A dzsungel mélyén, ahol a fák koronái sohasem engedték, hogy a nap sugarai teljesen elérjék a talajt, és ahol a folyók vize örökké zúgott, furcsa csend telepedett. Hosszú hetek, sőt hónapok óta egyetlen csepp eső sem hullott. A levelek megbarnultak, a patakok kiszáradtak, és a víznyerő helyek is apadtak. Az állatok, akiknek élete a buja növényzettől és a friss víztől függött, elcsendesedtek. Nem volt már vidám csicsergés, sem tréfás majomkiáltás, még a tigrisek morgása is halkabbá vált. A dzsungel, amely egykor élettől pezsgett, most egy nagy, szomorú sóhajtásnak tűnt.
Ebben a szomorú csendben élt Kito, a kis dobos. Kito egy energikus kis majom volt, akinek bundája olyan fényes volt, mint a friss kakaóbab, és szemei tele voltak huncutsággal. A legnagyobb örömét abban lelte, ha dobolhatott. Két kis kókuszdióból készült dobjával naphosszat ritmusokat vert a fák törzsén, a kidőlt rönkökön, vagy épp a saját pocakján. De most a dobjai is csendben maradtak. Hiába próbálta, a ritmusok valahogy üresen, szívtelenül hangzottak a néma dzsungelben. Kito leült egy hatalmas páfrány alá, és szomorúan bámulta a porfelhőket, amelyeket a szél kergetett a száraz földön.
– Psszt, Kito! – hallatszott egy apró, csilingelő hang a feje fölül.
Kito felnézett, és meglátta Csirit, a kolibrit. Csiri tollazata ezer színben pompázott volna, ha nem borítaná be most vékony porréteg, és apró szíve is szomorúan dobogott. Már régóta nem talált friss nektárt, és a szomjúság őt is gyötörte.
– Mi van, Csiri? – kérdezte Kito, hangja rekedtes volt a portól és a szomorúságtól.
– Semmi, csak látom, hogy te is elcsendesedtél – felelte Csiri, és egy apró ágra szállt Kito mellé. – Mintha a dzsungel is elfelejtette volna, hogyan kell énekelni.
Kito elgondolkodott. Énekelni? A dzsungel éneke… Eszébe jutott Mama Elefánt, aki mesélt neki régi időkről, amikor az eső annyira bőven esett, hogy a fák gyökerei a föld mélyéig itatódtak. Azt mondta, akkoriban az állatok együtt énekeltek, amikor nagy szükség volt valamire. Egy ősi dallamról beszélt, amely képes volt felhőket hívni, ha elég szívvel énekelték.
– Csiri, mi lenne, ha újra énekelnénk? – kérdezte Kito, és szemei felcsillantak.
Csiri apró feje meglepetten billent oldalra. – Énekelni? Ki énekelne? Nincs már hangja senkinek!
– De van! – mondta Kito határozottan. – Csak emlékeztetnünk kell őket! Gyere, keressük meg Mama Elefántot! Ő a legbölcsebb, ő tudja, mi a teendő.
A két barát elindult, és hamarosan rátaláltak Mama Elefántra, aki egy kiszáradt tó medrében állt, szomorúan ringatva hatalmas ormányát. Bőre ráncos volt a napfénytől, szemei fáradtan néztek a távolba.
– Mama Elefánt! – kiáltotta Kito. – Tudom, mit tegyünk! Énekelnünk kell!
Mama Elefánt lassan rájuk fordult. – Énekelni, kicsim? Már rég elfelejtettük, milyen az. A hangunk is kiszáradt, mint a tó.
– De Mama Elefánt, te meséltél az Ősi Énekről! Arról, ami felhőket hív! – Csiri is lelkesen csatlakozott.
Mama Elefánt hosszú pillanatokig hallgatott, majd mélyet sóhajtott. – Igaz. Van egy ilyen ének. De ahhoz minden állat hangja kell. A legkisebbé és a legnagyobé is. És a szív. Sok-sok szív kell hozzá.
– Akkor majd meggyőzzük őket! – mondta Kito, és máris érezte, hogy a régi ritmusok visszatérnek az ujjaiba. – Te, Mama Elefánt, a mély hangoddal adnál alapot. Csiri, te a magas, csilingelő hangoddal énekelhetnél. Én pedig dobolnék!
Mama Elefánt elmosolyodott. – Jól van, Kito. Talán igazad van. A remény hal meg utoljára. De emlékezz, az ének akkor lesz igazán erős, ha Az Ősi Fa Hangja is meghallja. Az Ősi Fa a dzsungel szíve, az ősi tudás őrzője. Azt mondják, ha ő is rezonál a dallammal, akkor az eső elkerülhetetlen.
Kito és Csiri izgatottan pillantottak egymásra. Az Ősi Fa! A dzsungel legidősebb, legmagasabb fája, amelynek gyökerei mélyen a földbe nyúltak, és amelynek koronája az eget súrolta. Soha senki nem hallotta még a „hangját”, de mindenki érezte a bölcsességét.
Kito és Csiri útra keltek. Először a majmokat keresték fel, akik a fák tetején gubbasztottak, szomorúan nézve a hervadó leveleket.
– Gyertek, énekeljünk! – mondta Kito. – Hívjuk vissza az esőt!
A majmok először csak kuncogtak. – Énekelni? Nincs kedvünk! A torkunk is porréteg alatt van.
De Kito nem adta fel. Csiri repkedett körbe, csicsergésével biztatta őket. Kito pedig elütött egy apró, ritmikus dallamot a kókuszdió dobjain. Lassan, egy-egy félénk majom elkezdett huhogni, majd egy másik is csatlakozott. Végül a fák tetején egy kisebb kórus alakult ki.
