól, és a labdák sem pattogtak olyan vidáman.
Móric egyre jobban elkeseredett. – Látjátok, gyerekek? Az én hibám! A falu szomorú nélkülem!
– Dehogyis, Móric bácsi! – vágta rá Bíborka. – A falu attól mesefalu, hogy együtt vagyunk! Miért nem próbáljuk meg mi segíteni?
– De hiszen nincs varázspálcám! – mondta Móric.
– Nem is kell! – jelentette ki Zétény. – Azt hiszem, tudom, mi a baj. Amikor ön varázsolt, mindenki mosolygott, és örült. Most, hogy a varázslat elmaradt, mindenki egy kicsit lehangolt. Talán a varázspálcának is kell az öröm!
Zétény ötlete beindította Bíborka fantáziáját. – Igaz! A varázslat a jókedvből táplálkozik! Ha mi vidámak vagyunk, és másokat is megvidámítunk, akkor talán a pálca is visszakapja az erejét!
Móric szeme felcsillant. Ez az! Ez az, amire sosem gondolt! Ő mindig adott, de nem vette észre, hogy a kapott öröm és hála táplálja a saját varázsát.
– De hogyan csináljuk? – kérdezte Móric.
– Úgy, hogy mi magunk leszünk a varázslók! – mondta Bíborka.
Először a pékhez mentek. A pék éppen a kenyereit nézegette szomorúan. – Jaj, Móric, ma nem lett olyan jó a kenyér!
– Ne aggódjon, pék bácsi! – mondta Zétény. – Mi segítünk!
Zétény felajánlotta, hogy segít dagasztani, Bíborka pedig mesélt egy vicces történetet Pukkanóról, a szappanbuborék-unikornisról, aki épp akkor lebegett be a kemencébe, és apró, csillogó buborékokat eregetett, amik pukkadozva vidám hangokat adtak ki. A pék nevetni kezdett. Ahogy Zétény segített a tésztát gyúrni, és Bíborka mesélt, a pék arca felderült. A kemence is mintha egy kicsit fényesebben izzott volna.
Ezután elmentek a gazdához. A gazda a földjét nézte, ami nem akart olyan szépen kizöldülni. Bíborka és Zétény azonnal felajánlották, hogy segítenek locsolni, és közben hangosan énekeltek egy vidám dalt a napról és az esőről. Móric is bekapcsolódott, és mosolyogva figyelte a gyerekeket. Ahogy énekeltek és locsoltak, a gazda is elmosolyodott, és a föld mintha egy kicsit fényesebben csillogott volna a napfényben.
Ahogy a nap telt, Móric, Bíborka és Zétény, Pukkanóval együtt, apró „varázslatokat” tettek a faluban. Segítettek egy idős néninek a fát behordani, megszerveztek egy kis labdajátékot a gyerekeknek a téren, és mindenhol mosolyt csaltak az arcokra. Nem varázspálcával, hanem kedvességgel, segítőkészséggel és jókedvvel.
Móric egyre jobban érezte, ahogy valami melegség árad szét a szívében. A kezében tartott varázspálca pedig, ami egész nap néma volt, most halványan vibrálni kezdett. Először csak alig észrevehetően, majd egyre erősebben. Pukkanó is vidáman pukkant egy nagyot, és körbe-körbe táncolt Móric feje körül.
Amikor este, fáradtan, de boldogan, visszaértek Móric házához, a varázspálca már élénken kéken izzott.
– Nézzétek! – kiáltotta Móric. – Visszatért az ereje!
Bíborka és Zétény is ujjongtak.
Móric felemelte a pálcát, és ezúttal, amikor suhintott egyet, apró, csillogó fények repültek szét az égen, majd összeálltak egy gyönyörű, csillogó szivárvánnyá. De ez a szivárvány nem csak színes volt, hanem mintha ezer apró nevetés hangját is hordozta volna.
Móric meghatódva nézett Bíborkára és Zétényre. – Köszönöm, gyerekek! Ti tanítottatok meg nekem a legnagyobb varázslatra. A varázspálca csak akkor működik igazán, ha a szívemben is ott van a jókedv, és körülöttem is boldogok az emberek. A legnagyobb varázslat az összefogásban és a jókedvben rejlik. Amikor segítünk egymásnak, és mosolyt csalunk mások arcára, az sokkal erősebb varázslat, mint bármi, amit egy pálcával el lehet érni.
Bíborka és Zétény büszkén néztek egymásra. Pukkanó pedig, miután vidáman pukkant egy utolsót, Móric vállára telepedett, és békésen pihent.
Attól a naptól kezdve Móric varázslatai még fényesebbek, még csodálatosabbak lettek. De a varázsló sosem felejtette el, hogy a legfontosabb „varázspálca” a szívében van, és az igazi erőt az összefogás, a kedvesség és a közös öröm adja. A Mesefalu lakói pedig boldogan éltek tovább, tudván, hogy a varázslat nem csak a pálcában lakozik, hanem minden egyes kedves szóban, segítő kézben és őszinte mosolyban.