Aztán jöttek a zebrák és a gazellák, akik a száraz fűben kerestek táplálékot. Félénkek voltak, de Mama Elefánt hatalmas, ám szelíd jelenléte megnyugtatta őket. Azt mondta nekik, hogy az egységben rejlik az erő, és az ő szelíd hangjuk is fontos.
Még a szigorú oroszlánokat is meg kellett győzni. Ők dölyfösen néztek le rájuk. – Énekelni? Mi vadászok vagyunk, nem énekesek! – morogta az oroszlánvezér.
– De a vadászathoz is kell eső, hogy legyen mit inni a zsákmánynak, és hogy nőjön a fű, ahol elrejtőzhettek! – mondta Kito okosan.
Az oroszlánvezér elgondolkodott. Igaza volt a kis majomnak. Aztán egy mély, de halk morgással jelezte, hogy ők is csatlakoznak, ha már ennyire fontos.
Így gyűlt össze a dzsungel apraja-nagyja az Ősi Fa körül. A fa hatalmas törzse fölött, melynek kérge ezeréves történeteket suttogott, a levelek alig rezdültek. Mindenki ott volt: a majmok, a zebrák, a gazellák, az oroszlánok, a tigrisek, a kígyók, a madarak, még a legapróbb bogarak is. Kito a dobjaival állt, Csiri a vállán pihent, Mama Elefánt pedig a fa tövében foglalt helyet, mély, rezonáló jelenlétével.
Kito mély levegőt vett, és elütötte az első ritmust a dobjain. Egy halk, de határozott ütem volt. Aztán Mama Elefánt is megszólalt. Egy mély, zengő hang, amely a föld mélyéből jött, és végigrezgett a dzsungelen. A hang ereje azonnal megnyugtatóan hatott. Csiri ezután szállt fel a magasba, és apró torkából egy tiszta, csilingelő melódia fakadt, mint egy csillogó vízcsepp.
Aztán a majmok is csatlakoztak huhogásukkal, a zebrák szelíd nyerítéssel, a gazellák halk fújtatással. Az oroszlánok mély, bársonyos morajlással adták hozzá a maguk részét, a tigrisek is mélyebben doromboltak, a madarak pedig – akik addig csak félénken nézelődtek – most egyre bátrabban csicseregtek, trilláztak. A kígyók is halk sziszegéssel csatlakoztak, mintha a föld suttogna.
Az elején még egy kicsit szétszórt volt a sok hang, de Kito ritmusa, Mama Elefánt mély alapja és Csiri tiszta dallama összefogta őket. Egyre hangosabbá, egyre egységesebbé vált az ének. Nem egyszerűen zaj volt, hanem egy hatalmas, élő, lélegző dallam, amely a dzsungel összes szívének reményét és vágyát hordozta. Azt énekelték, hogy „Eső! Eső! Kérünk esőt! Életet, vizet, zöldellő fát!”
Ahogy az ének egyre erősebbé vált, valami megmozdult az Ősi Fa körül. A levelei, amelyek eddig mozdulatlanul függtek, halkan susogni kezdtek. Nem a szél fújta őket, hanem mintha maga a fa lélegezne, és válaszolna a dzsungel szívéből fakadó énekre. Kito úgy érezte, mintha Az Ősi Fa Hangja nem szavakkal, hanem egy mély, földrengésszerű rezonanciával szólna hozzá, amely átjárta az egész testét. Ez a hang azt mondta: „Hallak titeket. Érzem a szíveteket. Együtt vagytok.”
És akkor, mintha egy láthatatlan kéz festette volna az égre, apró, fehér felhőfoszlányok jelentek meg a távoli horizonton. Először csak egy-egy, aztán egyre több, egyre sötétebb. Az állatok éneke még erősebbé vált, mintha tudták volna, hogy a siker küszöbén állnak. A felhők gyűltek, tornyosultak, az ég elsötétedett.
Aztán, egy halk csepp. Aztán még egy. És még egy. Először csak apró, félénk esőcseppek hullottak a száraz földre, felszállt a föld illata, a rég elfeledett, friss, nedves föld illata. Az állatok abbahagyták az éneklést, és tágra nyílt szemmel figyelték a csodát.
És akkor megnyíltak az ég csatornái. Az eső zuhogott, ömlött, mint egy hatalmas, megállíthatatlan folyó. A száraz föld azonnal itta magába a vizet, a levelek tisztára mosódtak, a patakok újra megteltek, és a tó medre is lassan feltelt. A dzsungel élni kezdett!
Az állatok ugráltak, táncoltak, boldogan fürödtek a friss esőben. A majmok sikongattak, a zebrák nyerítettek, az oroszlánok hangosan, boldogan bőgtek. Csiri boldogan repkedett körbe, a vízcseppek csillogtak a tollain. Mama Elefánt pedig hosszan, elégedetten trombitált, a hangja most már a tiszta örömtől zengett.
Kito leült a dobjai mellé, és nézte a körülötte zajló csodát. Az Ősi Fa levelei vidáman táncoltak a szélben, mintha tapsolnának. Érezte, hogy a fa is boldog, és hogy a „hangja” most az egész dzsungelen keresztül visszhangzik: „Együtt vagytok. Együtt erősebbek.”
A dzsungel éneke visszahozta az életet. És mindenki megtanulta a legfontosabbat: ha összefognak, ha egy célért dolgoznak, ha a szívük egy ütemre dobban, akkor a legnagyobb nehézségeket is le tudják győzni. A dzsungel soha többé nem felejtette el az éneket, és az állatok mindig emlékeztek Kito, Csiri és Mama Elefánt bátorságára, és arra, hogy együtt erősebbek, mint valaha.
